2016. július 30., szombat

Bázakerettyétől Amszterdamig - és vissza 8.

Július 30. szombat

Ma van a házassági évfordulónk. A huszonkettedik. És találtam napraforgót az Albert Cuyp-piacon már kora reggel (ami alatt nyaraláskor fél kilenc értendő). Az árusok épp kezdtek kirakodni: ők sem vitték túlzásba a hajnali kelést. Egy kedves idősebb házaspárnál megálltam, akik óriási virágcsokrokat rendezgettek. Volt köztük egy megelevenedett Van Gogh-festmény is, hatalmas, rikító napraforgókkal. Míg nyélbe ütöttük az adásvételt, a bácsi kedvesen megkérdezte, kinek lesz. Elmeséltem, milyen nagy nap van, erre árengedményt adott. Mert ő holland és gezellig. Ezek ilyenek.

Elhatároztuk, hogy ma különválunk. Mi ketten, öregek kicsit egymásnak szenteljük az időt, a fiatalok meg hadd menjenek, amerre kedvük tartja. Angolul jól beszélnek, a városban eligazodnak, szülőkkel úgysem lenne esélyük kipróbálni az amszterdami tiltott gyümölcsöket, így meg szabadok a döntéseikben. Legyenek itthon este tízre, ezt az egyet kértük. Aztán útrakeltünk. Az ő napjukat illetőleg majd megkérem valamelyik krónikás hajlamú srácot, én most a mienket írom le alább.

Először is visszatértünk a piacra heringet reggelizni. Nem lehet megunni ezt a nyers, füstölt kaját, hagymával, kérésre kettévágott zsemlébe helyezve - de aki igazán autentikus akar lenni, az a farkánál fogva egyszerűen beleengedi a szájába. 

Elsétáltunk a reggeli virágárusaim mellett is, megismertek, rám köszöntek, én meg bemutattam Gabit, hogy őneki volt a bukéta. Gratuláltak. Mi meg beizzítottuk a GPS-t és megkezdtük a város feldolgozását a geocaching szemszögéből. 

A geocaching.com-on rengeteg amszterdami geoláda található, ebből vadásztunk le vagy ötöt. De nem is ez volt  a lényeg, hanem a csavargás. Ebben a városban egyszerűen jó lenni.

Van egy nagy tér nem messze az állomástól, sokszor láttuk a villamos ablakából. A híres Rembrandt-festményt, az Éjjeli őrjáratot vagy hollandosabban a Nachtwachtot itt a téren újraalkották egy szoborcsoport formájában. Életnagyságú bronz alakok, köztük el lehet sétálni, el lehet vegyülni, részévé lehet válni a kompozíciónak. Ide most gyalog is ellátogattunk, s hosszan fotózkodzunk. 

Épp volt itt egy (talán) amerikai performance-csoport: kevés akrobatika, sok geg, teljes interaktivitás a népes körülállókkal. A fő attrakció az lett volna, hogy egy fekete srác nekifutásból átszaltózik jó pár egymás mellé állított önként jelentkező feje fölött (persze nem lett belőle semmi, csak poén, illetve talán a végén ugrott is egy icipicit, de nem ez volt a lényeg). A dolog érdekessége volt, hogy az önkéntesek kiválasztásakor lehetett látni, milyen sok nemzet képviselteti magát a tömegben. Csak akikre emlékszem: lengyel, ukrán, német, brazil, francia - meg persze holland és magyar, azaz mi. Ilyen ez a város turistaszezonban.

Meg kell említeni, hogy néhány nap múlva a villamosból hiába kerestük a téren a Nachtwacht-szobrokat. Elvitték őket, hogy miért és hová, azóta is rejtély. 


Egy mini-kiállításról is most kell írnom, bár azt hiszem, ezt még előző nap láttuk - dehát ne merüljön feledésbe, valahol csak szóba hozom. Véletlenül tévedtünk be egy apró galériába, ahol fotókat állítottak ki amszerdami hajókon lakó emberek mindennapjaikról. Voltak köztük elvarázsolt fazonok is persze, de teljesen átlagos (?), kisgyerekes családok is. A fényképek mellett idézetek, önvallomások, például egy kisgyerek naplójából, aki leírja, milyen klassz érzés hajón lakni, mert ha egy képet ki akar tenni a szobájában, egyszerűen odamágnesezi a falhoz. Mert a mágnes mindenhová odatapad egy vasból készült hajón, és ez király.

Mivel magunk is vízi emberek lettünk erre az egy hétre (hogy repül, jaj, hogy repül…!), nagy érdeklődéssel , szim- és empátiával néztük végig a kiállítást.

Voltunk még - végig-geokesselve a belvárost - a Magere Brugnél, aztán a Szerelmesek Hídjánál, ahol a vaskorlát roskadozott a párok által ráfűzött lakatoktól. A gravírozásokat böngészve feltűnt, hogy a vaskalapos heterók lakatjai mellett nem is olyan ritka a fiú- vagy lánypáros sem.

Elmentünk aztán a volt városi tömlöchöz, egészen közel a Centraal Stationhoz, a Damrak mentén. Most kínzásmúzeum. Be nem mentünk, nekünk más az ízlésvilágunk. De itt is volt geoláda. Egy kapuszínbe betévedve érdekes rendezvény kellős közepébe csöppentünk: egy belső udvaron élő zene szólt, virágok, lampionok, színes fények mindenütt, és sok-sok táncoló pár. Homoszexuális pár. Méghozzá a negyven-plusz korosztályból. Kiderült, hogy valamelyik érdekvédelmi szervezetük (sok van errefelé) báljára vetődtünk. Óvatosan fényképezgettünk, nehogy megbántsuk őket, aztán sok gondolkoznivalóval gyarapodva továbbálltunk.

Kontrasztként a következő állomás egy kápolna volt, melyet egy magánházból alakítottak át a Kalverstraaton a hollandiai reformáció idején Abban az időben a katolikusok titokban kényszerültek templomba járni, s rejtett kis kápolnákat hoztak létre polgárházakban, volt hogy a padláson vagy egyéb eldugott zugában az épületnek. A mi kápolnánk a Papagájkápolna nevet viselte (hivatalosan Szent Péter és Pál-kápolna), mert az épület, melynek belső udvarában az Istenházát a tizenhetedik században felszentelték, egy madárkereskedőé lehetett. „Szánj egy negyedórát Istenre!“ - szól a felirat a homlokzatán a Kalverstraat shoppingoló, vastag pénztárcájú járókelőihez. 

Innen a kínai negyedbe vitt az utunk - igen, Amszterdamban ilyen is van, bár nem nagy. A geoláda felkajtatása után aztán ideje volt ebédelni. Gabi ösztöne ezúttal sem csalt meg minket, a választás egy thai étteremre esett a Piroslámpás Negyed szélén, egy kedélyes gracht mentén. Csak ajánlani tudjuk, a curry kiváló volt, bár úgy csípett, mint a veszedelem. 

Távozás előtt G. meglátogatta a mosdót, és azzal a hírrel tért vissza, hogy a fiúvécé ajtaján lóg annak a kiállításnak a plakátja, amire Domi annyira el akar menni. A szóbanforgó esemény egy Banksy álnevű (valójában Robin Gunningham) angol graffity-művész „tárlata“ néhány Andy Warhol-munkával vegyest, mely épp ott-tartózkodásunk alatt rendeztek a Museumspleinen, a Rijksmuseum tőszomszédságában. 

Na most Gabi közölte velem, hogy az a - bocsánat - tökös legény, aki ezt a plakátot ellopja a fiának. Mivel sohasem tapasztaltam semmiféle működészavart a fenti testrészemmel kapcsolatosan, egy spagettiwestern pozitív hősének arckifejezésével emelkedtem fel az asztaltól és irány a mellékhelyiség. Hála a holland nyár hűvös temperáltságának, volt nálam egy esőköpeny, melyet a klotyóra menet felvettem, mindenki higgyen, amit akar. A zála kihalt volt, halk vízcsepegésen kívül semmi nesz. Az objektum hat db celluxcsíkkal volt rögzítve a bejárati ajtó belső (?!) felszínére. Négy másodperc per celluxcsík, a vakargatós technikával, laza göngyöleg képzése a plakátból, kabátujjba rejtés és uzsgyi. 

Az asztalhoz egy elsőáldozó leányka szende arckifejezésével tértem vissza, csak a bal könyököm volt kicsit merev (nehogy meggyűrődjön a cucc). Kettőnk közül - ezt az utókor kedvéért rögzítem - én szégyelltem magamat jobban Mégiscsak lopás tényálladéka forgott fenn, ugye. De a plakát azóta is megvan, most Domi bécsi szobájának falát dekorálja.

Kéretnek a könnyen ítélkezők, vegyék figyelembe a pszichológiai nyomást tettem bírálatakor. Ha a tét az emberfia tökössége, bírálója pedig az a személy, akivel épp aznap huszonkét éve kötötte össze az életét - ki ne kísérelné meg, hogy kiállja a próbát?

A nap lezárása, hogy nehogy megint bő lére eresszem (bár azt hiszem, már késő…), egy kedélyes hajókázás volt az amszterdami grachtokon. Számos társaság kínál városnéző túrákat a Centraal Station körül, csak bementünk egy offiszba és hamarosan ott ültünk a bárkában. Kedves, kedélyes kapitányunk volt, sokat mesélt, sokat magyarázott. Egészen más volt a várost a víz felől látni. Az egyik érdekesség, amire élénken emlékszem, a feketére festett házak története. A nagy pestisjárvány idején ezekben a házakban meghalt valaki, a hatóság pedig - valószínűleg járványügyi okokból, figyelmeztetésül - feketére festette a homlokzatot. Azt mondta a hajóskapitány, hogy a fekete házakat ma is tilos más színűre mázolni, így szép számmal akadnak fekete épületek, melyek komorságát azért enyhítik a fehér ablakkeretek és az egész városra jellemző virágözön. 

Mesélt még az amszterdami grachtok vízminőségéről, hogy a vízműveknek köszönhetően ma már huszonnégy óránként kicserélődik a teljes csatornahálózat vize, ellentétben a régebbi időkkel, mikor a beleszórt szemét, belepusztult állatok, egyebek miatt a víz komoly fertőzőforrásnak számított. Mikor évente egyszer leengedik és kitakarítják a medreket, még így is sok meglepetés éri a munkásokat, s nem is lennének hollandok, ha a talált tárgyakból nem rendeznének kiállítást. A műtárgyak zömét persze biciklik képezik. 

Bizony elmúlt este tíz, mire hazavetődtünk a hajónkra. Reménykedtünk, hogy a srácok is késni fognak egy picit, de mikor a közelbe értünk, már láttuk a tatfedélzeten hangulatosan lobogó gyertyákat. Ott beszélgettek, sakkoztak az urak, sok-sok mécses és néhány nyitott sörösüveg társaságában. Mint kiderült, már nyolckor otthon voltak. Merthogy nélkülünk, úgymond, nem az igazi. Remélik, mi azért jól éreztük magunkat, elvégre ma volt a házassági évfordulónk és ők azért engedtek el bennünket kettesben, hogy végre magunk legyünk. Nem, válaszoltuk, MI engedtük el ŐKET, hogy kicsit szabadabban élvezhessék Amszterdamot… 

Mint kiderült, azért ők sem unatkoztak (a krónikát lásd remélhetőleg hamarosan), mindenesetre elhatároztuk, hogy holnap közös programot csinálunk. 


Irány a Zuiderzeemuseum!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése