2010. augusztus 22., vasárnap

Attendance: Pfalzi köznapló 38

2010-08-22 00:43
Kedves hűséges fórumtársaim, akiket olyan régóta traktálok többszörösen összetett magánéletem nyűgeivel és nyilaival! Íme, eltelt másfél hónap és egy betűt sem töltöttem fel a MON-szerverre. Az utóbbi időben már azért sem, mert akárhányszor leültem a gép elé, mindig visszariasztott a feladat nagysága – mármint hogy az egyre tágabb időintervallum egyre sűrűsödő eseményeinek átfogó krónikáját nyújtsam. Merthogy nagy újság van Attendancéék háza táján! Találtam állást.

Igazság szerint nem is egyet, hanem négyet. A fura benne, hogy ebből hármat – Ausztriában. Mivel szombathelyi vagyok, egyre több barátom kezdett unszolni, hogy költözzek valahová a határ mellé, ha már nem akarom Magyarföldön felverni a tanyát. „Dehát”, mondtam én erre, „ott nem is hirdettek állást!” „Sebaj”, válaszolta egy szakértő barát (aki foglalkozásszerűen készít fel munkanélkülieket állásinterjúkra), „írj egy bemutatkozó levelet, szkenneld be az összes diplomádat, szakvizsgádat, miegyebet és küldd el nekik! Írd azt, hogy bár tudod, hogy nem hirdettek szabad státuszt, szeretnél bemutatkozni.” Megtettem. Ímmel-ámmal, mert nem hittem benne. És uramfia, mindenki válaszolt!. Öt helyre küldtem el a „portfóliót”, ebből öten jelentkeztek pár nap leforgása alatt, és – most jön a poén – két helyen azonnal állásinterjút kínáltak. Az egyik ezek közül Bécs, álmaim városa. 130 km-re van Szombathelytől, és az egyik patinás gyermekklinikára keresnek vezető gyermek-aneszteziológust. Hm. Lehet, hogy vannak csodák?

Így aztán a szabadságom egy része azzal telt, hogy állásinterjúkon vettem részt Össie-éknél. A jelek szerint „bejöttem nekik”, így most, a tárgyalások következő szakaszában, gyakorlatilag válogathatok az állások között. Ha minden jól megy, azt hiszem, Bécs lesz a nyerőszám. A munka is jó kis kihívásnak tűnik, meg hát Wien ist Wien...

Izgalmas napok ezek. A mindennapi adrenalitermelés vonta el tehát a figyelmemet ettől a szépen kunkorodó krónikától. Meg persze az, hogy szabadságon voltam. Egy hét Zala megyében, egy hét Ausztriában és Velencében (közben pár állásinterjú), majd bringatúra a Balaton körül. Ez utóbbi volt életem egyik legfantasztikusabb kalandja. Tűző napon, zuhogó esőben, hegynek fel, völgynek le (de inkább csak fel...) egy feleséggel és két gyerekkel (a harmadik cserkésztáborban volt). És főleg távol Pirmasenstől, magányos cellámtól, és a kórházi mindennapoktól.

Bár, meg kell mondjam, most hogy elhagyom, némi nosztalgikus félmosollyal tekintek erre a keserédes zugára a világnak. Még a főnököm is mintha megszépült volna (ami majdnem olyan teljesítmény, mintha a gonosz mostohát alakító kabinetszínész egy este Hófehérke szerepében aratna nyíltszíni tapsot). Az az igazság, hogy megsajnáltam.

Amikor közöltem vele, hogy felmondok, épp szabadság utáni első napi hangulatban volt. Azt hittem (inkább reméltem), hogy ordítozni fog, hogy elragadja az indulat és a kemény mássalhangzókban gazdag anyanyelvében rejlő összes lehetőséget megragadja a szidalmazásomra. Könnyebb lett volna. De vitézül tartotta magát, bár belesápadt. A helyzet ugyanis az, hogy legutóbb másfél évet kellett várniuk az egyik főorvosi állás betöltésére. Nem akadt jelentkező. És addig a főorvosi kar maradék két tagja felváltva biztosította a behívós ügyeleteket. Másfél évig minden második éjjel jórészt a kórházban... Huhh. Egyébként ez a másfél év is beszédes arra vonatkozólag, milyen állást vállaltam én itt.

Némán, sápadtan, de tudomásul vette a közlésemet. Csak másnap tudtam meg, hogy előttem fél órával az egyik alorvos kolléganő is felmondott nála. De ahogy mondják: teher alatt nő a pálma. És a főnök elég alacsony termetű.

Szeptember 30. Eddig maradok Pirmasensben. Hogy utána mi lesz, nem tudom. De így vagy úgy muszáj a családunknak újra egyesülnie. És az egykori Cipőmekka nem alkalmas erre.

Ígérem, hogy a közeljövőben gyakrabban tudósítalak Benneteket a fejleményekről. Annyi mindenről szeretnék még írni. És ki tudja, betolakodhat-e a németországi MON-fórumra egy ausztriai lakos...?


Hozzászólások
Andu   2010-08-22 18:48    
Bécs? Csak nem a St. Anna Kinderspital??
Istenem, Te mázlista! Mi egyfolytában visszavágyunk. Wien ist anders!  Különben nemcsak Szombathely, Györ is pontosan 130 km-re fekszik töle! 
Ha a St. Annába mész, ott találkozni fogsz jó néhány magyar kollégával, és magyarul beszélö ápolónövel (7 éve még voltak).
Most abból indulok ki, hogy ebbe az intézménybe készülsz és ennek a szakterülete a többi "átlagos" kórházhoz mérten még tragikusabb, szomorúbb. Te, 3 gyerekkel a válladon és a bicikliden, hogyan tudod lelkileg feldolgozni a szakmáddal kapcsolatos élményeidet, a beteg gyerekek látványát, a diagnózisokat... a szenvedést, néha a reménytelenséget? Erre ugye születni kell?

jukap   2010-08-22 20:43      
Végre hallunk rólad. Kívánok nagyon sok sikert az új állásodhoz. Szomorúan veszem tudomásul, hogy Svédország nem gazdagodik a tudásoddal és az emberségeddel.

Attendance   2010-08-27 21:12    
(Andunak)
Gratulálunk! Ön nyert egy hangszórót!  Bizony a Szent Anna! Épp ma voltam náluk, megbeszéltük a részleteket. Bővebben hamarosan a Naplóban!



&&&