2016. február 29., hétfő

Vasárnapi ládavadászat


Vasárnap délután, megunva a sötét szobában kuksolást, elmentünk egy kicsit geocachingolni. Hívogatott a napsütés, a tavaszias madárcsicsergés és illatok, meg úgysem tudunk tartósan (értsd: heteken át) nyugton maradni. Felkerekedtünk hát. 

Ez a geocaching egy GPS-szel játszható játék: valaki elrejt egy dobozkát (cache) egy általa szépnek ítélt helyen, és felteszi a koordinátáit a netre, a geocaching.hu honlapra. A lelkes kalandorok nekivágnak, hogy megkeressék, aztán hazatérve a „ládában“ talált jelszóval igazolják, hogy ott jártak. Éppen idén tíz éve, hogy csatlakoztunk a „geósok“ családjához, mostanra majdnem hatszáz regisztrált megtalálásunk és nyolc saját elrejtett ládánk van már (ez kb. a középmezőny). 

Ebéd után indultunk hármasban: Gabin és rajtam kívül Gabi édesanyja (geós nicknevén: „Mama“) is elkísért bennünket. Egy hölgy korát nem illik közhírré tenni, így csak annyit árulok el diszkréten, hogy 1945-ben született… Azt hiszem, be fogom őt jelenteni a Guiness-rekordok könyvének, mint „a világon a legjobb fej“-anyóst. Sok kiváló jellemvonása közül az egyik legszembeszökőbb, hogy imád kirándulni (velünk vagy nélkülünk - de inkább velünk, ugye?), így méltó vendégszereplője ennek a csavargós-utazós blognak. 

Félúton
A rejtőnek egy kis falu, Rábagyarmat külterületén tartotta kedve eldugni a szóban forgó dobozkát, a kirándulás neve a honlap szerint: „Rába-menti minitúra“. Egy sáros földút mentén hagyva a Geopicassót, nekivágtunk a két kilométeres távnak. Nagy sár volt, közben a nap is felhők mögé bújt, nem is beszélve arról, hogy induláskor a sok cihelődéssel elment az idő. Útközben meg kellett látogatnunk egyik saját, Gencsapátiban megbújó ládikánkat karbantartás céljából, így négy óra felé hajlott, mire Rábagyarmatra értünk. 

A széles, keréknyomoktól szabdalt, alattomos indákkal beszőtt út hosszú ideig nyílegyenesen tartott a cél felé az erdő széle és a szántó között. A túrán két pontot kellett felkeresnünk, az első egy forrás volt, melynek feliratában egy bizonyos szó alkotta a jelszó első részét.  A friss vízben bakancs- és ridikülmosást is megejtettünk (ugyanis Mama nem sokkal előbb nyuszit fogott a sárban, elgáncsolta egy rosszindulatú indahurok). Ezen a ponton a krónikás tolla megbicsaklik. Érzi, hogy képességeit meghaladja annak mélylélektani igényű taglalása, hogy miért megy valaki egy erdei gyalogtúrára retiküllel a hóna alatt. Esetünkben mindkét hölgy ezt tette, valami igazolványokra meg papír zsebkendőkre történt hivatkozással, mely argumentumokat azonban jócskán gyengítette a szintén jelenlévő praktikus kis hátizsák.
Geópár

Mindegy, lemostuk a ridit, mentük tovább. A második pont koordinátái további egy kilométerrel messzebbre mutattak. Már majdnem odaértünk, mikor az eleddig jobb oldalunkon békésen csordogáló patak hirtelen bevágott elénk, az utat két-három méter mély vízmosás, kis eposzi túlzással szakadék képében keresztezve. Le kellett ereszkednünk, átlábalni a csermelyen, és a másik parton újra fel. Le a kalappal anyósom előtt. A segítő kezeket félretolva, apart kis félcipőjében, ágakba-bogakba kapaszkodva küzdötte át magát az akadályon. Mi, ugribugri negyvenesek, alig tudtuk őt követni. 

Háttérben a Rába
A „túlparton“ ismét kellemes földút fogadott. Száz lépés, egy-két kanyarulat után váratlanul feltűnt a Rába közvetlenül mellettünk, a bal oldalon. Magas partjának egészen a szélére merészkedtünk, onnan bámultuk a jó tíz méter széles, gyors sodrású, sötét, szemmel láthatóan mély folyót. Nyaranta hosszú hétvégés „fiúbuli“ keretében többször volt már alkalmam kenuzni a hátán: nem lenézendő, kispályás patakocska a Rába. 

Persze a ládát is Mama találta meg. Kétágú fa törzsében, egy odúban bújt meg (a láda, nem Mama…) A szürkülő fényben gyorsan „logoltunk“, ahogy mi hívjuk, mikor a dobozkában lapuló füzetbe néhány sort firkantunk látogatásunk emlékére, aztán gyors iramban hazaindultunk, mert még világosban akartunk átkelni a Marianna-árkon. 
Átkelés

Mire az autóhoz értünk, öreg este lett. Bozóttól tépázva, fülig sárosan (nem való nekünk luxusautó, úgyis csak geózni mennénk azzal is…), alaposan kifáradva, de igen jó hangulatban ültünk a Geopicassóban. Nem kellett este ringatni minket.

Ha már a geocachingot szóba hoztam - azért is tettem, mert remélem, még sok geós kalandról számolhatok be ezeken a lapokon - muszáj megemlítenem egyik legkalandosabb ládavadászatomat a múltból. Még 2009-ben, egy vitorlásverseny kapcsán sikerült teljesíteni a magyar „ládák“ egyik legizgalmasabbikát. Úgynevezett „virtuális“ láda, azaz nem igazi doboz, csak egy feliratot kell leolvasni jelszó gyanánt. Érdekesség, hogy a Balaton kellős közepén van. Egy meteorológiai (?) bója. A tetejére tűzött póznán annyira apró betűs a tábla (a jelszót képező felirattal), hogy igencsak közel kell menni, hogy az ember kisilabizálhassa.
Sörfelelős és ballasztperszon
Menetrend szerinti hajójáratokról nem látható, a geósok kénytelenek trükkösebbnél trükkösebb megoldásokhoz folyamodni, ha be akarják gyűjteni ezt a pontot. Ki vitorlást bérel, ki eltérít egy sétahajót (igen, olvassátok el a honlapon!), ki így, ki úgy. Gumimatrac, úszó megközelítés a távolság miatt nem jön szóba. Szóval nem is olyan egyszerű.

Alább idézném saját magamat, ahogy annak idején a geós honlapon összefoglaltam életem első vitorlás tapasztalatait. Nem utolsósorban azért, hogy itt is meglegyen (a geocaching.hu-n már elég macerás a megkeresése). Bocs.

Tehát:

kiralyek 2009.10.04 17:05 - Megtaláltam

Ezért a megtalálásért kedves vitorlázós barátaimat illeti a köszönet. Elvittek
A Balaton közepe
magukkal (mint ballasztot és hajósinast, ebben a sorrendben) egy hétvégi vitorlásversenyre. Gyönyörű idő, hatalmas élmény volt. Ami a szakzsargont illeti... Mivel későn falzoltunk, az egyik déli kardinálist északról vettük véletlenül. Negyed szélben krajcoltunk, de a pöffök miatt többször húzni kellett a fokon, különösen, mikor élesedtünk. Tudni kell azonban, hogy ha le akarunk esni, a fokon engedni kell. Spannolás helyett lehet leesni is (ez kezdő hajósinasokkal is előfordul, más értelemben...), de ha lobog a külső széljelző, jobb élesedni. Gyenge ramban pedig előkerül a spinakker, ami a bliszterrel ugyan azonos, de a genakkerrel nem teljesen.



Azt állították a vitorlás haverok, hogy ennek még értelme is van. A hat és fél év alatt én már teljesen elfelejtettem…

2016. február 15., hétfő

Attendance: Pfalzi köznapló bevezetés

Sokáig gondolkoztam azon, hogyan tudnám ezzel az új bloggal - lehetőleg zavarmentesen - összekapcsolni azt a régesrégit, amit még Németországban írtam 2010-ben, "Attendance: Pfalzi köznapló" címmel. 

Ma van a napja, hogy döntöttem: egyszerűen idemásolom. Méghozzá dátumhelyesen, hogy úgy nézzen ki, mintha már 2010-ben ide töltöttem volna fel a posztokat. Így a kronológia sem csorbul. Ezt a mai dátummal írt - jócskán utólagos - "bevezetőt" egyrészt a 2010-es bejegyzések reklámjául szánnám, illetve remélem, hogy hozzájárul a könnyebb megértéshez.

A Köznapló életem, nyugat-európai kalandozásaim németországi szakaszát örökíti meg (illetve kicsit belekap az első bécsi hónapokba). A szerző azért lett "Attendance", mert... Nos nem tudom. Kellett valamilyen nevet választani a bejelentkezéshez, és ez jutott eszembe. Az orvosi szobám falán (még Magyarországon) sorakozó oklevelek között egynek az volt a felzete, hogy "Certificate of Attendance" - azaz részvételi igazolás, valószínűleg valamilyen kongresszusról. 

Szóval innen az "Attendance" név. Ezzel jelölöm a posztokat, amelyek a régi blogból származnak. Remélem, nem okozok nagy kavarodást.

Akit tehát érdekelnek a régi németországi idők, bátran lapozza fel a 2010-es bejegyzéseket, melyeket az eredeti fórumon kapott kommentek (csupa kedves emlék) feltüntetésével másoltam ide.

2016. február 13., szombat

Gravitációs hullámokrul

Ha nagyon akarom, ez is kicsit utazás. Időben és térben. Pontosabban a téridőben.

Teljesítményükért mély tisztelet a tudomány nagyszerű képviselőinek, köztük persze - jó lokálpatrióta módjára - elsősorban magyar kollégáiknak!

A tudományt a szövegben ért inzultusokért, ferdítésekért, félremagyarázásokért ezennel kérem a valódi hozzáértők mosolygós elnézését.

Íme.

A gravitációs hullámok észleléséről - amennyit megértettem belőle:

Valamikor az ősszel (2015) 1,3 milliárd fényévnyire tőlünk összeütközött és összeolvadt két fekete lyuk. Valójában a dolog 1,3 milliárd évvel ezelőtt történt, csak most ért el hozzánk a képe (fénysebességgel). Az ütközés során a mi Napunk tömegének háromszorosa alakult át energiává (Einstein tömeg-energia-egyenletének megfelelően, ahol, ugye, E=mc2). Ez az energia gravitációs hullámokat keltett a téridőben, melyet a világon először, 2015 szeptember 15-én a LIGO (Laser Interference Gravity Waves Observatory) projekt keretében sikerült kimutatni.

1. Mi a téridő?

Képzeljünk el egy szivacsból készült, vastag tornaszőnyeget, amelyre ráteszünk egy súlyos tekegolyót. A golyó benyomja a szivacsot. Gurítsunk most el a tekegolyó mellett egy kis csapágygolyót: az egyenes vonalú mozgásból a szivacs benyomódása miatt körpálya lesz: a kis csapágygolyó „tekegolyó körüli pályára“ áll, végül nekiütközik.
Einstein szerint így működik a gravitáció. A nagy testek (csillagok, bolygók) meggörbítik az általa „téridőnek“ vagy „téridő-mátrixnak“ nevezett „tornaszivacsot“, a kisebb testek (bolygók, holdak, üstökösök stb.) emiatt kényszerülnek keringeni nagyobb társaik körül. Minden, tömeggel bíró testnek van egy ilyen kis mértékű hatása a téridőre, csak - mondjuk- egy tollpihe vagy akár az Eiffel-torony esetében ez felfoghatatlanul kicsi, tulajdonképpen elhanyagolható.

2. Mik azok a gravitációs hullámok?

A téridőben hullámszerűen terjedő zavarok. Ha a fenti tornaszőnyegen táncra perdülünk, azzal deformáljuk azt. Ha egyenlő távolságra fakockákat helyezünk el a szivacson, tánc közben a kockák felborulnak, elmozdulnak, közelednek vagy távolodnak. 
A két hatalmas fekete lyuk összeütközése is ilyen zavart, ilyen hullámokat keltett a téridőben, melyet a fizikusoknak most először sikerült detektálniuk. 
Einstein relativitáselméletében már száz éve felvetette a gravitációs hullámok létezését, de úgy gondolta, nem sok esély van arra, hogy valaha ki fogjuk őket mutatni. Azt mondta, a gravitációs kölcsönhatás olyan gyenge, hogy nemigen akad majd műszer, amellyel érzékelhetőek lesznek ezek az apró rezgések. A tornaszőnyegen sorakozó fakockák csak észrevehetetlenül kis mértékben mozdulnak el.

3. Hogy sikerült mégis nyakoncsípni a gravitációs hullámokat?

A LIGO egy világméretű projekt. Fizikai része két, egymástól 3000 km-re elhelyezett, egyenként 4 km hosszú, egymásra merőleges detektorkar az USA-ban, ehhez kapcsolódnak a világ számos pontján a kiértékelő terminálok (van egy a magyarországi ATOMKI-ban és a Szegedi Egyetemen is). A detektorkarokban lézerfény cikázik egyik végüktől a másikig, melynek segítségével pontosan meg lehet mérni a hosszukat. Nagyon-nagyon pontosan… Ha a téridőben (földi viszonyok közt gyakorlatilag a karok hosszában, illetve a köztük lévő távolságban) változás áll be - azaz, ha egy megérkező gravitációs hullámfront kismértékben „meggyűri a tornaszivacsot“ - az a lézer segítségével kimutatható.
Mekkora nagyságrendről beszélünk? 1:10-23 -ról. Ha lenne egy 100 000 000 000 000 000 (százezer-billió) km hosszú vonalzónk - úgy számolom, ez több tízezer fényév, a szomszéd galaxis távolsága -, az 1 mm-nyit deformálódott volna. A 4 km-es karok hosszában a tőlünk 1,3 milliárd fényévre lezajlott csimbumm hatására akkora torzulás lépett fel, mint egy proton átmérőjének a századrésze… És megmérték. 

4. Miért fontos mindez?


Egyrészt mert (ismét) sikerült bebizonyítani, hogy a torzonborz tisztviselőnek a svájci Szabadalmi Hivatal íróasztala mellett már megint igaza lett. Száztíz éve leírta a gravitációs hullámok létezését. Másfelől - így magyarázták egy népszerű cikkben a fizikusok - olyan, mintha valaki egész életében süket lett volna, és egycsapásra hallani kezdene. Egy teljesen új „érzékszervünk“ van a világegyetem vizsgálatára. Jelentőségét a Higgs-bozon felfedezéséhez meg a DNS szerkezetének megértéséhez hasonlítják. Hogyaszondja, a „fizika Szent Grálja“. Huhh.