Síkalandok 2.

Pár kilométer autózás után megérkeztünk Bad Kleinkirchheimbe. A Wikipédia szerint a kisvárosnak 1687 lakosa van, a többi sokezer meg turista, főként ilyenkor, síszezonban. Nincs sok pályája, de azok mind tip-topok, szépen karbantartottak. Mi a Nockalmmal és - amint rögtön rátérek - a Kaiserburggal kötöttünk később szorosabb ismeretséget.  

A Kaiserburg tövében letámasztottuk a járgányt. Nagy parkoló, rengeteg kocsi, mindenfelé rém sportosan kinéző síkollégák. Innen indult a Gondelbahn, ami csakhamar felrepített minket a hegy tetejére. Akkor még tériszonyos is voltam (aki szemfüles, olvashatta, mikor és hogyan múlt el: a helyes választ beküldők között kisorsoljuk törött síbotjaimat), hozzá még a gondolat, hogy éppen életem első síleckéje felé libegek. Készültek fotók az arcomról a liftben, utólag érdekes látni, mennyire kiült rá a rettegés… 

Abban az évben - 2014-et írtunk - jó sok hó volt Bad Kleinkirchheimben. Hallgatag, havas erdők, kanyargó csapások felett haladtunk el. Aztán hirtelen kitárult a Piste: széles, sima, hófehér lejtő, ameddig a szem ellát;  rajta a nyüzsgő-száguldozó színes pöttyök, Rudiék, Siggiék, Toniék és a többi profi. Harmonikus, könnyed mozgás, hajladozó felsőtestek, ritmusra lendülő lábak, párhuzamos térdek, szakasztott, ahogy a videókon. Jó volt nézni. Hirtelen nagy-nagy kedvet éreztem, hogy megtanuljak síelni.

Ideje volt, mert megérkeztünk a Bergstationra. 2055 méter. Metsző szél, szállingózó hó. És Sanyi. Már várt ránk a piros síruhájában, barátságosan bemutatkozott és rögvest a közepébe csaptunk. Az eredeti elgondolás az volt, hogy a család - szülők és gyerekek - együtt vesz részt az oktatáson. A fiúk, mindannyian sok-sok pistenkilométerrel a hátuk mögött, eleinte engedelmesen alávetették magukat a szülői szeszélynek. De mikor Sanyi azzal kezdte, hogy csak az egyik sílécet csatoltuk fel, és egy sík részen körbe-körbe masíroztunk, elszakadt a cérna. Iskolai sítáborokban kiképzett fiaink csakhamar felcsattintották a másik lecet is, és se szó, se beszéd, leléptek. Talán csak annyit vetettek oda, hogy óra végére visszajönnek - azzal elzúgtak, mintha ők találták volna fel a carvingolást. Sanyi egy darabig nézett utánuk, majd megszólalt: „Hát gyorsan megtanulták.“ És attól kezdve ránk koncentrált.

A síléceimmel való ismerkedést megnehezítette mindkét fél erős, A-típusú személyisége. A lécek mindenáron csúszni akartak, én meg vissza akartam fogni őket. A végeredmény térdtől lefelé gigászi küzdelem lett, amely az első öt percben úgy kitikkasztott, hogy másra sem vágyakoztam, mint leoldani a két vadbarmot és bevenni negyven nyugtató cseppet a közeli hüttében. Aránylag hamar elsajátítottam a „hóekének“ nevezett életmentő manővert, mellyel az arclobogtató 0,45 m/s-os csúcssebességről is biztonsággal állítottam meg a sítalpakat. Hiába mondta Sanyi, hogy a síelés lényege a siklás, én attól kezdve csak hóekézni akartam. Ha csak megmoccantak a komisz deszkák - hopp, hóeke, és már meg is szűnt a zavaró ritschirutschi. Kemény óra volt. Sanyi végül elbúcsúzott azzal, hogy este, a vacsoránál találkozunk, addig gyakoroljunk még, ha akarunk. 

Naná. A tényleges pályának persze a közelébe sem merészkedtem: volt a hütte mögött egy négy-öt méteres szelíd lanka, teljes hosszában kb. húsz centi szintkülönséggel, ott gyakoroltam. Egyetlen társam a bajban egy életnagyságú fröccsöntött jegesmackó volt, aki pont a lejtő végében állt és Coca-Colát reklámozott. Ha mégsem tudtam megállni (azért előfordult), egyszerűen a nyakába borultam, s ő hűségesen megtartott. Ádáz ellenségem volt viszont egy nem messze tőle leparkolt motoros szán: ha ő kapott el, rendszerint összegabalyodtunk. Így ment ez alkonyatig. Felballagás a minipiste felső pontjáig, felcsatolás, fohászkodás, csúszás, ordítás, aztán vagy maci, vagy szánkó. Lecsatolni nem is kellett, a lecek rendszerint jótékonyan leoldottak maguktól a gyakorlat végén. Furcsa, hogy mégis milyen rég nem érzett lelkesedés fűtött. Én síelni akartam.

Épp időben érkeztek a fiúk, hogy elcsípjük lefelé az utolsó gondolát. Nem gondolám ugyanis, hogy jó ötlet lécen megtenni az utat a völgybe. Odalent találtunk egy dombocskát (a havat kupacolták fel kb. másfél méter magasra), azon csuszigáltunk még egy kicsit, míg teljesen be nem sötétedett. Meglepett, hogy Gabinak milyen jól áll a lábán a léc. Mint kiderült, őstehetség. Vagy én vagyok ős-tehetségtelen. Első jele volt ez ugyanis, hogy az olló a következő napokban mind inkább szétnyílik: ő egyre jobb lesz, én egyre görcsösebb. 

Az első óra arról mindenesetre meggyőzött, hogy nagyon meg akarok tanulni síelni. Nem számított, mennyire fájt a térdem a végére; nem törődtem a kék-zöld foltokkal meg a sajgó fenekemmel (a legfrekventáltabb érintkezési pont volt a talaj és köztem). Nem zavart, hogy a Coca-Cola maci meg a gonosz motoros szán valószínűleg éppen rajtam röhög odafent a lehulló éjszakában. Én siklani akartam, ugyanolyan könnyedén, mint a sok színes pont, akiket délután láttam a lift ablakából. 

Mindent összevetve, boldogan és dögfáradtan rogytunk be a kocsiba. Irány a szállás, a Sándorok és a Spätzle!

Lezuhanyoztunk, átöltöztünk, és mire a vacsoraasztalhoz ültünk, már olyan lelkesen meséltem a többieknek az aznapi élményeimről, mint Toni Doppelsegger, a Super-G győztes. Vártuk a vacsorát. Igen ám. De.

Egyszer csak jön Sándor (a gondnok). Hogy bocs, de tényleg. Homokszem került a gépezetbe, mert a serpenyőben, amelyben a vacsorának kellene helyet foglalnia, most két centi tatai koksz található. Odaégett. Ne haragudjunk, ő mondta, hogy nem nagyon tud főzni.

Sanyi (az oktató és tulaj), aki szem- és fültanúja volt ennek a drámai comig-outnak, totál becsülendően és konstruktívan nem ordította le Sándor (a gondnok) fejét, hanem autóba vágódott és eltűnt az éjszakában azzal, hogy majd ő szerez vacsorát a kedves vendégeknek. Mi sem tettünk szemrehányást, inkább nekünk volt kínos, hogy ilyen nagy gondot okoztunk. Sándort (a gondnokot) alig tudtuk megakadályozni, hogy kardjába ne dőljön. 

De hallga: kisvártatva autó áll meg a ház előtt, kivágódik belőle Sanyi (az oktató és tulaj), kezében hatalmas billikom, a billikomban fenséges hússaláta. Vagy húsz kilométerről hozta, forma egyes tempóban, a havas utakon. Már nem emlékszem, honnan szerezte, pedig elmesélte. Egy ismerős vendéglő hátsó ajtajánál kuncsorgott, míg az esti menüből kiszakították számunkra ezt a kis darabot.

Jót ettünk, jót beszélgettünk, aztán öreg este lett (kb. fél kilenc, de mi éjfélnek éreztük), és muszáj volt visszavonulnunk. Nem kellett ringatni senkit. Jó hely ez, jó emberek. 

És hamarosan tudok majd síelni!

(Folytatása következik)