Szilveszteri kalandok 2.

Szilveszter-napi túránk a Badacsonyra vezetett. Nem túl korai, bőséges reggelit követően feltarisznyáltunk, majd autóval Badacsonytomajig hajtottunk. A gyaloglás a Bazalttemplom mögötti parkolóból indult, a sárga turistajelzés mentén. Háromszáz méter szintkülönbség, de az acélos izmok és akarat győzedelmeskedett.

A sárga turistajelzés egyenesen a Szent II. János Pál pápa emlékhelyhez vezet, melyet 2008-ban avattak fel. Innen jó kis kaptató után a Kisfaludy-kilátóhoz jutottunk (438 méteren, 18 m magas, 2011-ben emelt építmény - a sokadik ezen a helyen). Az idő továbbra is tiszta volt, messzire el lehetett látni a szikrázó víz felett. Tovább-baktatva az Országos Kéktúra vonalán hamarosan elértük a Ranolder-keresztet, igaz, egy jelzetlen úton jó kis kunkort levágtunk az Egry József-kilátóhely felé. 

A Kőkeresztet 1857-ben állíttatta a veszprémi püspök, Ranolder János, hogy, úgymond, jusson eszébe mindenkinek, aki idelátogat, hogy ilyen csodát csak az Isten teremthet (asszem a kilátásra gondolt). A hatalmas kőtömböket a hagyomány szerint negyven ökör húzta fel idáig a Kőkapun át. 

Érdekesség (szerintünk), hogy a kereszt latin nyelvű feliratában van egy „nyomdahiba“: „GLORIA IN EXCELSIS CHRISTO DEO REDEMTORI 1857“ - áll a táblán. A „megváltó“ szóból - redemptor - kihagyták a „p“-t…

Egy másik legenda a kereszt alatti kiugró sziklával, a „Harangozóbérccel“ vagy eredeti írásmóddal a „Harangozó Börccel“ kapcsolatos. Állítólag, ha a kőpárkányt egy másik kődarabbal vagy kalapáccsal megkondítják, haranghoz hasonló hangot ad: a Börc harangozik. Nem próbáltuk ki. Viszont kiültünk rá a szakadék fölé, és bámultunk: a Balaton tükre olyan vakító volt a ragyogó napfényben, hogy alig lehetett ránézni. 

Ezután néhány csoportkép következett, egy-két szendvics, italnemű a lapos palackokból, és már ballagtunk is tovább. A kékről a pirosra, a pirosról a sárgára térve követtük a turistajelzéseket, melyek rendben vissza is vezettek minket a Bazalttemplomhoz. Ideje volt, a friss levegőn megéhezik az ember. 

A P. vendégházban tápértékben gazdag ebédet vettünk magunkhoz. Az a rész is megér egy misét, hogy hogyan melegítünk fel 29 embernek 15 perc alatt annyi pörköltet körettel, hogy mindenki jóllakjon, egy olyan gáztűzhelyen, amelynek a legnagyobb és a legkisebb rózsája működőképes, a középsőt pedig fakanálnyél segítségével lehet csak munkára fogni. Mindezt azután, hogy Domestossal lesúroltuk róla az évtizedes mocskot. A tűzhelyről is, a fakanálról is.  Megoldottuk.
Délután ötkor kezdődött az év végi hálaadó szentmise a Bazalttemplomban, ide igyekeztünk. Ezt a különleges építésű Istenházat (egész Európában állítólag csak két bazaltból emelt templom található: hol a másik..?) 1932-ben szentelték fel Szent Imre tiszteletére. Plébánosa volt 1969-1974 között Lékai László, a későbbi bíboros, prímás, esztergomi érsek is. Betleheme jó 4-6 négyzetméteres, gondos kezek aprólékosan, gondosan feldíszítették, és volt teve is (ezt muszáj megjegyezni, mert sokunknak ez tetszett benne legjobban).

Szégyen ide vagy oda, többen eljutottunk alfába a hosszú, ilyenkor szokásos statisztikákkal terhes prédikáció alatt. Mire vége lett, odakint besötétedett. Hazaautóztunk a P.-be, és nekiláttunk a szilveszteri fergeteges lazulás előkészületeinek. Ennek lényeg nálunk (és egyre inkább az lesz), hogy igyekszünk ébren kihúzni éjfélig… Csináltunk Gabival egy jó kis vetélkedőt, játszottunk, filmet néztünk (Agymanók), a hifiből gyerekkori slágerek szóltak (One way ticket to the moon… ha még ismeri valaki) - együtt voltunk, barátok. Nincs ennél csodásabb szilveszteri buli. 

Persze közben ettünk-ittunk is. Így történt, hogy a teraszra kitett töltött káposztáért indulva a sötét bejáratnál beleütköztünk - egy hatalmas kutyába. Barna, hosszúszőrű jószág volt, és egyáltalán nem volt ijesztő (bár Gabi az első pillanatban azért szökkent egyet…), mert látszott a szemén, hogy maga is iszonyúan fél valamitől. Odakuporodott a küszöbre, és hangosan, szinte nyögve lihegett. Lesírt róla a rettegés. Nem mozdult egy tapodtat sem. Nem a kajára pályázott, nem kéredzkedett a meleg szobába - csak menedéket keresni jött hozzánk, valószínűleg, mert látta a fényt, hallotta a hangokat. 

Döbbenten álltunk. Mit lehet tenni? Nem éhes, nem szomjas, nem fázik, csak nagyon fél. Körülálltuk, beszéltünk hozzá, de ettől még jobban összehúzta magát és még jobban lihegett. A töltött káposzta feledve volt.

Egyszer csak hangokat hallottunk a kertkapu felől: „Picur! Picur!“ Egy idősebb nő jött papucsban, pongyolában a mínusz tíz fokos hidegben, kereste, szólongatta a hatalmas, félrevezető nevű házőrzőt. Mint kiderült, Picur a petárdázástól ijedt meg ennyire, nyáron a dörgés-villámlás is hasonló tüneteket okoz nála. Oroszlántermet, nyusziszív. Gazdája a nyakörvénél fogva vonszolta néhány métert hazafelé, mert a kutya annyira kikészült, hogy lábra állni sem tudott. Lassan-lassan összeszedte magát és eloldalogtak. Mi meg kicsit meg voltunk hatódva, hogy a borjúnyi eb minket választott a szükség idején. Biztos jóember-szagunk van. Legalábbis igyekszünk.

A lelkiismeretünk mégsem volt makulátlan, mert tudtuk: alig fél óra múlva mi is sort kerítünk a hagyományos éjfél előtti tűzijátékunkra. Amikor a gyerekek még kicsik voltak, a családfők indulás előtt minden évben elzarándokoltak a helyi TESCO-parkolóba, és, kiélvén rejtett piromán hajlamaikat, úgy tettek, mintha a gyerekek kérésére vennének össze mindenféle pukkanó és szikrázó instrumentumot. Mostanra a helyzet nyilvánvalóvá vált: ha utódaink kiröpülnek, s mi, az öt házaspár magunkra maradunk a szilveszteri bulikon - nos, tűzijáték akkor is lesz, egyszerűen, mert szeretjük. Csak Picur nem. Na, majd meglátjuk.

Ezúttal azonban jól elrekkenthették a lánglelkű vérebet, mert durrogtatásunknak semmilyen negatív következménye nem lett. Azt, hogy jól átfagytunk, míg az utolsó röppentyű is kiadta belsejét a csillagos égen, nem számítjuk ide. Lassan éjfélre járt, s mi besorjáztunk a házba, az urak pezsgőspalackokat bontogatni, a hölgyek poharakat törölgetni. Találtunk az interneten streaming m1-adást, ünnepélyesen körülálltuk a monitort pezsgővel a kézben, és néztük az orosz nyelvű főzőműsort, amit a szerkesztők jónak láttak az éjfél előtti percekben a meghatódott magyar nép arcába tolni. 

Tizenkét kondulás. 2016. Mindig beleborzongok, mikor a csendbe belehömpölyögnek a Himnusz széles, mély kezdőhangjai. Isten, áldd meg a magyart… Ránk fog férni idén is.

A gyengébbje ezután hamar kidőlt, a béközép még nyomott egy rikiki-partit (vagy kettőt), de  a hajnali fényeket mi sem vártuk meg. 

Viszlát, vénséges vén 2015, légy üdvözölve, ifjú 2016! Állunk elébed.

Szilveszteri kalandok 1.

        

Immár kilencedik éve szilveszterezünk együtt kedves barátainkkal. Öt család, azaz tíz felnőtt és - várjunk csak - tizennégy gyerek. A gyerekek időközben persze megnőttek, a legidősebbek jócskán túl a húszon, a legfiatalabb is komoly iskolás már, de ha tehetik, hűségesen velünk tartanak az éves záróbulira.

Az a szokásunk, hogy keresünk valahol - nem túl messze - egy fűthető, mérsékelten költségintenzív vendégházat (ennyi főre nem is olyan egyszerű!), és december 30-án felkerekedünk, hogy csak január elsején térjünk haza. Három nap, két éjjel barátok között: kell-e ennél több? Voltunk már Kőszegen, az erdőben, a Stájer-házaknál, Zalában, a Bakonyban, a Balaton-felvidéken - és most, legutóbb Badacsonyörsön. A P. vendégházban Teljes nevét borítsa jótékony homály.

Ez a legutóbbi kalandunk túltett ugyanis az összes előzőn. Egy tekintetben biztosan: ilyen koszos, leharcolt, igénytelen putriban még sohasem szilvesztereztünk. Hogy mégsem futamodtunk meg már az első órában, sőt, mindentől függetlenül igen jól éreztük magunkat, az csak e csapat összeforrottságát, barátságunk kipróbált voltát - és persze erős gyomrunkat bizonyítja.

Nézzük sorjában. December harmincadikán, még alig derengett a kilenc órai sápatag napfény, összegyűltek az autók a körgyűrű egyik szupermarketének parkolójában. Irány Badacsonyörs. Kényelmes tempóban másfél-két óra alatt érkeztünk meg, hibátlanul meg is találtuk a házat: szép, sok szintes családi ház. Biztos tök jó lesz. Az udvaron egy hatvan felé hajló házaspár (?) fogadott: az úr láthatólag síeléshez öltözött valamikor a nyolcvanas évek vége felé, és azóta sem volt ideje levetni az overallt. A gúnya minősége és tisztasága legalábbis erre utalt. Kiegészítésül időmarta ködvágót és fittyedt cigarettát viselt (utóbbit az ajkai közt), amelyek, együtt a ráncos, etilgyalulta arccal és a borízű pincebasszussal, jellegzetes külvárosi hajléktalan-külsőt kölcsönöztek neki. Felesége (?) a boldog békeidők laufhausainak madamjaira emlékeztetett, itt a lenőtt-szőkére festett haj, a lenőtt-pirosra festett köröm és a félrecsúszott rúzsozat triásza tartotta fogva a döbbent tekintetet. 

Barátságos üdvözlést követően rögvest körbe is vezettek a házban. A nappali itt-ott még a karácsonyi ünnepkörre utaló dekorációval volt ékes. A hézagos ornamentika többek között az egyik csillárról lógó, kb. harminc centis műanyag, zöld girlandból, és itt-ott elhelyezett, szintén zöld girland tematizálta asztaldíszből állt össze. A z álfenyőgally-gyűrűből kimeredő, félszeg gyertyaszál első érintésre eldőlt. 

És a kosz. Ujjnyi vastag por mindenütt, rossz szag, a földszinti ablak előtt végigvonuló bokrok aljában belülről jól látható mini-szeméttelep, közte elszórtan valamelyik előző lakó élénk anyagcseréjének bizonyítékai. Nem túlzok, nem színezem ki. Kaki az ablak alatt.

Rugalmas lelkű, elszánt csapatunk éppen a pszichológiai feldolgozást végezte a nappaliban, ahová betereltek bennünket (a többi szoba még nem volt kész, mondták, atyavilág, azok hogy nézhetnek ki….), amkor megjelent maga a síoktató, valami házirend-félét lobogtatva és intenzíven hódolva a dohányzás szenvedélyének. Egy perc alatt telefüstölte a szobát. Közülünk senki nem dohányzik. Kértük, ő se tegye.

Aztán megebédeltünk. Ott a nappaliban, állva, huszonnégyen a tizenkét négyzetméteren (a többi szobát még takarították… Vagy mégsem). Szendvicseket ettünk, gyors tempóban, jó étvággyal, rá se rántva az apró kényelmetlenségekre. Indulni szerettünk volna már az első túránkra. Merthogy nincs szilveszteri együttlét jókora kóborlások nélkül.

Otthagytuk a téli sportoknak elkötelezett háziurat, akit a gyerekeink időközben elneveztek Szmókembernek, és nekivágtunk a Csobáncnak. Nagyszerű időnk volt, hétágra sütött a nap. Az autót Káptalantótiban hagytuk, és a nyílegyenes turistaúton (Országos Kék) ballagtunk a magaslat felé. A hegy - hasonlóan a többi balatoni tanúhegyhez - szinte átmenet nélkül, a síkságból emelkedik ki hirtelen, mint valami pörsenés a táj testén. Igaz, pörsenésnek kicsit meredeknek bizonyult, a jó kétszáz méter szintkülönbség rendesen meglihegtetett. 

A tetőn ott komorkodik a csobánci várrom. Tizenharmadik század. Kisugárzása van: fenséges, titokzatos és kicsit félelmetes. A kilátás a lapos hegytetőről egyedülálló. Semmi sem állja útját a tekintetnek a Tapolcai-medence irányában, sorra kivehető a távolban Tapolca, a Szent-György hegy, a Szigliget, a Badacsony tömbje és - egészen messze, csak a rendkívül tiszta időnek köszönhetően - Sümeg vára. Mint egy terepasztal. Az embernek kedve támad repülni.

Hogy ezt mások is így gondolják, rögtön bebizonyosodott. A hegytető ellenkező oldalán, a keleti lejtő tetején, ahol a plató meredekebben szakad le, siklóernyősök csapatába botlottunk. Jó néhányan várakoztak ott a kedvező széljárásra. A meredély szélén egy kóróra papírzsebkendőt tűztek, annak a lobogását figyelték. Mi meg őket, jó hosszan. Már-már úgy tűnt, egyikük végül rászánja magát, felszerelkezett, becsatolózkodott, felvette a sisakot meg a miegymást - aztán mindent vissza. Nem kedveztek az áramlatok.

Lefelé hajlott már a nap, mikorra lekászálódtunk a nagy hegyről. Átfújt rajtunk a szél, jól kipirultunk, jól elfáradtunk. Meghúztuk a férfiak belső zsebében diszkréten lapuló laposokat, nem is egyszer: körbejártak, mint a békepipa. 

Hazafelé megálltunk a badacsonyi mólónál, hogy még a tömést is kifújja a fogunkból a víz felett szabadon nyargaló förgeteg. Árva volt a part (nem akadt ilyen őrült senki rajtunk kívül), szürke, nagy hullámok gurultak, csak a kacsák tartottak ki. És néhány horgász- talán norvég ősökkel. Néhány, közlésre alkalmatlan fotó után mi is sietve távoztunk.

A P. vendégházban addigra bevégeztetett a takarítás-csinosítás művelete. Legalábbis ezt mondták gondnokék. A házon nagyon nem látszott változás, csak az egyik szobában, a kanapén álló műanyag flakonban szállt alább a gonosz színű borital szintje (Varga pincészet, asztali küvé). Szmókember, e műveletre kevéssé alkalmas szellemi állapotban, megkísérelte kikalkulálni, mennyivel tartozunk a kóterért. Merthogy kikötötte, hogy előre kell fizetnünk. Bő egy óra múlva készen állt a mű (ennyi osztás-szorzással a Neptunusz pályaelemeit is ki lehetett volna számítani) , mi pedig, jó vendégek módjára, kicsengettük a zsét. Kis kérlelésre még számlát is kaptunk, igaz, mint kiderült, hiányos fejlécűt, adószám, cégbélyegző és egyéb ficsúrságok mellőzésével. 

Vacsorára feleségeink által otthon előre elkészített - mit elkészített: megkomponált! - pörköltet és töltött káposztát ettünk, és nem feledkeztünk meg a folyadék pótlásáról sem. Aztán játék, beszélgetés, lazulás éjjelig. 

Mi, urak külön vonultunk „rikikizni“: ez egy nem túl bonyolult kártyajáték, melyet hasonló alkalmakkor immár évtizede űzünk. Nem múlt el szilveszter „rikiki“ nélkül. De nyáron, mikor biciklitúrákra megyünk ugyanebben a felállásban, esténként szintén előkerül a zsuga. A legemlékezetesebb parti valahol a Balaton mellett esett meg néhány éve nyáron egy volt úttörőtábor területén. Este volt már, a kis barakkokban sem közös helyiség, sem megfelelő világítás nem volt, így kivittünk egy asztalt az út közepére, a kandeláber alá, és körülültük. Pizsamában. És ott rikikiztünk.