2015. június 4., csütörtök

Bécsi helyzetkép

Június 4.

Épp egy vonaton ülök, útban Innsbruck felé, ahol is a hétvégén egy úgynevezett Atemwegsymposiumon fogok részt venni. Két napig gyakoroljuk, hogyan lehet a komplikáltabbnál komplikáltabb légutakat altatás vagy vészhelyzet esetén uralni. Izgalmas téma, és húsba vág. Csak aki élt már át forró perceket a műtőben egy intubációs nehézség, esetleg váratlan légútelzáródás miatt, az tudja igazán, milyen jól jön ilyenkor a rutin.

Ha aneszteziológusnak lenni veszélykereső életmódot jelent - márpedig! - akkor gyermekaneszteziológusnak lenni duplán az. Az első mondatok egyike, mikor gyermek-altatóorvosi tanulmányaimat megkezdtem, ez volt mesterem szájából: "A gyereklégutakat pedig tisztelni kell!" Merthogy trükkösek. Egy felnőtt légcsövének másfél centis belső átmérőjét nemigen szűkíti egy-két csepp nyák. Egy féléves kis kerekfejűnél ez a méret jó, ha három milliméter. Könnyen eldugul. Hát még, ha hozzávesszük a gyerekek hörgőinek falában található simaizmok fokozott reakciókészségét - azaz, hogy minden szíre-szóra összehúzódnak, szűkítik a járatokat... De ennyi továbbképzés elég is talán...

Ez a három napos kirándulás persze azt jelenti, hogy jó ideig nem látom a családomat és a hajlékot. Pedig most kellene igazán ember a gátra! Legidősebb fiunk vizsgaidőszakkal küzd, a középső a harmadéves gimnazisták év végi hajrájával. Csak a legkisebb őrizte meg veleszületett hidegvérét - igaz, ő osztrák suliba jár és még csak kilencedikes. Nem tudom, máshol hogy van, de ebben a bécsi iskolában egy fél évre előre napra pontosan megadják, mikor lesznek a dolgozatok az egyes tantárgyakból. A diákok be tudják osztani az idejüket, a tanár a tananyagot, előre lehet tudni, hány jegye lesz a nebulónak és mikorra kell a formaidőzítés. Kényelmes és humánus, na. Igaz, hogy június végéig járnak, de összesen már csak két dogája van hátra.

Ezzel szemben szegény Középsőnknek egy héten kétszer van nulladik órája (tegnap az ügyeletben hosszasan kellett magyaráznom a nővéreknek, mi is az - itt ilyen nincs), és naponta egy-két dolgozat, röpfelmérő, felelés, javítási lehetőség meg satöbbi esedékes. Ki van már zsigerelve szegény. Cserébe azonban egy hét múlva vége a tanévnek!

Szóval lenne otthon mit tenni, én meg itt atemwegezek. A házban, a ház körül hegyekben áll a tennivaló - ráadásul szívesen is csinálnám. Például nagyon szeretek füvet nyírni. Szebb lesz tőle a kert és nyár-illatú. Kollégám meséli, hogy beszerzett egy robot-fűnyírót, és hogy az milyen jó. Kétnaponta automatikusan körbejár és nyír, aztán magától visszatalál a dokkolójára. Emberi kéz érintése nélkül. Hát én nem tudom, de szerintem megfosztja magát az ember valamitől, ha mindent más végez helyette. Takarítás, konyhai munkák, fűnyírás - már minden gépesített. Ami meg nem, arra ott van hetente kétszer a bejárónő. Azt hiszem, az egész a tévé-távirányítóval kezdődött és azóta nincs megállás a lejtőn. És valahogy egymásra mégsincs több időnk...


A felszabadult időt valószínűleg arra kell fordítsuk, hogy megkeressük a felszabadításához szükséges többletkiadást. (Ez egy igen elmés mondás volt szerintem...)


No, megvolt a mélyfilozófiai blokk is, most búcsúzóul valami egészen személyes.

Tegnapelőtt - életemben először - felkerestem egy személyi edzőt...

A krónikás e ponton megrendültségében megtörli a szemét és kifújja az orrát (már csak azért is, hogy keretes szerkezetben kapcsolódjon a mai bejegyzés első témaköréhez, az Atemwegszimpóziumhoz).

Igen. Ez is elkövetkezett.

A mérleg mutatója reggelente egyre magasabbra kúszott. Mazochista vonás a jellememben, hogy a felkelés körüli rituálé elmaradhatatlan eleme a fürdőszobai méreszkedés. Ki van zárva, hogy ettől fog vidámabban indulni a nap, és mégis: valahogy muszáj megtenni. Mindig reménykedve lépek fel és kivétel nélkül lelombozva lépek le a sima üvegfelületről. A kijelző komoran mered rám, és hiába a dalolás a zuhany alatt meg a reggeli tea: Attendance nem napsugaras önmaga többé.

Ezen változtatni kellett. Van egy, a szomszédainkkal közös levelezőlistánk (FragNebenan.at), ott hallattam segélykiáltást, mely meglepően heves visszhangot vetett. Azt coming outoltam, hogy negyven feletti, pocakot eresztett férfiú lennék, aki sürgősen személyi edzőt keres. Nyilvánvaló volt ugyanis, hogy ha nem áll valaki a hátam mögött, méghozzá egy, az enyémnél erősebb akarat, akkor akár bele se vágjak.

Nagy meglepetésemre fél órán belül számos reakció érkezett: több hölgy (!) felajánlotta, hogy kocoghatnék vele, mert ők is épp el akarták kezdeni; mások kutyasétáltatást ajánlottak, mert az jól átmozgatja az embert, ráadásul rendszeres; és végül volt valaki, aki adott egy nevet és címet: azt állította, hogy házastársával hosszabb ideje odajárnak és hogy nagyon elégedettek az illetővel.

A Net segítségével pár perc múlva farkasszemet nézhettem Thomassal. A fénykép egyértelműen propaganda-célokra készült, látszott, hogy a fényképész megpróbálta kihozni belőle a maximumot, és láthatólag Thomas maga is nagyon igyekezett. A megnyerőnek szánt széles mosoly azonban - kölcsönhatásban a szögletes állal, éjsötét borostával, birkózóra utaló karfiolfülekkel és olyan tekintettel, mely képes felnyitni a konzervdobozt - nem hatott másként, mint egy áldozatára váró tigris sóvár grimasza, közvetlenül etetés előtt.

Belátom, nem tudtam teljesen objektíven tekinteni rá, mert élénken emlékeztetett egykori, általános iskolai tornatanáromra, kinek pedagógiai (?) módszerei sok fájó zárványt hagytak hátra tudatalattimban, s kinek a sporttal kapcsolatos averzív komplexusaimat köszönhetem. Biztosan én is oka voltam - pontosabban genetikai adottságaim -, hogy M. bácsi anno nem látta meg bennem a jövő győzhetetlen olimpikonját (ez szakmailag egyébként korrekt álláspontnak bizonyult); mégsem kellett volna megvetnie, sőt megaláznia azért mindenkit, aki nem futotta tíz másodpercen belül a száz métert.

Szóval tartottam Thomastól a fénykép alapján, nem is kicsit. Nem beszélve arról, hogy fogyni, kondisodni nem lehet fájdalom és fáradság nélkül - és én olyan jól megvoltam ebben a langyos tunyaságban.

Ahogy közeledett az emailben megbeszélt időpont, egyre idegesebb lettem. Izzadó tenyér, tétova tekintet, de komolyan! Úgy mentem az edzőterem felé, mint Lajos király a Concorde térre.

Mit bonyolítsam tovább? Thomas kellemes csalódásnak bizonyult. Intelligens, jó humorú, figyelmes, nagyjából velem egykorú férfit ismertem meg benne. Nem tudok kisebbrendűségi komplexus nélkül nézni dagadó izmaira, széles vállára, tartására, de kellemes modorával jól oldja bennem az ellenérzéseket. És a félelmeimet is. Azt mondta: "Véd- és dacszövetséget kötünk, Herr Kirali. Csapatban kell dolgoznunk, és akkor meglesz az eredmény. Heti egy kiló fogyás, míg el nem éri az ideális 95-öt. Menni fog, higgye el!" És én elhittem neki, bár jelenleg 105 kg körül lüktet reggelente a nyugtalan mutató. Elhittem, egyrészt, mert meggyőzött. Másrészt, mert tudom, hogy motivált vagyok: meg fogom tenni, amit előír. Annál ugyanis drágább ez a mulatság, minthogy elblicceljem.

Jövő héten kezdünk. Azért is írtam le mindent, hogy innentől kötelezőnek érezzem, hogy beszámoljak a történendőkről. Ez is egyfajta motiváció. Drukkoljatok!