2016. április 5., kedd

Síkalandok 4.

Nekem eleinte kicsit fájt a szívem a jó öreg lanka után, de a család - és a kaland! - kedvéért belementem, hogy válasszunk másik síterepet. Ismét gombhoz a kabát: oktatóhoz kerestünk régiót. S-ék, a szombathelyi kölcsönzősök ajánlották D-t, a fiatal oktatónőt, aki anno szombathelyi lakosként kezdte síelős pályafutását, részben S-ék hathatós támogatásával. S-ék szerint D-nek van egész Schladmingban a legütősebb oktatói papírja (azaz a legtöbb mindenhez ért, méghozzá a legmagasabb színvonalon), tehát ő kell nekünk. A magam részéről a síelés görög istenének tekintek mindenkit, aki végig lécen állva lecsúszik a leglankásabb kék pályán (ez a „végig lécen állva“ azért kell a pontos definícióhoz, mert fenéken, orron, arcon vagy háton csúszva én is lejutok, úgy nem kunszt) - de hátha ő lesz az, aki a Nagy Áttörést elhozza nekem. Belementünk.

Kinéztük az egyetlen szabad hetet, amely mindannyiunknak megfelel, választottam egy pofás kis családi panziót a közelben (egész pontosan szállodácskát, de az ezzel kapcsolatos ódák majd csak később következnek), felszereltük magunkat S-éknél, aztán hajrá!

Ízelítő
Báli szezon volt, a vasárnap reggei indulás a szombat esti elhajlás miatt nem volt éppen könnyű. Ráadásul igyekeztünk korán menni, hogy még világosban láthassuk a vidéket. Ez a Schladming egy négy hegyből álló óriási síparadicsom. Az első hegy a Hauser Kaibling, a második a tulajdonképpeni Schladming, a harmadik a Hochwurzen, a negyedik pedig a Reiteralm. Mi az első hegyen üzemelő síiskolához igyekeztünk, a szállásunkat is itt, a közeli Gröbmingben foglaltuk le. 

Kora délután volt, mire begördültünk a blikkfangos kis szálloda elé. Köröskörül hegyek, a hegyek lábánál rét, a rét közepén magányos épület. Romantikus. Hogy mennyire az, hamarosan kiderült.

A recepción senki. A pulton elhelyezett kajla gombú csengőt működtetve némi lármát csaptam, hogy felfigyeljenek ránk. Nem tették. Mint később kiderült, ez a hotel egyik alapvető vonása: soha sehol nincs senki, akire szükségünk lenne. Vagy tíz perc meddő csöngetődzés után egy arra haladó bajtárs odavetetette: „Kicsit türelemmel kell ám lenni, most van az ebédidő, és mindenkinek sok a dolga.“ Jó, én meg bejelentkeznék. A közeli lengőajtón áthatolva betoppantam az ebédlőbe - határozottan, majdhogynem vehemensen, hogy lássák, hogy bejött valaki - és kerestem az elfoglalt személyzetet. Némi álldigálás után arra cirkált egy éltes hölgy, karján megrakott tálakat egyensúlyozva. Bár tisztán látszott, hogy úgy hiányzom neki, mint háziorvosnak az influenzaszezon, azért megszólítottam. Hogy új lakó lennék, és bejelentkeznék. Ha nem nagy gond. Ha nem nagy baj. 

Becsületére legyen mondva, azért kicsit lassított. Nem nagyon, de mégis. És a sok kajával a bicepszén nem lehetett könnyű. Mikor másodszorra is felvetettem neki a problémát, még válaszolt is. Hogy menjek vissza a recepcióra, azonnal küldi a tulajdonosnőt. Hűha, magát a tulajt! Új reményekkel tértem vissza a pulthoz, izgőmozgó családom társaságába. Újabb tíz perc várakozás következett. Időközben megpróbáltam egy másik ajtót is: azon át a konyhába lehetett jutni, ahol sokszagú párák közepette gondterhelt férfiak küzdöttek keményen. Itt sem volt sok esély a kommunikációra. 

Mesevilág
Node a türelem rózsát terem. Alig félórával az érkezésünk után ragyogó mosolyú, korpulens hölgy tűnt fel az ebédlő felől. Innen ment már minden, mint a karikacsapás. „Igen, Királyék, maguk foglaltak két szobát, ugye?“ Bevallottam. „Lássuk csak“, mondta a dáma, „itt is van az egyik kulcs. A másikat még takarítják, de azonnal kész az is. Addig is felmennek? Tetőtér, nem baj? Lift nincs…“ - És egy plombavillantó mosoly.

Felmásztunk a cókmókkal, lerogytunk az ágyra. Egyébként barátságos, tiszta kis szoba volt. Áron fiunk - aki leginkább kivette részét az előző éjjeli dajdajból - azonnal bedobta a szunyát az egyik nyoszolyán. Hamarosan kopogtak, a szobaleány jött jelenteni, hogy kész a másik szoba is, kitakarították. „Danke“, mondtam gördülékenyen, „akkor azt a kulcsot is szeretnénk elkérni“. A leányzó habozni látszott. „Bocsi“, szólt aztán, „nem beszélhetnénk inkább magyarul? A német nem megy még olyan jól…“ Anyanyelvre váltva megnyugtattam, hogy semmi gond, így még jobb is, majd ismét elkértem a másik szoba kulcsát. „Ja…“, volt a válasz, „azt levitték a recepcióra a takarítók…“ 

Ismét másztam egy jót. Nem is árt, gondoltam, ha D. állítólag kemény leckéi előtt megcombosodom kissé. 

Miután behurcolkodtunk a másik szobába is, nem álltuk meg, hogy alkonyatig még gyorsan beugorjunk Schladmingba, ha nem is síelni (jócskán elszaladt az idő), de körülnézni egy kicsit. Hátrahagytuk az alvó Középsőt, és autóba ültünk.

Ez már igazi síparadicsom. Hegyek, pisték mindenütt, az utcákon csupa síanorákos ember, léccel a vállán, a síbakancs miatt jellegzetes, darabos, zökkenő járással. Ez kell nekünk! Hosszasan bámultuk a kései lesiklókat, akik boldogan és lihegve érkeztek meg a völgybe. Boltok, kölcsönzők mindenhol, hihetetlen áruválaszték, nyüzsgő élet. Na, majd holnaptól mi is!

Leszállt a szürkület, mire visszaindultunk a szállóba, egy jó kis vacsorával megkoronázni a hosszú napot. A recepció ismét elhagyatott volt, mint egy osztrák szépkiejtési verseny helyszíne. Sebaj, bevonultunk az ebédlőbe, ahol a délutánról már ismert pincérnő fogadott bennünket, ezúttan jóval nyájasabban. Mint kiderült, a jó modort valószínűleg a hamarost elközelgő gasztronómiai inzultus kompenzációjának szánta. A koszt ugyanis gyakorlatilag ehetetlennek bizonyult. A hotel filozófiájának alapköve a következetesség lehetett, mert az étkezések színvonala egész héten ebben a vörös zónában fluktuált, mintegy a szakácsművészet reciprokaként. Szó se róla, amit elénk adtak, azt kedvesen, mosolyogva adták, de inkább hajították volna két méterről mogorván az asztalra, ha legalább meg lehetett volna enni.

Lidércnyomásos reggelik, hidegleléses vacsorák követték egymást. Nyákosan összetapadt hideg grízlevesek váltakoztak vedlett bundájú, püréállagú pangasius-szeletekkel és rághatatlan, agg sült húsokkal; felvizezett narancslé egészítette ki a kihűlt, folyékony rántottát és odaégetett pirítóst. Esténként ágyba bújva a puffadt, nyugtalan bélrendszer sokszor órákig nem hagyott elaludni. Bátorságpróba. 

De az este tartogatott még meglepetést. Kitántorogva az ebédlőből, felleltük a recepciós hölgyet, aki emígy vette fel a társalgás fonalát: „Entschuldigung“, aszondja, „a szoba, amit először adtam maguknak, nem a maguk szobája eredetileg, csak az volt kész. Önök erkélyes szobát foglaltak, most át lehetne költözni…“ És magyarra váltva megkockáztatta: „Nem beszélhetnénk inkább magyarul? A nevük alapján gondolom…“ 

Hegyek
Kiderült, itt mindenki magyar. Ez egy magyar vállalkozás. Októberben nyitottak, és, úgymond, még bele kell kicsit jönniük. A Királyok szíve nincs kőből. Azonnal készek voltunk kedvesen megbocsátani az összes kellemetlenséget. És ha nem is dalolva, de különösebb rossz érzés nélkül battyogtunk fel a lépcsőn , csomagoltuk össze újra a holminkat - és az alvó Áront -, s költöztünk be egy újabb szobába. Tény és való, tágasabb, kényelmesebb volt az előzőnél. Nincs itt semmi hiba. Sőt, felfedeztük, hogy az alagsorban biliárdszoba, pingpongasztal is van, így alkalmunk nyílt kicsit lemozogni a vacsorát.

És másnap várt minket a hómező!


(Folytatása következik)