2016. július 27., szerda

Bázakerettyétől Amszterdamig - és vissza 2.

Július 26. kedd

Reggel kacsákra ébredtem. Hápogtak. Felserkentem, kinéztem a kajütablakon, és valóban ott eveztek a csatorna vizén, a hajótatnál. Később szárcsák és egyéb ismeretlen márkájú vízimadarak is csatlakoztak, fiókástul.


Reggeli fények a cockpitből
Hamarosan a fedélzeten ültünk Gabival (a gyerekek még aludtak), és bámultuk az ébredő várost. A vízen időnként elhúzott mellettünk egy-egy hajó: az első turista-vízibuszok, helybéliek, kicsi és nagy járgányok. Mint két őshonos amszterdami, akik épp a reggeli levegőt élvezik a saját lakóhajójukon (nem is volt nehéz beleélni magunkat…), kegyesen integettünk a sok fényképezőgépes városnézőnek. Megfigyeltük, hogy a német kinézetű turisták kivételével (akiket a világos haj-napszemüveg-sörhas-drága fotóapparát-kombó tesz félreismerhetetlenné) szinte mindenki kedvesen visszaintegetett. Persze ez csak buta sztereotípia.


A gracht túlpartján, ahová az autóknak is szabad behajtani, gyér volt a forgalom. Csak a biciklisek surrogtak elképzelhetetlenül hatalmas rajokban. Tekertek munkába az emberek. A kicsit távolabbi hídon volt egy villamosmegálló, időnként nagy csilingelve befutott egy kék-fehér szerelvény. Vagy éppen szivárványszínű, mivel épp ott-tartózkodásunk idején épp Amszterdamban tartották az Euro Pride-ot.

Készleteinket feltöltendő elhatároztuk, hogy amíg a fiúk felébrednek, elmegyünk bevásárolni. Ráérős város ez: a közeli Albert Heijn-szupermarket csak nyolckor nyitott, így a Dirk nevű diszkontban kötöttünk ki. Közben persze titkon fixíroztuk a jó amszterdamiakat. Színes, vegyes népség, az öltözködést láthatólag nem köti semmilyen konvenció. Egy bokáig tekintélyesen, öltöny-nyakkendőbe öltözött kutyás vevő például szandált viselt, egyik lábujján csillogó gyűrűvel.

Volt néhány igazi holland élelmiszercikk, amikre emlékeztünk még, s amik nélkül nem akartuk elhagyni a boltot. Ilyen volt a „vla“ (többféle ízben kapható, dobozos, félfolyékony puding), a „pindakaas“ (sós mogyorókrém) és persze a sajtok. Amit Magyarországon úgy ismerünk, hogy Gouda-sajt, az távoli rokonságban sincs holland megfelelőjével. Kapható belőle fiataltól az érettig (jong, middel vagy oud belegen), s ahány fajta, annyiféle ízvilág. Jól felpakoltunk, aztán irány haza, a hajónkra.

Kávéillat és három éber, kalandra kész fiatalember fogadott minket, a háttérben lágy Kenny G.-zenével. A bőséges reggeli közben elhatároztuk, hogy a mai napot Amszterdamra szánjuk, annál is inkább, mert Áron mára várta a felvételi eredményt és ötpercenként nyitogatta a laptopját. Igaz, mindannyian tűkön ültünk, de valaki kiderítette, hogy a ponthatárokat csak este nyolckor fogják feltenni a netre, fölösleges addig kattintgatni. Lényeg, hogy nyolcra itthon legyünk ismét.

A
Egyenpiros MacBike drótszamarak
Jól tudva, hogy nem lesz olyan perce egyikünknek sem ma, mikor ne gondolnánk az este nyolc órára, azért igyekeztünk megtölteni tartalommal addig is az időt. Úgy döntöttünk, biciklit bérelünk. Amszterdamban több biciklikölcsönző van, mint élelmiszerbolt, és ez nem túlzás. Hamarosan átvettük (a MacBike cégnél) a pirosra festett kétkerekűeket, aztán hajrá. Megcéloztuk a Centraal Stationt, a központi pályaudvart, mert tudtuk, hogy ott a környéken történik a legtöbb érdekes.

A
Ott van mindjárt a piros lámpás negyed, méghozzá Amszterdam legrégebbi temploma (és egyáltalán épülete) tövében. Az Oude Kerk kívülről impozáns gótikus csipkecsoda, de belülről nem láttuk, mert fejenként vagy tíz eurót elkértek volna a belépőért, és különben is azt írta az útikönyv, hogy a protestáns képrombolás óta szinte töküres. Sebaj, azért a jó hollandok bőven hasznosítják a hatalmas teret, kiállítóteremmé és, úgymond, „közösségi hellyé“ alakították az 1306-ban alapított, gyönyörű templomot. Ez a jelenség általában igaz a protestáns-szekularizált Hollandia majdnem összes templom-műemlékére: többé nem templomként működik és/vagy örökké zárva van. Nem akarom lelőni a poént, de egész hollandiai tartózkodásunk alatt nem sikerült megtekintenünk egy templomot sem belülről.

Az Oude Kerk mögött. Red Lights
A piros lámpás negyed - lévén kora délelőtt - épp álomba szenderedett a feszített tempójú éjszakai műszak után. A földszintes, lefüggönyzött kirakatok mögött alig egy-egy leányzó mutatta magát, a többiek bizonyára szunyáltak, készültek a következő fordulóra.

Ebben a negyedben (illetve, mint kiderült, az egész városban) egymást érik a „Coffeeshopok“, azaz a marihuánát legálisan árusító bárok. Pár évvel ezelőtt nagy volt a riadalom, mert a böcs honatyák (ki tudja, miért) hoztak egy olyan törvényt, hogy ezeket a műintézményeket csak helyiek látogathatják (úgynevezett Grasspass-szal), a turisták nem. Illetve, hogy turistákat nem szolgálnak ki fűvel. Az amszterdami polgármester (a tapasztaltakból kiindulva  tán maga is fogyasztó) majdnem a kardjába dőlt, sírt, könyörgött, hogy a város bevételének legnagyobb része éppen a fűfüstölő külföldiektől származik, ne már, hogy most kitiltják őket - míg végül valamilyen furmányos rendeletmódosítással, alszabállyal, kiegészítéssel sikerült elérnie, hogy gyakorlatilag csak az nem vesz gándzsát Amszterdamban (méghozzá legálisan!), aki nem akar.


(Ezen a ponton - genetikusan determinált grafomániától hajtva - Márton fiunk veszi át a krónikás szerepét).

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése