2016. november 18., péntek

Koppenhágai koppanások 2.

2017. november 18. péntek

A Kong Arthur nappali fényben
Ismét idézet jegyzeteimből:

Reggeli pompás, nyers hal, helyben sütött 
péksütemény, házi lekvár. Minden “organic”. 

Ez az “organic” szó szerintem a “bio” helyi változata. Szerintem éppen annyi jelentéstartalma is van. Nem sok.

Séta a városban: 1. piac a Vendersgade es Frederiksborggade közt: "Torvehallerne". Bő kínálat, sok étel, halak, smorrebrod. 

A város felfedezésének gyalogosan vágtunk neki. A Peblinge So nevű csatorna partjáról, ahol a szállodánk áll, a Frederiksborggadén, egy széles sugárúton indultunk a központ felé. Előző este már végigexpedícióztunk itt a hotelig. Milyen más volt most ugyanez az utca nappali fényben, eső utáni, bágyadt csillogásban, a tenger felől fújó enyhe szélben! Az említett piac a Norreport metrómegállótól nem messze található.Smorrebrod (igazából két áthúzott o-betűvel): a dán vajaskenyér. Az egykor egyszerű étek mostanra dán különlegességgé nőtte ki magát. A “feltét” gyakorlatilag akármi lehet a tegnapi főtt krumplitól a májkrémen és tőkehalon át a sült marhahúsig, a lényeg, hogy a kenyér - szigorúan minőségi rozskenyér - ne is látsszon alatta. Nagy kultusza van, igazi turistacsali. Van smorrebrod-fesztivál és smorrebrodkészítő tanfolyam, utóbbi romantikus dán elnevezése “smorrebrodjomfru”. A “jomfru”-ban a nyelvész-szimatú olvasó a német “Jungfrau” dánná gyötört változatát ismerheti fel. A termék egyébként tényleg finom.

Raszta arc olívát kínált. 

Ez egy jellemző kis emléktöredék. Fiatal férfi a pult mögött, nagy raszta-lobonccal (mivel Áronnak is ilyen frizurája volt ekkortájt, felfigyeltünk rá). Jókedvű volt, kicsit bohém, mintha nem épp munkaidő lett volna, a kedvünkért gombnyomásra kifogástalan angolra váltott. Zöld sídzseki volt rajtam, és azon poénkodott, hogy aki ennyire zöld, az biztos olívabogyóért jött a piacra. Kínálta a saját termékét. Dán találkozás.
Egy laza olívaárus

2. Rundetaarn, kerek torony. WC. A templom harangpadlása, megtalált használati tárgyak, furulya. Szép kilátás. Vele egybeépült a Szentháromság-templom. Tycho Brahe szobra. 

Koppenhága utcái hasonítanak kicsit az amszterdamiakhoz. Sok a klinkertéglás épület, a bicikliút, a zöld és a víz.  A Frederiksborggade folytatása a centrumban sétálóutca, ottjártunkkor karácsonyi dekorációtól volt terhes. A 31 méter magas Kerek torony, a Rundetaarn a belvárosban, a Kobmagergade és a Landenmaerket sarkán áll. Csillagvizsgálónak építtette IV. Keresztély király a XVII. században. Ez a IV. Keresztély Dánia (és az akkori zavaros viszonyoknak köszönhetően Norvégia) népszerű királya volt, igazi reneszánsz személyiség. A Kerek Torony tetejére nem lépcső vezet, hanem széles, szelíden emelkedő, hét és félszer tekeredő folyosó, mely lóháton is megjárható volt. A helyi ismertetőtáblák szerint a király maga is gyakran felkaptatott az obszervatóriumba. 

A tornyot egyébként egészen a XIX. század elejéig használták asztronómiai megfigyelésekre. Ekkorra azonban az egyre nagyobb műszerek, távcsövek és miegymás már nem fértek el a szűkös térben, s a Rundetaarn körül terjeszkedő város fényszennyezése, a forgalom dübörgése is egyre inkább zavarta a munkát. Ennek ellenére a mai napig lehet benne csillagászkodni, igaz, nem profiknak, hanem az érdeklődő amatőröknek. A kilátás a városra pazar. Van egy erkély az épület tetején, körbe lehet járni. Szerintünk kihagyhatatlan.

A Kerek Torony
A tekergő folyosón kb. félúton, a fal üregében eredeti állapotában őrizték meg az illemhelyet, amit az ég kutatói - akár egy-egy izgalmas felfedezés hatása alatt - nagyon is földi szükségük okán fel-felkerestek.

A Kerek Torony egy épületegyüttes része, melyet rajta kívül a Szentháromság-templom és az Egyetemi Könyvtár alkotnak. A templomban volt lehetőségünk körülnézni, szép, XVII. századi Istenháza, letisztult, szinte puritán belsővel. Orgonája futurisztikus, hatalmas állóórája mint egy óriás grandfather’s clock, templomban furán hat. Mikor a harangtorony fedélszékét felújították, megtalálták az egykori, XVII. századbeli építőmunkások néhány használati tárgyát - köztük egy furulyát. A toronyban e tárgyakból álló kis kiállítás őrzi a régi pallérok emlékét. 

És akkor még pár szó a híres csillagászról, Tycho Brahe-ről, akinek szobra a templomtéren áll. Hogy járt-e a Rundetaarnban, nem sikerült kiderítenem (IV. Keresztély kedvenc, “udvari” asztronómusa nem az ekkorra már kegyvesztett Brahe volt, hanem egy  Christen Longberg - Longomontanus - nevű pofa). Tycho ideje a torony építésekor már leáldozóban volt, megfigyeléseit az előző királytól, II. Frigyestől kapott szigeten épült obszervatóriumában, a világhírű Uranienborgban tette, majd idős korára a német-római császár meghívására átköltözött Prága mellé - ott is van eltemetve a Tyn-templomban. Ahogy mondani szokás, nem semmi figura volt: megfigyelt egy szupernóvát, mellyel bebizonyította, hogy az égbolt csillagai nem állandóak a teremtés kezdete óta; leírta egy üstökös pályáját, kimutatva, hogy nem léteznek az égbolt “gömbjei”, a szférák; megfigyeléseivel sokat tett a kopernikuszi világkép elfogadtatásáért; s közben horoszkópokat készített (megjósolta pl. I. Szulejmán szultán halálát), műszereket tervezett és párbajozott az unokatesójával - aki le is vágta az orrát. Tycho szaglószerve azóta is legendás, mivel a zseni valami fémötvözetből olyan parádés műherflit csinált magának, hogy jobb lett, mint az eredeti. S hogy el ne feledjem: mestere volt a valaha élt leghíresebb csillagásznak, Johannes Keplernek.

3. Miasszonyunk-templom, Koppenhága bazilikája. Klasszikus. Élet van benne. 

Továbbhaladtunk a sétálóutcák gombolyagában, s hamarosan az egyetemnél bukkantunk ki, illetve mellette a Vor Frue Kirkénél, azaz a Miasszonyunk templománál. Ez utóbbi Koppenhága katedrálisa. A helyén a XII. század óta áll templom, hol tűzvész, hol a reformáció, hol pedig angol bombák pusztították őket, míg mai formáját Christian Frederik Hansen, az ikonikus dán építész tervei alapján 1829-ben elnyerte. Klasszicizáló bejáratától eltekintve kívülről nem sokat ígér - barna, tömzsi, szinte komor épület - de belül neoklasszicista, tágas, világos, a fények melegek. Jó érzés volt betérni. A dóm legfőbb ékességei az embernagyságúnál is nagyobb szobrok, az apostolok és Jézus alakja fehér márványból. Szent Péter előtt hosszan álltam. Beszélgettünk.
Miasszonyunk-templom

Ellentétben például Amszterdammal, itt lehetett látni imádkozókat. Ahogy írtam: élet volt benne.

4. Christiansborg slot, királyi istállók; reprezentációs terem; a királynő II. Margit, a férje borász - Bordeaux. Thorvaldsen-múzeum, nem mentünk be. Tőzsde.

Az történt, hogy csatangolva a belváros (Indre By) sétálóutcáin, egyszer csak, átkelve egy kisebb csatornán, a királyi vár tövében találtuk magunkat. Hatalmas épülettömb. Nem vágytunk rá különösebben, hogy belülről is bebolyongjuk. A királyi istállókra (szerintük: Den Kongelige Stald) és lakóikra véletlenül bukkantunk. Sok gyönyörű, fehér paripa, patikatisztaság. Végül találtunk egy belépődíj nélkül látogatható termet, ahol a királyi párral kapcsolatos tárgyakat, képeket, szuvenírokat lehetett megbámulni. Volt egy hosszú, karácsonyi vacsorára megterített asztal. A dánoknak, kétség nem férhet hozzá, van ízlése. Iparművészeti tárgyaik párjukat ritkítják. 

Itt derült ki számunkra, hogy II. Margit királynő férje, Henrik herceg borászkodik. Valószínűleg és nem utolsósorban azért, mert francia: eredetileg Henri de Laborde de Monpezat grófnak hívták. A későbbi királynő - akkor még csak koronahercegnő - egy londoni vacsorán ismerkedett össze vele, és 1967-ben ment hozzá feleségül. Míg felesége oltárterítőket, miseruhákat hímez és a Gyűrűk
Őfelsége II. Margit
Urához készít könyvillusztrációkat, Henrik herceg Bordeauxban bort csinál és verseket ír. Szimpatikus pár. 

A jegyzeteimben szereplő Thorvaldsen úr még elutazásunk előtt került szóba. A muki dán szobrászművész volt a XVIII-XIX. században, állítólag klasszikus, hűvös stílusban alkotta főként mitológiai tárgyú kompozícióit. Márton fiunk, a művészettörténész azonban lehűtötte lelkesedésünket, mert közölte, hogy a mestert nem tartja nagyon nagyra a szakma, nem is érdemes időt vesztegetni rá. Így hát Thorvaldsen művészetének élvezete ezúttal kimaradt.

A közelben áll azonban a koppenhágai Tőzsde épülete (dán ajkúaknak Borsen - áthúzott o-val), melyre nem lehetett nem vetni egy pillantást. A reneszánsz épületet a fentebb már emlegetett IV. Keresztély emeltette (ki más!), és 1974-ig adott otthont a koppenhágai részvénypiacnak. Az épület tornya különleges kőfaragó-remek: négy sárkány egybefonódó farka alkotja, a csúcsán három koronával, melyek a skandináv birodalmat (Dánia, Norvégia, Svédország) szimbolizálják. A legenda szerint a négy sárkány védelmezi az épületet minden bajtól. Így van-e vagy nem, a Tőzsde számtalanszor megmenekült már a város egyéb részeit romba döntő ellenséges lövöldözésektől és a Koppenhága történelmére jellemző tűzvészektől. 

5.. Hajóállomás a Christiansborg mögött. Egy dán nő magától útbaigazított, mikor látta, hogy térképpel vesződöm. 

Ilyenek. Más alkalommal egy vénséges bácsika akart segíteni, pedig csak megálltunk és kicsit nézegettük-forgattuk a térképet. A bácsa meg, mint kiderült, csak dánul tudott.

Másfél órás hajókázás Brunóval, aki minimum öt nyelven beszélt folyékonyan és nem fázott. Szitáló esőtől napsütésig minden. 

Koppenhágát tulajdonképpen kettévágja a tenger, mivel a város két szigetre (Sjaelland és Amager) épült. A csatorna kb. olyan széles, mint Pesten a Duna. A víz közelsége sokat dob a város hangulatán. A Christiansborg mögött szálltunk hajóra, elpöfögtünk északnak Nyhavenbe, majd tovább a Kastelet (Koppenhága erődítménye) lábánál a kis hableány szobráig. Andersen a város nagy szülötte, az ő egyik legismertebb teremtménye pedig a dán ékesszólással Den Lille Havfrue-nek nevezett sellőcske. A kicsinyítőképző annyiban jogos, hogy aki monumentális alakot vár, az csalódni fog. A kis hableány ugyanis tényleg kicsi. De szép. 
Az ott, ha jól megnézed, a kis hableány

Hajónk innen délnek fordult, és elcsobogtunk az Opera előtt (bal kéz felé). Ennek az épületnek még a mai napon jelentősége lesz, de mindent sorjában.  

Ezután befordultunk a fő csatornával párhuzamosan futó Christianshavnba. Ezt a városrészt is IV. Keresztély alapította - nem nyughatott az öreg! - de az egykori munkásnegyed mostanra határozottan dzsentrifikálódott: gazdag üzletemberektől bohém művészeken át a hippikig sokféle népség lakja.  Messziről látszott a barokk Vor Frelsers Kirke, a Megváltó templom. Tornyán kívül van a csigalépcső. Sietek hozzáfűzni, hogy ezt nem a Negyedik Keresztély király építtette. Hanem az Ötödik. 

Egyszerű a dán történelem, ha az ember belegondol. Már ami a királyok neveit illeti. Mint idegenvezető, egy Keresztéllyel nem hibázhatunk. Volt még valami Kékfogú Harald az ősidőkben, aki szerette az áfonyát; s ha bedobunk még egy-egy Fredriket, azaz Frigyest, már kész is a dán uralkodók ezeréves listája.

A fő csatornába visszatérve feltűnt a Black Diamond, vagy dánosan a Den Sorte Diamant - azaz a Fekete Gyémántnak becézett szupermodern épület, a Királyi Könyvtárhoz tartozó, vízpartra épített konferenciaközpont. Fekete, csiszolt gránitból készült tetejéről kapta ezt a félhivatalos becenevet. 

A bárka végül visszavitt a Christiansborg mögötti csatornaívbe, de Brunó megengedte, hogy aki akar, maradhat még egy körre, legalábbis, amíg újra Nyhavnbe nem érünk. Mi maradtunk.

Bruno. És dán időjárás.
6. Glöggivás. 

Hogy mi az a glögg? Forralt bor, csak dánul. És dán módra, jó fűszeresen. Mikulásöltözetű, hidegtől kicsípett orrú fiatalok árulták egy bodegában a Nyhavnben. A hajón uralkodó meteorológiai viszonyok indokolttá tették, hogy átmelegítsük magunkat vele. 

7. Kongers Nytorv: Metróépítés, Hotel Angleterre, Magazin du Nord: hatalmas áruház, Gabinak szoknya (estére), nekem kalap (!) és sál. 

A Kongens Nytorv és a Hotel D’Angleterre azért volt fontos nekünk, mert fiatalságunk kedves regénye, Erich Kästner Az eltűnt miniatűrje itt, ezen a téren kezdődik. A hotel Koppenhága (egyik?) legdrágább szállodája. Homlokzatáról óriási műjégcsapok lógtak, erkélyén sokszoros embernagyságú jegesmacik ültek épp lakodalmat, előtte a téren pedig rénszarvasszán várakozott. 

 A Magazin du Nordban felszereltük magunkat estére - ugyanis - fanfárok - operába készülünk, a Bohémélet koppenhágai előadására! És Gabinak nem volt egy rongya, amit felvegyen…
A Hotel D'Angleterre

8. Nyhavn (fotózkodás egy kínai lány segítségével),  majd Papiroen. Előtte megnéztük a Nomát (csak megbámultuk, egyszerű épület, kicsi étterem). 

Lassan vacsora után kellett néznünk. Andalogtunk kicsit a Nyhavnben - ez volt az egyik, ami legjobban tetszett Koppenhágában -, aztán a Noma felé vettük az irányt. Egyes szakértő orgánumok szerint ugyanis - sallang nélkül fogalmazva - ez a világ legjobb étterme (legalábbis 2010-ben és 2011-ben kétszer is elnyerte a címet egy szavazáson). Tehát nem az “egyik legjobb”. “A” legjobb. Két Michelin-csillagos. Séfje, René Redzepi pedig a világ (egyik) legjobb szakácsa. Asztalfoglalás? Évekkel előre…
Ehhez képest tényleg jellegtelen, kicsi csehó, egy nagy épület földszintjén.

Étekhez tehát nem itt jutottunk, hanem a Papiroenban, ami egy hatalmas, fedett streetfood-paradicsom. Ez csak látszólag ellentmondás. Csarnyoknyi tér, benne ezer kajaárus bodega, előttük székek, asztalok. Óriási tömeg ember tud itt gond nélkül, aránylag gyorsan megvacsorázni. Burgereket ettünk, hozzá “sweet potatoe fries”-t, azaz sült édeskrumplit. Nagyon finom. A kifőzde szlogenje szerint “You have not lived yet, if you have not tried our sweet potatoes!” Azaz nem éltél még, ha nem próbáltad. Az emberáradat  és a pörgős munka ellenére vidám, kedves kiszolgálók.
Nyhavn
Épp rám került volna a sor, mikor a háttérben megállt a zenegép. A csokoládé-bőrű, raszta pultos lány kedvesen rám kacsintott: “Sorry!” - perdült-fordult, átprogramozta a lejátszót, és méterszéles mosollyal, villogó fehér fogakkal tért vissza hozzám: “Music is important!”. 

Desszertnek egy másik bódénál cheese-cake-t, sajttortát ettünk.

9. Futás haza, átöltözés. Opera: La Boheme. Hatamas élmény a darab is, az operaház is. 
Hazafelé le kellett inteni egy taxit, mert nem volt, mar hazaindultunk volna gyalog, csak nem tudtuk, merre.

Hazafelé menet egy kis parkban nagy dézsákban csupasz, lombtalan fákat pillantottunk meg. A leveleik féltenyérnyi cetlik voltak, melyeket madzaggal kötöttek fel az ágakra. Fehér papírlombú erdő. Mint kiderült, Yoko Ono Wish Tree Garden című kezdeményezésére találtunk egész véletlenül. Aki arra járt és kedvet érzett, kapott egy cédulát meg egy tollat, felírhatta a kívánságát és rámasnizhatta egy fára. Már sok-sok bilétát lebegtetett rajtuk a szél. S bár siettünk, nem állhattuk meg, fel ne kössük az esküvőnkön huszonegynehány éve kapott áldás szövegének egy részletét: “…És fiaiknak fiait mind a ketten láthassák.”

Wish Tree Garden
Majdnem futni kellett hazafelé. Kicsíptük magunkat, és taxival mentünk az Operáig. Dánul Operaen. Az épületet 2004-ben adták át, állítólag rengeteg pénzbe került, de csodálatos lett, a világ egyik legmodernebb operaháza. A vízpartra épült, futurisztikus alakú, és ha este kivilágítják, mintha egy ufó szállt volna le Koppenhágában. Mészkő, gránit, belül lakkozott, fényes juharfa felületek. Gyönyörű. 

Kiváló bolt az előadás is. Puccini Bohéméletét adták olaszul, de sebaj: felfedeztük a színpad fölött a keskeny mozivásznat: tehát ki fogják vetíteni a fordítást. Mikor felment a függöny, meg is jelent a szöveg. Csak dánul. Multikulti élmény volt, ahogy az olasz ének és a dán felirat alapján próbáltuk összerakni, mi baja van épp Miminek.

Taxival tértünk haza a koppenhágai éjszakában. Hullafáradtan.

De nagyon-nagyon elégedetten.




10. Este egy sör a bárban. Christmas Beer: Julebryg.

No komment. Csak egy: dánul a karácsony Jule. A sör meg Bryg. 

2016. november 17., csütörtök

Koppenhágai koppanások

2016. november 17.

Megtetszett nekünk ez az éjszakai vonatozás-dolog, amit Keukenhofba menet műveltünk. Mi lenne, ha más úticélokat is felkeresnénk ezzel a módszerrel? Az ÖBB honlapján újabban Nightjetnek nevezett vonatok igen színes desztinációs listát kínálnak müncheni indulással Velencétől Hamburgig, Rómától Berlinig. Mivel annak idején szerepelt Koppenhága is a kínálatban, úgy tértünk haza Keukenhofból, hogy elhatároztuk: legközelebb oda szeretnénk utazni. Az az apróság, hogy időközben ez a vonal megszűnt, nem állhatott utunkba. Ha Koppenhága, legyen kövér (ilyen mondás nincs is). Ha az ember időben foglalja le a repülőjegyeket, tud az is gazdaságos lenni. 

Miért épp a dán főváros mozgatta meg a fantáziánkat? Ki tudja. Még sohasem voltunk Skandináviában. Mint kiderült, kitűnő választás. A dánok nagyon kedves, felszabadult, nyitott emberek, Koppenhága pedig gyönyörű. Az útikönyvek „Mikor utazzunk?“ - rovatával meg nem nagyon kell foglalkozni. Akkor utazzunk, mikor időnk van rá és kész. Ahogy Z.B., kedves barátunk egyszer mondta volt: „Ha erős az akarat, az időjárás majd alkalmazkodik“. Szóval novemberben is lehet szép élményeket gyűjteni északon. 

Minthogy be kell hoznom magamat (ezen írás valós ideje 2017. áprilisa…), kénytelen vagyok ismét drasztikusan megvágni a mondandómat, hogy még ebben az évszázadban végezzek vele. Azt a módszert fogom követni, hogy idemásolom az útinaplóm szikár bejegyzéseit és helyenként, ahol sehogy sem fér belém az élmény, kicsit kiegészítem őket. Remélem, működik és így is élvezetes olvasmány lesz belőle. Tehát:

Nov. 17. csütörtök

Este fél hatkor indultunk a reptérre. Az előre kinyomtatott beszállókártyával sima ügy. Ezúttal az ellenőrzésen sem akadtunk fönt.  Indulás előtt a nyárról ismert étteremben (ld. amszterdami törölt járatunk) ittunk egy pofa ásványvizet. Ráérősen, kényelmesen elballagtunk az F22 kapuhoz.  Buszozás a repcsiig. Sima út, sajnos sötétben nem lehetett nézegetni (pedig Gabinak ablak melletti ülést foglaltam). A reptérről az M2 metróval suhantunk a Norreport megállóig, aztán kb. 600 m gyalog, csapó esőben a Kong Arthur hotelig. 


Itt volnánk... Velkommen hjem.


Az első benyomások: hatalmas repülőtér, de elég kihalt (november, este tíz óra). Csomagot nem adtunk fel, a metróállomást hamar megtaláltuk, logikus, jól ki van táblázva minden, és a neten előre meg lehet tervezni a városon belüli közlekedést. Jókat mosolyogtunk a dán feliratokon. Ez a nyelv egész itt-tartózkodásunk alatt a derű kiapadhatatlan forrásának bizonyult (ami akár éretlenségünket is tükrözhetné). A metróról alkalmas helyen leszállva arcunkba csapott a dán koratél: vízszintesen hordta a szél a hideg, aprócseppű esőt, esernyőt tartani majdnem képtelenség volt, egy perc alatt csuromvizesek lettünk. A csütörtök esti Koppenhága kihalt volt, sötét, először azt sem tudtuk, merre induljunk, de aztán aránylag hamar leküzdöttük a hatszáz méteres sarkvidéki távot. A kis utca végében feltűnő hotel kivilágított ablakai vidáman hívogattak a jó melegbe.


Fény a dán éjszakában: a Kong Arthur


Első benyomás a szállodáról: nagyon jó, kis barátságos hotel, kedves személyzet (itt mindenki kedves!!!), kicsi, kellemes szoba, teafőző, vasaló, rossz római roletták, süppedős ágy. Minden fa.

Valami leesett és begurult az ágy alá. Nekitérdeltem, hogy előhúzzam. Az ágy alatt, középen a parkettán kettéhajtott kartonpapíron felirat állt. Kihalásztam. „Kedves vendégünk, higgye el, itt is takarítottunk. Kellemes tartózkodást!“ 


Folyt. köv.

2016. július 31., vasárnap

Bázakerettyétő Amszterdamig - és vissza 9.

Július 31. vasárnap

Ez a szabadtéri skanzen Enkhuizenben található, és az egykori Zuiderzee menti lakosság mindennapjait mutatja meg az arnhemihez hasonló lenyűgöző interaktivitással. 

A Zuiderzee Hollandia testébe egykor betüremkedett öböl, tengerrész volt, a part menti falvakban , és a kis szigeteken élők halászatból próbáltak megélni. A kérlelhetetlenül újra és újra bekövetkező áradások azonban nagyon megkeserítették a mindennapokat. A végleges megoldást az a hatalmas munkával és összefogással létrehozott gátrendszer jelentette, melynek utolsó kapuját 1932. május 28-án, 13:02 perckor zárták be, a vad Zuiderzeeből szelíd beltengert varázsolva. Ez a mai IJsselmeer, ami olyan sekély, hogy speciális laposfenekű hajókkal lehet csak közlekedni rajta.

Az enkhuizeni múzeum tényszerű pontossággal, a drámai hatásokat sem nélkülözve mutatja be az egykori zuiderzee menti lakosság örök küzdelmét a vízzel. Az egyik ház hátsó udvarában egy árvíz utáni állapotot installáltak, az iszapban félig elmerült használati tárgyakkal, bútorokkal, babával, sőt a kerítést áttört jókora vitorlás bárkával. A pallókon végighaladva testközelből volt érzékelhető az egykori tragédia. 

Egy másik házban, egy egykori halászkunyhóban a falon poszterek és térképek segítségével mesélték el egy apa és két fia történetét, akik halászat közben egy jégtáblán kisodródtak a tengerre. 

A befagyott tavon a környékbeliek a lékhalászat egyik különös módját űzték: egy fagerenda egyik végének nekitámasztották a lábukat, a másikat kötéllel felhúzták a magasba, majd elengedték. A visszazuhanó gerenda hatalmas csattanása felébresztette a mélyben alvó halakat és belekergette őket a jég alatt kifeszített hálókba. „Botkloppen“ - ez a holland neve. Kemény munka, de télen nem volt más.

Klaas Bording, a durgerdami halász 1849 január 13-án két fiával a Zuiderzee jegére indult halat fogni. Mivel későn érkeztek, a jó helyek már foglaltak voltak, így kicsit beljebb merészkedtek. Úgy érezték, jól döntöttek: „botkloppen“ segítségével annyi halat fogtak, hogy elhatározták, maradnak éjszakára is. Már leszállt a sötét, mikor érezték, hogy a jég mozog a lábuk alatt, de mert még az orruk hegyéig sem láttak, meg kellett várniuk a hajnali első fényeket. Addigra már késő volt: a mozgó jégtáblán messzire kisodródtak a tengerre. 

Leírhatatlan szenvedések között két hétig (!) hánykolódtak a Zuiderzee hullámain, sokszor olyan közel a parthoz, hogy látták a dolgukra siető embereket - de a viharos időben senki nem hallotta segélykiáltásaikat. Hogy éhen ne pusztuljanak, nyersen ették meg a kifogott halat, és Klaas, az apa már a vízbe akarta magát vetni, hogy két fiának több maradjon a készletekből, de kisebbik gyermeke, a 17 éves Jacob addig kérlelte, míg elállt szándékától.

Január 27-én végül vollenhovei halászok figyeltek fel rájuk, addigra már alig maradt bennük élet. A gondos ápolás ellenére az idősebbik fiú, a 19 éves Klaas és apja hamarosan meghaltak. Jacobot, az egyetlen túlélőt  az időközben Durgendamból megérkező anyja vitte haza.

Könyvek sora íródott a tragikus esetről, a holland nemzet megőrizte emlékezetében a Bording családot, jelképéül az egykor élt halászok emberfeletti küzdelmeinek és kitartásának. A múzeumbeli kis halászkunyhó, ahol mindezt megtudhattuk, eredetileg Vollehovéban állt: az egyik megmentő, Frederik Croes háza volt. A bejáratnál a pár facipő idősebb Klaas Bordingé.

———————————————————————————————————————-

Snitt… Az előző bejegyzés óta ugyanis hónapok teltek el. Hiába, az ember vagy ír, vagy utazik. Azóta voltunk már Gabival kettesben Koppenhágában, az egész családdal (plusz apósommal-anyósommal) síelni és most készülünk Máltára, egy kis kiruccanásra. Szóval rengeteg megírnivaló van, egyszerűen nem szabad leragadnom a Bording családnál. Be kell fejeznem, el kell engednem Hollandiát és a múlt nyarat, hiszen közeleg a következő.

Hogy is számolhatnék be kellő részletességgel a Zuiderzee-múzeumról, a hazatérésünkkor a Centraal Stationon hallgatott zongoramuzsikáról (itt egyszerűen kitettek egy zongorát a csarnokban, senki nem lopta el, csavarozta szét, karcolta össze, hanem akinek kedve támadt, leülhetett a billentyűkhöz és megoszthatta a fejében kerengő zenét az elhaladókkal); az esti Amszterdamon keresztülhaladtunkban véletlenül megtalált ír kocsmát, a The Mulliganst és az éppen aznap esedékes ír népzenei estet, amint U2 - azaz you too (te is!) alapon bárki bekapcsolódhatott a muzsikálásba, ha volt hagszere és hangszeres tudása (azóta szeretem a Jameson whiskyt…); a másnapi különválásunkat, amikor Áronnal ketten, orvosok felkerestük a Bodies épp Amszterdamban időző kiállítását, míg a többiek megnézték a csodás Rijksmuseumban Rembrandt és társai festményeit; Domi látogatását a Banksy-Andy Warhol-kiállításon; és végül a hazautazás napját, amikor kitakarítottuk a hajót, visszaadtuk a kulcsokat egy különösen szófukar bejárónőfélének, elmorzsoltunk pár könnycseppet és útrakeltünk, hogy leadjuk a csomagjainkat a Centraal Stationon és kihasználjuk az időt a délutáni gépindulásig; hogy Amszterdam felhős-borongósan búcsúztatott minket, és minden klinkertéglájával azt üzente, hogy visszavár; hogy egy véletlenül felfedezett könyvaukción Gabinak sikerült beszereznünk egy Anton Pieck életműkiadást; a repülést visszafelé, mert az még mindig lenyűgöz… Ennek így nincs is sok értelme. Hiszen minden egyes szó mögött történetek vannak, élmények, illatok, hangulatok. Írjon ilyen tömören a…. Pilinszky János. 


Felejthetetlen volt, életreszóló élmény. Itthon csak rá kell néznem az ágytakarróra vagy az Anton Pieck-könyvre, esetleg Marci waterloopleini pulóverére, és máris előgyöngyöznek az emlékek. Kár volt ilyen blaszfémiásan lezárni ezt az amszterdami naplórészletet, de muszáj volt, mert szeretnék már áttérni a következő kalandunkra: Koppenhágára.

De még egy legeslegutolsó megjegyzés: hogy miért is ez a címe ennek a beszámolónak, hogy "Bázakerettyétől Amszterdamig - és vissza"? Hát mert nem sokkal később, egy kora szeptemberi napon leköltöztettük a családi egyterűvel Áront a Pécsi Orvostudományi Egyetem Balassa János ("B") kollégiumába, oda, ahol Gabival hat évet húztunk le annak idején, és ahol semmi, de semmi nem változott, így annál erősebb volt a folyamatosság-érzésünk; és amint egy szigetvári, Messzilátó csárdabeli vacsorától dagadó hassal és büszkeségtől dagadó kebellel visszafelé hajtottunk Szombathely felé, valahogy Bázakerettye felé fordult az autó orra és az őszi alkonyatban még egyszer megpillanthattuk a kistolmácsi tavat, bázai nyaralásaink hajnali fürdőzéseinek áldott helyszínét. Így kerek. Legyen így vége. 

És legközelebb: Cobenhavn!

2016. július 30., szombat

Bázakerettyétől Amszterdamig - és vissza 8.

Július 30. szombat

Ma van a házassági évfordulónk. A huszonkettedik. És találtam napraforgót az Albert Cuyp-piacon már kora reggel (ami alatt nyaraláskor fél kilenc értendő). Az árusok épp kezdtek kirakodni: ők sem vitték túlzásba a hajnali kelést. Egy kedves idősebb házaspárnál megálltam, akik óriási virágcsokrokat rendezgettek. Volt köztük egy megelevenedett Van Gogh-festmény is, hatalmas, rikító napraforgókkal. Míg nyélbe ütöttük az adásvételt, a bácsi kedvesen megkérdezte, kinek lesz. Elmeséltem, milyen nagy nap van, erre árengedményt adott. Mert ő holland és gezellig. Ezek ilyenek.

Elhatároztuk, hogy ma különválunk. Mi ketten, öregek kicsit egymásnak szenteljük az időt, a fiatalok meg hadd menjenek, amerre kedvük tartja. Angolul jól beszélnek, a városban eligazodnak, szülőkkel úgysem lenne esélyük kipróbálni az amszterdami tiltott gyümölcsöket, így meg szabadok a döntéseikben. Legyenek itthon este tízre, ezt az egyet kértük. Aztán útrakeltünk. Az ő napjukat illetőleg majd megkérem valamelyik krónikás hajlamú srácot, én most a mienket írom le alább.

Először is visszatértünk a piacra heringet reggelizni. Nem lehet megunni ezt a nyers, füstölt kaját, hagymával, kérésre kettévágott zsemlébe helyezve - de aki igazán autentikus akar lenni, az a farkánál fogva egyszerűen beleengedi a szájába. 

Elsétáltunk a reggeli virágárusaim mellett is, megismertek, rám köszöntek, én meg bemutattam Gabit, hogy őneki volt a bukéta. Gratuláltak. Mi meg beizzítottuk a GPS-t és megkezdtük a város feldolgozását a geocaching szemszögéből. 

A geocaching.com-on rengeteg amszterdami geoláda található, ebből vadásztunk le vagy ötöt. De nem is ez volt  a lényeg, hanem a csavargás. Ebben a városban egyszerűen jó lenni.

Van egy nagy tér nem messze az állomástól, sokszor láttuk a villamos ablakából. A híres Rembrandt-festményt, az Éjjeli őrjáratot vagy hollandosabban a Nachtwachtot itt a téren újraalkották egy szoborcsoport formájában. Életnagyságú bronz alakok, köztük el lehet sétálni, el lehet vegyülni, részévé lehet válni a kompozíciónak. Ide most gyalog is ellátogattunk, s hosszan fotózkodzunk. 

Épp volt itt egy (talán) amerikai performance-csoport: kevés akrobatika, sok geg, teljes interaktivitás a népes körülállókkal. A fő attrakció az lett volna, hogy egy fekete srác nekifutásból átszaltózik jó pár egymás mellé állított önként jelentkező feje fölött (persze nem lett belőle semmi, csak poén, illetve talán a végén ugrott is egy icipicit, de nem ez volt a lényeg). A dolog érdekessége volt, hogy az önkéntesek kiválasztásakor lehetett látni, milyen sok nemzet képviselteti magát a tömegben. Csak akikre emlékszem: lengyel, ukrán, német, brazil, francia - meg persze holland és magyar, azaz mi. Ilyen ez a város turistaszezonban.

Meg kell említeni, hogy néhány nap múlva a villamosból hiába kerestük a téren a Nachtwacht-szobrokat. Elvitték őket, hogy miért és hová, azóta is rejtély. 


Egy mini-kiállításról is most kell írnom, bár azt hiszem, ezt még előző nap láttuk - dehát ne merüljön feledésbe, valahol csak szóba hozom. Véletlenül tévedtünk be egy apró galériába, ahol fotókat állítottak ki amszerdami hajókon lakó emberek mindennapjaikról. Voltak köztük elvarázsolt fazonok is persze, de teljesen átlagos (?), kisgyerekes családok is. A fényképek mellett idézetek, önvallomások, például egy kisgyerek naplójából, aki leírja, milyen klassz érzés hajón lakni, mert ha egy képet ki akar tenni a szobájában, egyszerűen odamágnesezi a falhoz. Mert a mágnes mindenhová odatapad egy vasból készült hajón, és ez király.

Mivel magunk is vízi emberek lettünk erre az egy hétre (hogy repül, jaj, hogy repül…!), nagy érdeklődéssel , szim- és empátiával néztük végig a kiállítást.

Voltunk még - végig-geokesselve a belvárost - a Magere Brugnél, aztán a Szerelmesek Hídjánál, ahol a vaskorlát roskadozott a párok által ráfűzött lakatoktól. A gravírozásokat böngészve feltűnt, hogy a vaskalapos heterók lakatjai mellett nem is olyan ritka a fiú- vagy lánypáros sem.

Elmentünk aztán a volt városi tömlöchöz, egészen közel a Centraal Stationhoz, a Damrak mentén. Most kínzásmúzeum. Be nem mentünk, nekünk más az ízlésvilágunk. De itt is volt geoláda. Egy kapuszínbe betévedve érdekes rendezvény kellős közepébe csöppentünk: egy belső udvaron élő zene szólt, virágok, lampionok, színes fények mindenütt, és sok-sok táncoló pár. Homoszexuális pár. Méghozzá a negyven-plusz korosztályból. Kiderült, hogy valamelyik érdekvédelmi szervezetük (sok van errefelé) báljára vetődtünk. Óvatosan fényképezgettünk, nehogy megbántsuk őket, aztán sok gondolkoznivalóval gyarapodva továbbálltunk.

Kontrasztként a következő állomás egy kápolna volt, melyet egy magánházból alakítottak át a Kalverstraaton a hollandiai reformáció idején Abban az időben a katolikusok titokban kényszerültek templomba járni, s rejtett kis kápolnákat hoztak létre polgárházakban, volt hogy a padláson vagy egyéb eldugott zugában az épületnek. A mi kápolnánk a Papagájkápolna nevet viselte (hivatalosan Szent Péter és Pál-kápolna), mert az épület, melynek belső udvarában az Istenházát a tizenhetedik században felszentelték, egy madárkereskedőé lehetett. „Szánj egy negyedórát Istenre!“ - szól a felirat a homlokzatán a Kalverstraat shoppingoló, vastag pénztárcájú járókelőihez. 

Innen a kínai negyedbe vitt az utunk - igen, Amszterdamban ilyen is van, bár nem nagy. A geoláda felkajtatása után aztán ideje volt ebédelni. Gabi ösztöne ezúttal sem csalt meg minket, a választás egy thai étteremre esett a Piroslámpás Negyed szélén, egy kedélyes gracht mentén. Csak ajánlani tudjuk, a curry kiváló volt, bár úgy csípett, mint a veszedelem. 

Távozás előtt G. meglátogatta a mosdót, és azzal a hírrel tért vissza, hogy a fiúvécé ajtaján lóg annak a kiállításnak a plakátja, amire Domi annyira el akar menni. A szóbanforgó esemény egy Banksy álnevű (valójában Robin Gunningham) angol graffity-művész „tárlata“ néhány Andy Warhol-munkával vegyest, mely épp ott-tartózkodásunk alatt rendeztek a Museumspleinen, a Rijksmuseum tőszomszédságában. 

Na most Gabi közölte velem, hogy az a - bocsánat - tökös legény, aki ezt a plakátot ellopja a fiának. Mivel sohasem tapasztaltam semmiféle működészavart a fenti testrészemmel kapcsolatosan, egy spagettiwestern pozitív hősének arckifejezésével emelkedtem fel az asztaltól és irány a mellékhelyiség. Hála a holland nyár hűvös temperáltságának, volt nálam egy esőköpeny, melyet a klotyóra menet felvettem, mindenki higgyen, amit akar. A zála kihalt volt, halk vízcsepegésen kívül semmi nesz. Az objektum hat db celluxcsíkkal volt rögzítve a bejárati ajtó belső (?!) felszínére. Négy másodperc per celluxcsík, a vakargatós technikával, laza göngyöleg képzése a plakátból, kabátujjba rejtés és uzsgyi. 

Az asztalhoz egy elsőáldozó leányka szende arckifejezésével tértem vissza, csak a bal könyököm volt kicsit merev (nehogy meggyűrődjön a cucc). Kettőnk közül - ezt az utókor kedvéért rögzítem - én szégyelltem magamat jobban Mégiscsak lopás tényálladéka forgott fenn, ugye. De a plakát azóta is megvan, most Domi bécsi szobájának falát dekorálja.

Kéretnek a könnyen ítélkezők, vegyék figyelembe a pszichológiai nyomást tettem bírálatakor. Ha a tét az emberfia tökössége, bírálója pedig az a személy, akivel épp aznap huszonkét éve kötötte össze az életét - ki ne kísérelné meg, hogy kiállja a próbát?

A nap lezárása, hogy nehogy megint bő lére eresszem (bár azt hiszem, már késő…), egy kedélyes hajókázás volt az amszterdami grachtokon. Számos társaság kínál városnéző túrákat a Centraal Station körül, csak bementünk egy offiszba és hamarosan ott ültünk a bárkában. Kedves, kedélyes kapitányunk volt, sokat mesélt, sokat magyarázott. Egészen más volt a várost a víz felől látni. Az egyik érdekesség, amire élénken emlékszem, a feketére festett házak története. A nagy pestisjárvány idején ezekben a házakban meghalt valaki, a hatóság pedig - valószínűleg járványügyi okokból, figyelmeztetésül - feketére festette a homlokzatot. Azt mondta a hajóskapitány, hogy a fekete házakat ma is tilos más színűre mázolni, így szép számmal akadnak fekete épületek, melyek komorságát azért enyhítik a fehér ablakkeretek és az egész városra jellemző virágözön. 

Mesélt még az amszterdami grachtok vízminőségéről, hogy a vízműveknek köszönhetően ma már huszonnégy óránként kicserélődik a teljes csatornahálózat vize, ellentétben a régebbi időkkel, mikor a beleszórt szemét, belepusztult állatok, egyebek miatt a víz komoly fertőzőforrásnak számított. Mikor évente egyszer leengedik és kitakarítják a medreket, még így is sok meglepetés éri a munkásokat, s nem is lennének hollandok, ha a talált tárgyakból nem rendeznének kiállítást. A műtárgyak zömét persze biciklik képezik. 

Bizony elmúlt este tíz, mire hazavetődtünk a hajónkra. Reménykedtünk, hogy a srácok is késni fognak egy picit, de mikor a közelbe értünk, már láttuk a tatfedélzeten hangulatosan lobogó gyertyákat. Ott beszélgettek, sakkoztak az urak, sok-sok mécses és néhány nyitott sörösüveg társaságában. Mint kiderült, már nyolckor otthon voltak. Merthogy nélkülünk, úgymond, nem az igazi. Remélik, mi azért jól éreztük magunkat, elvégre ma volt a házassági évfordulónk és ők azért engedtek el bennünket kettesben, hogy végre magunk legyünk. Nem, válaszoltuk, MI engedtük el ŐKET, hogy kicsit szabadabban élvezhessék Amszterdamot… 

Mint kiderült, azért ők sem unatkoztak (a krónikát lásd remélhetőleg hamarosan), mindenesetre elhatároztuk, hogy holnap közös programot csinálunk. 


Irány a Zuiderzeemuseum!

2016. július 29., péntek

Bázakerettyétől Amszterdamig - és vissza 7.

Július 29. péntek

A következő két napot Amszterdamban töltöttük. Péntek reggel elhatároztuk, hogy meglátogatjuk a heti bolhapiacot a Waterloopleinen. Gyalog indultunk, végig az Amstel mentén, sorra érintve a városmagot koncentrikusan övező nagy csatornákat, melyek sorrendjét már kívülről fújtuk: kívülről befelé haladva az első a Singelgracht (amelyen horgonyzunk), aztán a Prinsengracht, a Keizersgracht és a legbelső, a legúribb, a Herengracht. Útközben megnéztük a Magere Brugöt, a Keskeny hidat, Amszterdam sokak szerint legszebb felnyitható hídját, melyet 1691-ben készült elődje helyén 1934-ben építettek (rekonstruáltak) az Amstel folyón. A holland csatornák partja - és ezáltal a rajtuk átívelő hidak - olyan alacsonyak, hogy a magasabb építésű hajók nem férnének át a híd alatt. Ilyenkor - láttuk saját szemünkkel! - leállítják a közúti forgalmat, csengő csenget, villog a piros fény, leereszkedik egy sorompó, mint egy vasúti átjáróban, és a híd két karja felemelkedik, s a folyó közepén utat nyit a hajónak. 

A Waterloopleinre menet elkapott minket egy zápor, nem az első és nem az utolsó. Csak azért hozom szóba, hogy elmeséljem, milyenek is az amszterdamiak. Amíg csak szemerkél, még a csuklyát sem húzzák fel. Gyalogolnak vagy méginkább bicikliznek tovább. Mikor már szakad, a többség felhúzza az esőkabát kapucniját a fejére, de a forgalom nem áll le. S végül, mikor már ömlik, kénytelen-kelletlen beállnak egy kicsit egy fedett buszmegállóba vagy egy árkád alá. Így tettünk mi is, összezsúfolódtunk jó néhány helybélivel, akik ismeretlenül is jóízűen társalogtak és láthatólag egyáltalán nem bosszankodtak az eső miatt. Fiaink is beszédbe elegyedtek egy sötét bőrű fiatalemberrel, akitől többek közt a következő tanulságos maximát hallották a maga tört angolságával: „Amsterdam: best place. Not only grass and grass, but museum and sightseeing!“ Egyet kellett értenünk vele. Bár a grass azért, mit tagadjuk, jelen van. Az eső - mint mindig - tíz percen belül elállt, a nap kisütött és mindenki ment a dolgára. Mi a Waterloopleinre.

Ez a nagy tér évtizedek óta a híres péntekenkénti bolhapiac helye. Olyan, mint Bécs Naschmarktja vagy Párizsban a Puces de Vanves. Húsz éve már jártunk itt, műszerész apósom el volt ragadtatva az elektronikai árubőségtől, melyet a kufárok nemes egyszerűséggel egy földre terített ponyván kínálnak. Ha vihar jő a magasból, a ponyva szélét ráhúzzák a kényesebb holmira, a förgeteg távoztával újra kitakarják. Azért a mai Waterlooplein persze más, egyre-másra épülnek a bódék meg a sátrak és egyre kevesebb a ponyváról áruló (bár akad azért). 

Vettünk pár apróságot, egy elefántos ágyterítőt Bécsbe egy fekete, nagydarab fiatalembertől, aki hajlandó volt egy pusziért (Gabitól!) lemondani a hivatalos vételár nagy részéről; meg egy pulóvert Marcinak.  Hazafelé belebotlottunk egy másik piacba, ott megebédeltünk az egyik lacikonyhánál. Volt sokféle, a halasnál helyben füstölték a heringet egy nagy bádogbódéban, a palacsintás frissen sütötte a pannekoekot és a poffertjest (palacsintatésztából készült kis golyók, vaníliás cukorral vastagon megszórva), de mi egy indonéz sátrat választottunk, akik egzotikus, surinami fűszerezésű apróhúst, grillezett miegymást és salátákat árultak. Itt anya és lánya sürgölődött a pult mögött, a leány alig tizennégy, és láthatólag nehezen birkóztak meg a népszerűségük miatt jócskán felgyülemlett éhesekkel. Mert az biztos, hogy amit készítettek, igen finom volt. Már az illata is odavonzotta a piac másik végéből is a vevőket. Desszertnek egy kevés „lekker poffetjes“ (holland barátunk mondta így régen, jellegzetes hangsúllyal), és már siettünk is tovább, mert kezdődött a délutáni program: a Heineken Experience, a sörgyárlátogatás.

Nem vagyunk mi nagy sörivók, de olvastuk az útikönyvekben, hogy ezt nem szabad kihagyni. Meg közel is volt a hajónkhoz. Hatalmas gyár, klinkertéglás, mint minden tisztességes holland épület, tetején világító Heineken logó a vörös csillaggal… Neten előre megvettem a jegyeket, így nem kellett sorban állni (a sör, akarom mondani, sor amúgy hosszan kígyózott a bejárat előtt). 

Én nem gondoltam volna, hogy a sör témájából ennyit ki lehet hozni. A Heineken brand történetével nyitottak, színesen, interaktívan, modern felfogásban, ahogy kell, de aztán kezdődött a gyakorlati útmutató. Egy komlószagú, nagy tartályokkal dekorált teremben egy srác - tikkadtságából láthatóan nem először aznap - elmondta, hogy készül a sör. Nem nagyon tudtuk előtte. Aztán beengedtek minket az üzemcsarnokba, hatalmas rézüstök közé, ahol további Heineken-gájdok mutatták be a gyártás egyes folyamatait. Meg lehett kóstolni (naná, hogy megtettük) a malátát, a szűretlen sört meg a különböző alapanyagokat és köztes termékeket (nemigen emlékszem már a nevükre). A csarnok berendezése, dekorációja a régmúltat idézte, klinkertégla falak, sárgaréz csövek, régimódi órák és műszerek - és minden működött és mindent ki lehetett próbálni. Malátát kavartunk, komlót adagoltunk, nyomást ellenőriztünk, palackoztunk, címkéztünk meg hasonlók.

A következő állomás a logisztika volt, ami a heinekeneseknek évtizedekig a lovasfogatokat jelentette. Ennek emlékére - és jó reklámfogásként - a mai napig feltűnnek Amszterdam utcáin a lóvontatta zöld sörösszekerek, minket pedig elkalauzoltak egy istállóba, ahol a paripák ropogtatták a zabot és egy újabb srác tartott érdekes ismertetőt a sörök szállításáról, szakszóval az áru terítéséről (merthogy azért ragadt rám valami). 

Volt aztán egy terem, ahol magunkat vehettük videóra, amint Heineken sörösrekeszt szállítunk biciklin, a háttérben a város nevezetességei suhannak el és közben egy kedves hollandus dalt énekelünk (a szöveget karaoke-szerűen elénk vetítették). A videót kívánságra elküldték az e-mail címünkre, imígyen hintve szét - hatékony ingyenreklámként -    a cég logóját az egész világon.

A legbizarrabb az volt, mikor kis csoportokban beengedtek minket egy elsötétített terembe, ahol egy vetítővászon segítségével, megfelelő zaj-effektekkel és a padló mozgatásával azt hitették el velünk, hogy most minket is lefőznek sörnek. 

Lenyűgöző egyébként, ahogy a hollandok angolul, németül, na meg spanyolul és franciául beszélnek. Katt, átváltás és már folyik is belőlük a másik nyelven ugyanolyan tempóban, ugyanolyan színes szókinccsel - és korrekt kiejtéssel. 

A végén persze kóstoló. Igazi Heinekent. Úgy elrepült a délután, hogy észre sem vettük, pedig a napnak még nem volt vége.

Áron hazament, dolga volt a világhálón, mi pedig tovább-zarándokoltunk a Van Gogh-múzeumba.

Ennek is története van a Király családban. 1993-ban, huszonhárom éve életünkben először látogathattunk Amszterdamba, Gabi meg én. Akkoriban Nijmegenben tanultam ösztöndíjjal (Kelet-Hollandia), és egy napra felvonatoztunk. A szűkös időbeosztás miatt nem jutottunk el mindenhová, nagy vita támadt például, hogy a délutánt a Van Gogh-múzeumban töltsük-e vagy az Artisban, Amszterdam világhírű állatkertjében. Előbbi mellett Gabi, utóbbi mellett én törtem lándzsát. Végül az én kívánságom került felül: állatkertbe mentünk, lemondva a fületlen mester műveinek élvezetéről. Bár ne így lett volna. Huszonhárom éve hallgatom, akármilyen szövegösszefüggésben is kerül elő Van Gogh neve, hogy jaj, ha akkor megnézhettük volna a saját szemünkkel… Dehát mi állatkertbe mentünk… Ahol nem is volt oroszlán… Illetve volt, de csak sokára találtuk meg… És kicsi is volt… Vacak oroszlán… Bezzeg Van Gogh! És így tovább, újra meg újra.

Azért ide kell most egy szmájli: :-)))) - nehogy valaki túl komolyan vegye ezt a kis nézeteltérést. És íme, csak idő kérdése volt, hogy eljussunk ide is.

A benyomásaim? Először is, hogy hatalmas. Mármint az épület. Négy emelet. Aztán, hogy profi. A festmények sorrendje, elhelyezése, megvilágítása, az egész tárlat felépítése, az ismertetők - nagyon imponált. Aztán a művek. Például a Krumplievők, vagy a Napraforgó-festmények. Egy-egy előtt is le lehetett cövekelni. Egész más, mint a reprodukciókon. Ahogy az alkonyatban a távoli, magányos parasztkunyhó ablakában lámpafény csillan. Közelebb mégy, és látod, hogy semmi más, csak egy kis pöttynyi narancssárga festék. De olyan narancssárga, és ott, azon a ponton, ahol kell, és akkora, amekkora kell. 

Nem értek hozzá, nem merem elemezni a képeket, csak bámultam őket. Kevés kiállítás érintett meg ennyire. 

Meg a mester sorsa, aki egész életében csak két képét adta el, s tragikus halála után a többszáz darabos gyűjteményt öccsére, Theóra hagyta. Theo maga is hamarosan megőrült, majd meghalt. Özvegye érdeme, hogy sógora munkáit megőrizte, és továbbhagyományozta fiának, Vincent Willem van Goghnak. Az ő fellépéséig, tehát évtizedekig az életmű gyakorlatilag felfedezetlenül hányódott. Az unokaöcs Vincent Willem végül 1960-ban létrehozta a Van Gogh-alapítványt, és a múzeum, a holland állam hathatós támogatásával, 1975-ben végre megnyithatta kapuit a nagyközönség előtt. 

Orvosként tragikus volt megismerni a zseni benső küszködését betegségével, ami valamiféle epilepszia és pszichózis keveréke lehetett. Van Gogh azért festett lázas sietséggel, mert sarkában lihegett a téboly. Nagyon félt a megőrüléstől. Képein, témától függetlenül átsejlik az immanens, de jól érzékelhető rettegés és vele egyidejűleg mégis egyfajta, humanizmusból táplálkozó reménykedés. Hogy egyszer majd minden jóra fordul. Ez fogott meg a legjobban.

Megint záróra után dobtak ki minket a múzeumból. Hazafelé azon töprengtem, hogy a holnapi házassági évfordulónkra valahonnan napraforgókat fogok szerezni Gabinak. Úgyhogy jól el is tévedtünk.


Not only grass and grass, but museum and sightseeing! Oh yes.

2016. július 28., csütörtök

Bázakerettyétől Amszterdamig - és vissza 6.

Júliius 28. csütörtök

Láss, csodát: tényleg. Hajnalban arra ébredtünk, hogy napsugár csiklandoz a tetőablakon keresztül. A fedélzet fényárban úszott, a kacsák boldogan hápogva ünnepelték a jó időt. A szomszéd hajó tatján, lent, a víz felett pár centivel húzódó párkányon egy zöld bagoly ült mozdulatlanul. Hosszasan kellett vizsgálnunk, míg beigazolódott, hogy műanyag. De a reggeli érzeményhez felette passzolt.

Ma Áron volt a napos, aki hazafelé eltévedt. Egyébként cserkész rover, többek között tájékozódásra tanítja a kisebbeket. Bő félóra késéssel érkezett meg, itthon már zendülésre hajlott a hangulat.

De a reggeli nagyon rendben volt. Vla, pindakaas - és beschuit met muisjes, Áron kedvence. Ez a holland specialitás nem más, mint vajas kétszersült, megszórva cukormázas ánizzsal: az ánizsszemek vége, mint egérfarkinca kandikál ki a rizsszemnyi cukorkabátból. Ezt az eledelt a hollandok akkor eszik, ha a gólya babát hoz a házhoz - holland barátainktól, Simonéktól kaptunk is annak idején, Marci születésekor egy adaggal. Az ánizsszemeket borító édes máz lehet kék - ha fiú született, és rózsaszín - ha lány. Áron e nemes tradíciótól függetlenítve magát, részrehajlás nélkül nyelte a kétféle színű feltétet. Érdekes párosítás, amolyan hollandos, de az íze remek, már annak, aki szereti az ánizs órákig megmaradó, karakteres aromáját.

A mai napot Arnhemben terveztük eltölteni, a kelet-holland kisvárosban, ahol az a bizonyos „túl messzi“ híd ível át a Rajna egyik ágán (Nederrijn) - ld. a filmet. Minket azonban nem ez a történelmi helyszín vonzott ide, hanem a nem kevésbé történelmi kisugárzású „Openluchtmuseum“, azaz skanzen, ami 1918 óta (!) őrzi a vidéki Hollandia hagyományait. Ezt a mindössze hat házzal induló, Európa-hírű szabadtéri múzeumot húsz éve mi is meglátogattuk Gabival, és feltétlenül szerettük volna megmutatni a fiainknak is. 

Rövid kitérő következik a szerző legbelsejéből. Aki nem hajlamos a lelki túllendülésekre, inkább hagyja is ki ezt a részt. 

El sem tudom mondani, milyen összetett érzés az idő múlását ilyen módon megélni. Mintha tegnap lett volna, hogy mi magunk - szerelmes húszévesek, akkor még csak vőlegény-menyasszonyként - idevetődtünk. És most újra jövünk, húsz körüli fiainkkal együtt, akik akkoriban még csak kósza gondolat sem voltak. Kederédes, de felemelő, ünnepélyes és igencsak boldogító. Az idő szakadéka felett átívelő, nemzedékekből font híd apró, de fontos bizonyítéka számunkra, akik egyre többet gondolunk saját végességünkre. 

Ebből elég is ennyi. Gyerünk tovább.

Vonattal mentünk Arnhembe, onnan az Internet szerint a nyolcas busz vitt volna fel a „hegyre“ (tengerszint felett 14 cm), de nem jött. Végül felkaptunk a hármas trolira, ami ugyanoda vitt, igaz, egy megállót túlfutottunk, de a sofőr felajánlotta, hogy maradjunk, visszafelé letesz a bejáratnál. Holland rugalmasság, kedvesség, gezelligheed (ld. az idevonatkozó ömlengést keukenhofi kalandjainknál). 

Parasztudvar
Az első benyomásunk az volt, hogy mennyire megváltozott minden. Még a főbejárat is máshol volt, mint húsz éve. Minden szebb lett, több, érdekesebb, pedig régen sem volt elég egy egész nap sem, hogy mindent felfedezzünk. 

Ennek a skanzennek a lényege, hogy a régi holland vidék házai mellett bemutatja a népi mesterségeket is eredeti formájukban. Az első ház, ahová betértünk, egy XVIII. századi olajütő háza volt, aki lenmagból préselte ki az olajat jórészt fából készült gépeivel. Minden működött, sőt volt egy mesterember aki el is magyarázta a dolgokat. Mikor tétován beoldalogtunk a műhelybe, kedvesen hozzánk fordult, hogy milyen nyelven beszélünk. Reszketeg hollandsággal az angol mellett döntöttem (a fiaink miatt is, akik ezen a nyelven elég jók), mire a kötényes-munkaruhás, egyszerű kinézetű mesti azonnal átváltott oxfordi angolra és jó félórás előadást tartott az olajcsinálásról. Demonstrációval!
Chris és az olajütő
A kinti patak vizének ereje valami olyan (fából ácsolt) masinát működtetett, ami egy le-lezuhanó vaskos gerenda segítségével a lenmagból kiverte, kiütötte az olajat. 

De volt papírmártó, nyomdász, hajóács, aki tűzzel és vízzel hajlította a palánknak
Egy szélmalom a sok közül
szánt ívelt deszkákat, volt tehenészet, méhészet, halfüstöló, működő szélmalom, falusi vegyesbolt (árucikkekkel), patika (gyógyszerekkel) és pékség. Utóbbiban muszáj volt megkóstolnunk az appelflapot (nálunk kb. almás „barátfüle“, csak nagyobb), a gevullde kookjest (mindeféle jóval töltött sütiféle) és persze a húsz évvel ezelőttről ismert krentenbolletjest, azaz mazsolás zsömlét. Ebéd után az urak kipróbálták magukat velocipéd-hajtásban,
Méhészék háza kívülről
agyaggalamb-lövészetben meg mindenféle helyi játékban, aztán továbbrohantunk, mert még a felét sem láttuk, és Áron mindenképpen fejni akart. Azt meséltük neki ugyanis, hogy anno mi is fejtünk, mármint műtehenet műtőggyel. És ő azt ki akarta próbálni. Egy idő után el is viharzott, mikor mi többiek épp egy kis tavon húztuk át magunkat csónakkal a túlpartra (gyalogkomp). 

A továbbiakban megismerkedtünk egy parasztház előtt autentikus népviseletben zoknit kötögető nénikével, aki elmondta, hogy ők mindnyájan önkéntes hagyományőrzők, akik szabadidejüket áldozzák a skanzennak és látogatóinak. Ó, voltak az olajütőben is? A jó öreg Chris, igen! Azelőtt az arnhemi városházán volt valami magas pozícióban, de most már nyugdíjas… 

A fűszernövény-kertben a házikó előtt két másik néne szorgoskodott: hagyományos módon dolgozták fel a gyapjút tilolással, kártolással, rokkán fonással és egyéb bonyolult műveletekkel. Kedvesen megmutattak ők is mindent, de a „büdöske“ mint növény holland-magyar fordításába beletört a bicskánk. Azt akarták elmesélni, mitől lesz szép sárga a fonal. És mondták a virág holland nevét, de még a latint is. Nem értettük. Erre az egyik néni elfutott a kertbe, és kisvártatva hozta a büdöskét (vagy bársonyvirágot, Tagetes erecta). Tehát ezt is önként, ingyen, értünk, ismeretlen turistákért. 

Volt még egy érdekes (és aránylag új) kiállítás, a „Molukkenhuis“. A Molukka- vagy Maluku-szigetek Indonézia részét képezik (most már), történelmük meglehetősen kusza és viharos.
Egy molukker-barakk
A szigetek Celebesztől keletre fekszenek a tengerben, uralták már japánok, angolok és hollandok is, csak az őslakosok véleményét felejtették el megkérdezni. A második világháború után, az ötvenes években Indonézia a Maluku-szigeteket is bekebelezte volna, ám a helybeliek felkeltek a nyakukba kényszerített idegen hatalom ellen, hogy megvédjék a saját, 1950-ben kikiáltott Dél-Molukkai Köztársaságukat. A csetepatéban részt vett a holland gyarmati hadsereg nagyrészt bennszülöttekből álló helyi alakulata is, akik a felkelés vérbefojtása után persona non gratakká lettek saját szülőföldjükön. Egy államközi egyezmény keretében ez a néhány tízezer fő, a hollandul „molukkers“-nek nevezett volt katonák és családjuk Hollandiába költözhetett, ami persze - nincs új a nap alatt - komoly súrlódásokhoz vezetett a holland lakossággal. Vonatrablás, gyújtogatás, túszejtés mutatta a molukkerek elkeseredését a következő évtizedekben. A megoldást a következő generációk
Egy (majdnem) eredeti molukker: Gabi (a ruhát is adták)
integrálódása hozta el. Az asszimilálódott bevándorlók és a hollandok közti feszültség ma már a múlté.

A barakk bemutatta a molukkerek életét Maluku-szigeteki otthonukban és később ezekben a holland blokkházakban. Hosszan silabizáltuk a falon lógó posztereket, addig soha nem hallottunk még erről a különös történetről.

Utunk ezután már a „régi részen“, a húsz évvel ezelőtt megismert házikók között folytatódott. A jegyzeteimbe annyit firkantottam erről: „nagy nosztalgia“. No meg a szélmalom, amelynek működése akkor is, azóta is lenyűgöz. Nekem újdonság volt, hogy ezeket a „poldermolen“-eket nem
Polgári ház vidéken, XIX. sz.
(elsősorban) gabona őrlésére használták, hanem a tengerszint alatt fekvő, kiszárítandó legelők, „polderek“ vizének átemelésére a gátakon. 

Áronra a tejüzemnél bukkantunk rá, már összebratyizott az ottani hagyományőrzővel, aki végigmutogatta neki a teljes gyárat. És végül, végül, az épület háta mögött, egy elkerített kertben ott állt a műboci! Nem nagy durranás ez, egy állvány, középpontjában négycsöcsű, vízzel töltött gumitömlővel, s persze a kedvező összbenyomás okán egy kedélyesen bandzsára pingált tehénfej, az ellentétes póluson meg szalmacsutak-farok. 

Áront cseppet sem zavarta, hogy a kertrész egy zsinórral láthatólag le volt zárva. „Én ide fejni jöttem“, közölte, elhárította az akadályt és ment. Mi persze utána. A jó hollandoknak egy szavuk sem volt, bár ők bizonyára nálunk is jobban felfogták a „Figyelem! Csak zártkörű rendezvények számára, előzetes bejelentkezéssel!“ feliratot, ami egy félreeső táblán virított. Sőt, ahogy később odanéztem, az egyik helyi arcot Domi tanítgatta a fejés fortélyaira. Gyermekeink kicsit szántottak-vetettek még az odakészített ekével-csoroszlyával, aztán megkerestük Gabit, aki valahol a botanikuskertben ragadt, a szövő-fonó nénéktől teljes eksztázisban. 

Száz szónak is egy a vége: záráskor gyakorlatilag úgy dobtak ki minket. Tele élménnyel betroliztunk Arnhem belvárosába egy kis sétára meg egy könnyű vacsorára az egyik helyi kisvendéglőben. Különböző burgerek, sültkrumpli, jóféle ser és társai… - jól van, ez volt az étlapon; igaz, előzőleg a halasnál lecsusszant egy kis füstölt hering is, az meg egészséges, ugye.


Éjfélre ért velünk haza a vonat a meghitten fűszagú Amszterdamba. E napi jegyzeteimben találtam még egy mondatot valami „kedves, fekete kalauznőről“ a villamoson hazafelé, de nemigen emlékszem már. Hiába, itt mindenki kedves.