Ez a szabadtéri skanzen Enkhuizenben található, és az egykori Zuiderzee menti lakosság mindennapjait mutatja meg az arnhemihez hasonló lenyűgöző interaktivitással.
A Zuiderzee Hollandia testébe egykor betüremkedett öböl, tengerrész volt, a part menti falvakban , és a kis szigeteken élők halászatból próbáltak megélni. A kérlelhetetlenül újra és újra bekövetkező áradások azonban nagyon megkeserítették a mindennapokat. A végleges megoldást az a hatalmas munkával és összefogással létrehozott gátrendszer jelentette, melynek utolsó kapuját 1932. május 28-án, 13:02 perckor zárták be, a vad Zuiderzeeből szelíd beltengert varázsolva. Ez a mai IJsselmeer, ami olyan sekély, hogy speciális laposfenekű hajókkal lehet csak közlekedni rajta.
Az enkhuizeni múzeum tényszerű pontossággal, a drámai hatásokat sem nélkülözve mutatja be az egykori zuiderzee menti lakosság örök küzdelmét a vízzel. Az egyik ház hátsó udvarában egy árvíz utáni állapotot installáltak, az iszapban félig elmerült használati tárgyakkal, bútorokkal, babával, sőt a kerítést áttört jókora vitorlás bárkával. A pallókon végighaladva testközelből volt érzékelhető az egykori tragédia.
Egy másik házban, egy egykori halászkunyhóban a falon poszterek és térképek segítségével mesélték el egy apa és két fia történetét, akik halászat közben egy jégtáblán kisodródtak a tengerre.
A befagyott tavon a környékbeliek a lékhalászat egyik különös módját űzték: egy fagerenda egyik végének nekitámasztották a lábukat, a másikat kötéllel felhúzták a magasba, majd elengedték. A visszazuhanó gerenda hatalmas csattanása felébresztette a mélyben alvó halakat és belekergette őket a jég alatt kifeszített hálókba. „Botkloppen“ - ez a holland neve. Kemény munka, de télen nem volt más.
Klaas Bording, a durgerdami halász 1849 január 13-án két fiával a Zuiderzee jegére indult halat fogni. Mivel későn érkeztek, a jó helyek már foglaltak voltak, így kicsit beljebb merészkedtek. Úgy érezték, jól döntöttek: „botkloppen“ segítségével annyi halat fogtak, hogy elhatározták, maradnak éjszakára is. Már leszállt a sötét, mikor érezték, hogy a jég mozog a lábuk alatt, de mert még az orruk hegyéig sem láttak, meg kellett várniuk a hajnali első fényeket. Addigra már késő volt: a mozgó jégtáblán messzire kisodródtak a tengerre.
Leírhatatlan szenvedések között két hétig (!) hánykolódtak a Zuiderzee hullámain, sokszor olyan közel a parthoz, hogy látták a dolgukra siető embereket - de a viharos időben senki nem hallotta segélykiáltásaikat. Hogy éhen ne pusztuljanak, nyersen ették meg a kifogott halat, és Klaas, az apa már a vízbe akarta magát vetni, hogy két fiának több maradjon a készletekből, de kisebbik gyermeke, a 17 éves Jacob addig kérlelte, míg elállt szándékától.
Január 27-én végül vollenhovei halászok figyeltek fel rájuk, addigra már alig maradt bennük élet. A gondos ápolás ellenére az idősebbik fiú, a 19 éves Klaas és apja hamarosan meghaltak. Jacobot, az egyetlen túlélőt az időközben Durgendamból megérkező anyja vitte haza.
Könyvek sora íródott a tragikus esetről, a holland nemzet megőrizte emlékezetében a Bording családot, jelképéül az egykor élt halászok emberfeletti küzdelmeinek és kitartásának. A múzeumbeli kis halászkunyhó, ahol mindezt megtudhattuk, eredetileg Vollehovéban állt: az egyik megmentő, Frederik Croes háza volt. A bejáratnál a pár facipő idősebb Klaas Bordingé.
———————————————————————————————————————-
Snitt… Az előző bejegyzés óta ugyanis hónapok teltek el. Hiába, az ember vagy ír, vagy utazik. Azóta voltunk már Gabival kettesben Koppenhágában, az egész családdal (plusz apósommal-anyósommal) síelni és most készülünk Máltára, egy kis kiruccanásra. Szóval rengeteg megírnivaló van, egyszerűen nem szabad leragadnom a Bording családnál. Be kell fejeznem, el kell engednem Hollandiát és a múlt nyarat, hiszen közeleg a következő.
Hogy is számolhatnék be kellő részletességgel a Zuiderzee-múzeumról, a hazatérésünkkor a Centraal Stationon hallgatott zongoramuzsikáról (itt egyszerűen kitettek egy zongorát a csarnokban, senki nem lopta el, csavarozta szét, karcolta össze, hanem akinek kedve támadt, leülhetett a billentyűkhöz és megoszthatta a fejében kerengő zenét az elhaladókkal); az esti Amszterdamon keresztülhaladtunkban véletlenül megtalált ír kocsmát, a The Mulliganst és az éppen aznap esedékes ír népzenei estet, amint U2 - azaz you too (te is!) alapon bárki bekapcsolódhatott a muzsikálásba, ha volt hagszere és hangszeres tudása (azóta szeretem a Jameson whiskyt…); a másnapi különválásunkat, amikor Áronnal ketten, orvosok felkerestük a Bodies épp Amszterdamban időző kiállítását, míg a többiek megnézték a csodás Rijksmuseumban Rembrandt és társai festményeit; Domi látogatását a Banksy-Andy Warhol-kiállításon; és végül a hazautazás napját, amikor kitakarítottuk a hajót, visszaadtuk a kulcsokat egy különösen szófukar bejárónőfélének, elmorzsoltunk pár könnycseppet és útrakeltünk, hogy leadjuk a csomagjainkat a Centraal Stationon és kihasználjuk az időt a délutáni gépindulásig; hogy Amszterdam felhős-borongósan búcsúztatott minket, és minden klinkertéglájával azt üzente, hogy visszavár; hogy egy véletlenül felfedezett könyvaukción Gabinak sikerült beszereznünk egy Anton Pieck életműkiadást; a repülést visszafelé, mert az még mindig lenyűgöz… Ennek így nincs is sok értelme. Hiszen minden egyes szó mögött történetek vannak, élmények, illatok, hangulatok. Írjon ilyen tömören a…. Pilinszky János.
Felejthetetlen volt, életreszóló élmény. Itthon csak rá kell néznem az ágytakarróra vagy az Anton Pieck-könyvre, esetleg Marci waterloopleini pulóverére, és máris előgyöngyöznek az emlékek. Kár volt ilyen blaszfémiásan lezárni ezt az amszterdami naplórészletet, de muszáj volt, mert szeretnék már áttérni a következő kalandunkra: Koppenhágára.
De még egy legeslegutolsó megjegyzés: hogy miért is ez a címe ennek a beszámolónak, hogy "Bázakerettyétől Amszterdamig - és vissza"? Hát mert nem sokkal később, egy kora szeptemberi napon leköltöztettük a családi egyterűvel Áront a Pécsi Orvostudományi Egyetem Balassa János ("B") kollégiumába, oda, ahol Gabival hat évet húztunk le annak idején, és ahol semmi, de semmi nem változott, így annál erősebb volt a folyamatosság-érzésünk; és amint egy szigetvári, Messzilátó csárdabeli vacsorától dagadó hassal és büszkeségtől dagadó kebellel visszafelé hajtottunk Szombathely felé, valahogy Bázakerettye felé fordult az autó orra és az őszi alkonyatban még egyszer megpillanthattuk a kistolmácsi tavat, bázai nyaralásaink hajnali fürdőzéseinek áldott helyszínét. Így kerek. Legyen így vége.
És legközelebb: Cobenhavn!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése