2016. július 29., péntek

Bázakerettyétől Amszterdamig - és vissza 7.

Július 29. péntek

A következő két napot Amszterdamban töltöttük. Péntek reggel elhatároztuk, hogy meglátogatjuk a heti bolhapiacot a Waterloopleinen. Gyalog indultunk, végig az Amstel mentén, sorra érintve a városmagot koncentrikusan övező nagy csatornákat, melyek sorrendjét már kívülről fújtuk: kívülről befelé haladva az első a Singelgracht (amelyen horgonyzunk), aztán a Prinsengracht, a Keizersgracht és a legbelső, a legúribb, a Herengracht. Útközben megnéztük a Magere Brugöt, a Keskeny hidat, Amszterdam sokak szerint legszebb felnyitható hídját, melyet 1691-ben készült elődje helyén 1934-ben építettek (rekonstruáltak) az Amstel folyón. A holland csatornák partja - és ezáltal a rajtuk átívelő hidak - olyan alacsonyak, hogy a magasabb építésű hajók nem férnének át a híd alatt. Ilyenkor - láttuk saját szemünkkel! - leállítják a közúti forgalmat, csengő csenget, villog a piros fény, leereszkedik egy sorompó, mint egy vasúti átjáróban, és a híd két karja felemelkedik, s a folyó közepén utat nyit a hajónak. 

A Waterloopleinre menet elkapott minket egy zápor, nem az első és nem az utolsó. Csak azért hozom szóba, hogy elmeséljem, milyenek is az amszterdamiak. Amíg csak szemerkél, még a csuklyát sem húzzák fel. Gyalogolnak vagy méginkább bicikliznek tovább. Mikor már szakad, a többség felhúzza az esőkabát kapucniját a fejére, de a forgalom nem áll le. S végül, mikor már ömlik, kénytelen-kelletlen beállnak egy kicsit egy fedett buszmegállóba vagy egy árkád alá. Így tettünk mi is, összezsúfolódtunk jó néhány helybélivel, akik ismeretlenül is jóízűen társalogtak és láthatólag egyáltalán nem bosszankodtak az eső miatt. Fiaink is beszédbe elegyedtek egy sötét bőrű fiatalemberrel, akitől többek közt a következő tanulságos maximát hallották a maga tört angolságával: „Amsterdam: best place. Not only grass and grass, but museum and sightseeing!“ Egyet kellett értenünk vele. Bár a grass azért, mit tagadjuk, jelen van. Az eső - mint mindig - tíz percen belül elállt, a nap kisütött és mindenki ment a dolgára. Mi a Waterloopleinre.

Ez a nagy tér évtizedek óta a híres péntekenkénti bolhapiac helye. Olyan, mint Bécs Naschmarktja vagy Párizsban a Puces de Vanves. Húsz éve már jártunk itt, műszerész apósom el volt ragadtatva az elektronikai árubőségtől, melyet a kufárok nemes egyszerűséggel egy földre terített ponyván kínálnak. Ha vihar jő a magasból, a ponyva szélét ráhúzzák a kényesebb holmira, a förgeteg távoztával újra kitakarják. Azért a mai Waterlooplein persze más, egyre-másra épülnek a bódék meg a sátrak és egyre kevesebb a ponyváról áruló (bár akad azért). 

Vettünk pár apróságot, egy elefántos ágyterítőt Bécsbe egy fekete, nagydarab fiatalembertől, aki hajlandó volt egy pusziért (Gabitól!) lemondani a hivatalos vételár nagy részéről; meg egy pulóvert Marcinak.  Hazafelé belebotlottunk egy másik piacba, ott megebédeltünk az egyik lacikonyhánál. Volt sokféle, a halasnál helyben füstölték a heringet egy nagy bádogbódéban, a palacsintás frissen sütötte a pannekoekot és a poffertjest (palacsintatésztából készült kis golyók, vaníliás cukorral vastagon megszórva), de mi egy indonéz sátrat választottunk, akik egzotikus, surinami fűszerezésű apróhúst, grillezett miegymást és salátákat árultak. Itt anya és lánya sürgölődött a pult mögött, a leány alig tizennégy, és láthatólag nehezen birkóztak meg a népszerűségük miatt jócskán felgyülemlett éhesekkel. Mert az biztos, hogy amit készítettek, igen finom volt. Már az illata is odavonzotta a piac másik végéből is a vevőket. Desszertnek egy kevés „lekker poffetjes“ (holland barátunk mondta így régen, jellegzetes hangsúllyal), és már siettünk is tovább, mert kezdődött a délutáni program: a Heineken Experience, a sörgyárlátogatás.

Nem vagyunk mi nagy sörivók, de olvastuk az útikönyvekben, hogy ezt nem szabad kihagyni. Meg közel is volt a hajónkhoz. Hatalmas gyár, klinkertéglás, mint minden tisztességes holland épület, tetején világító Heineken logó a vörös csillaggal… Neten előre megvettem a jegyeket, így nem kellett sorban állni (a sör, akarom mondani, sor amúgy hosszan kígyózott a bejárat előtt). 

Én nem gondoltam volna, hogy a sör témájából ennyit ki lehet hozni. A Heineken brand történetével nyitottak, színesen, interaktívan, modern felfogásban, ahogy kell, de aztán kezdődött a gyakorlati útmutató. Egy komlószagú, nagy tartályokkal dekorált teremben egy srác - tikkadtságából láthatóan nem először aznap - elmondta, hogy készül a sör. Nem nagyon tudtuk előtte. Aztán beengedtek minket az üzemcsarnokba, hatalmas rézüstök közé, ahol további Heineken-gájdok mutatták be a gyártás egyes folyamatait. Meg lehett kóstolni (naná, hogy megtettük) a malátát, a szűretlen sört meg a különböző alapanyagokat és köztes termékeket (nemigen emlékszem már a nevükre). A csarnok berendezése, dekorációja a régmúltat idézte, klinkertégla falak, sárgaréz csövek, régimódi órák és műszerek - és minden működött és mindent ki lehetett próbálni. Malátát kavartunk, komlót adagoltunk, nyomást ellenőriztünk, palackoztunk, címkéztünk meg hasonlók.

A következő állomás a logisztika volt, ami a heinekeneseknek évtizedekig a lovasfogatokat jelentette. Ennek emlékére - és jó reklámfogásként - a mai napig feltűnnek Amszterdam utcáin a lóvontatta zöld sörösszekerek, minket pedig elkalauzoltak egy istállóba, ahol a paripák ropogtatták a zabot és egy újabb srác tartott érdekes ismertetőt a sörök szállításáról, szakszóval az áru terítéséről (merthogy azért ragadt rám valami). 

Volt aztán egy terem, ahol magunkat vehettük videóra, amint Heineken sörösrekeszt szállítunk biciklin, a háttérben a város nevezetességei suhannak el és közben egy kedves hollandus dalt énekelünk (a szöveget karaoke-szerűen elénk vetítették). A videót kívánságra elküldték az e-mail címünkre, imígyen hintve szét - hatékony ingyenreklámként -    a cég logóját az egész világon.

A legbizarrabb az volt, mikor kis csoportokban beengedtek minket egy elsötétített terembe, ahol egy vetítővászon segítségével, megfelelő zaj-effektekkel és a padló mozgatásával azt hitették el velünk, hogy most minket is lefőznek sörnek. 

Lenyűgöző egyébként, ahogy a hollandok angolul, németül, na meg spanyolul és franciául beszélnek. Katt, átváltás és már folyik is belőlük a másik nyelven ugyanolyan tempóban, ugyanolyan színes szókinccsel - és korrekt kiejtéssel. 

A végén persze kóstoló. Igazi Heinekent. Úgy elrepült a délután, hogy észre sem vettük, pedig a napnak még nem volt vége.

Áron hazament, dolga volt a világhálón, mi pedig tovább-zarándokoltunk a Van Gogh-múzeumba.

Ennek is története van a Király családban. 1993-ban, huszonhárom éve életünkben először látogathattunk Amszterdamba, Gabi meg én. Akkoriban Nijmegenben tanultam ösztöndíjjal (Kelet-Hollandia), és egy napra felvonatoztunk. A szűkös időbeosztás miatt nem jutottunk el mindenhová, nagy vita támadt például, hogy a délutánt a Van Gogh-múzeumban töltsük-e vagy az Artisban, Amszterdam világhírű állatkertjében. Előbbi mellett Gabi, utóbbi mellett én törtem lándzsát. Végül az én kívánságom került felül: állatkertbe mentünk, lemondva a fületlen mester műveinek élvezetéről. Bár ne így lett volna. Huszonhárom éve hallgatom, akármilyen szövegösszefüggésben is kerül elő Van Gogh neve, hogy jaj, ha akkor megnézhettük volna a saját szemünkkel… Dehát mi állatkertbe mentünk… Ahol nem is volt oroszlán… Illetve volt, de csak sokára találtuk meg… És kicsi is volt… Vacak oroszlán… Bezzeg Van Gogh! És így tovább, újra meg újra.

Azért ide kell most egy szmájli: :-)))) - nehogy valaki túl komolyan vegye ezt a kis nézeteltérést. És íme, csak idő kérdése volt, hogy eljussunk ide is.

A benyomásaim? Először is, hogy hatalmas. Mármint az épület. Négy emelet. Aztán, hogy profi. A festmények sorrendje, elhelyezése, megvilágítása, az egész tárlat felépítése, az ismertetők - nagyon imponált. Aztán a művek. Például a Krumplievők, vagy a Napraforgó-festmények. Egy-egy előtt is le lehetett cövekelni. Egész más, mint a reprodukciókon. Ahogy az alkonyatban a távoli, magányos parasztkunyhó ablakában lámpafény csillan. Közelebb mégy, és látod, hogy semmi más, csak egy kis pöttynyi narancssárga festék. De olyan narancssárga, és ott, azon a ponton, ahol kell, és akkora, amekkora kell. 

Nem értek hozzá, nem merem elemezni a képeket, csak bámultam őket. Kevés kiállítás érintett meg ennyire. 

Meg a mester sorsa, aki egész életében csak két képét adta el, s tragikus halála után a többszáz darabos gyűjteményt öccsére, Theóra hagyta. Theo maga is hamarosan megőrült, majd meghalt. Özvegye érdeme, hogy sógora munkáit megőrizte, és továbbhagyományozta fiának, Vincent Willem van Goghnak. Az ő fellépéséig, tehát évtizedekig az életmű gyakorlatilag felfedezetlenül hányódott. Az unokaöcs Vincent Willem végül 1960-ban létrehozta a Van Gogh-alapítványt, és a múzeum, a holland állam hathatós támogatásával, 1975-ben végre megnyithatta kapuit a nagyközönség előtt. 

Orvosként tragikus volt megismerni a zseni benső küszködését betegségével, ami valamiféle epilepszia és pszichózis keveréke lehetett. Van Gogh azért festett lázas sietséggel, mert sarkában lihegett a téboly. Nagyon félt a megőrüléstől. Képein, témától függetlenül átsejlik az immanens, de jól érzékelhető rettegés és vele egyidejűleg mégis egyfajta, humanizmusból táplálkozó reménykedés. Hogy egyszer majd minden jóra fordul. Ez fogott meg a legjobban.

Megint záróra után dobtak ki minket a múzeumból. Hazafelé azon töprengtem, hogy a holnapi házassági évfordulónkra valahonnan napraforgókat fogok szerezni Gabinak. Úgyhogy jól el is tévedtünk.


Not only grass and grass, but museum and sightseeing! Oh yes.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése