Attendance: Pfalzi köznapló 30

2010-05-30 21:09

Mikor is írtam utoljára? Megnéztem: május 5. Szégyen. Néhány baráttól kaptam már nyomdafestéket alig tűrő kritikát az überlajhár lustaságomért (hiába, barát az barát). Nem tagadom, igazuk van. Lusta vagyok. Mikor esténként letottyanok végre puritán cellámban, erőmet-energiámat a napi gyógyító-megelőző munka oltárán föláldozva, nincs igazán lendületem semmihez a Tagesschau-n kívül... De egyrészt azért szeretek írni, másrészt engednem kell barátaim unszolásának, amit ezennel örömmel teszek meg. Akár Rejtő Jenő hőse, tovább írom naplómat – barátaim unszolása ellenére.

Apropó Tagesschau. Elhatároztam, és most írásba is foglalom, hogy a lefordítható, helyettesíthető német szavakat magyarul fogom használni. Lehet, hogy ez csak hóbort: nekem mindenesetre visszatetsző a vegyesfelvágott, amit Némethonban élő honfitársaink időnként bemutatnak (sajnos akár a Fórumon is). Hogy egy példát mondjak: nem fogok például többé úgy fogalmazni, hogy a Steuerklasse III-ba tartozom, hanem, hogy a harmadik adókategóriába. Meg nem a kórház melletti Wohnheimben lakom többé, hanem a személyzeti szálláson (még akkor is, ha a magyar fordítás esetleg nem pontos és hosszabb).

Egyetemista koromban nem egyszer hallottam külföldi (arab) hallgatótársaimat a menzán a következőképpen megbeszélni a menüt: „La illa halla bsung pampa-rampa csirke?” – Mint megtudtam, az arab világban igenis ismerik a szóban forgó szárnyast, sőt szavuk is van rá, csak ők nem fordították le. Ezt az egy szót. Szóval értitek? Az összhatás kicsit komikus.

Ezért határoztam így. Az aszkétikus nyelvhasználatra vonatkozó döntésem természetesen csak rám nézve kötelező (amíg el nem feledkezem róla, pl. szándékosan, a komikum kedvéért).

Arra gondoltam, ma a gyerekekről mesélek kicsit. Mert akárki akármit mond, értük érdemes. Lehet, hogy Anyu 130 kilós, arrogáns, és szellőztetni kell, ha majd elhagyja a vizsgálót, de a gyerekek amúgy szutykosan, bőgősen, elkényeztetetten is szeretetre méltóak. Merthogy a tekintetük mélyén még ott csillog a magukkal hozott ártatlanság még akkor is, amikor suttyomban az ember fenekébe harapnak (megtörtént!).

A napokban kicsit megfáztam, így kénytelen voltam az ambulancián szájkendőt viselni. Úgy tűnik, bizonyos koron alul a gyerekek tartanak tőle. Az egyik ötéves egy darabig hősiesen ellenállt a pániknak, csak a két hatalmasra tágult szeme mutatta, mennyire nincs ínyére a fizimiskám, aztán végül csak összeszedte a bátorságát és kibökte: „Van neked szád?” Meg kellett mutatnom, hogy van, s akkor megnyugodott.

Persze nem mindenki ilyen betoji. Egy három év körüli kisfiú példás türelemmel viselte a vizsgálatot, negyven fokos láztól csillogó szemével kitartóan követte minden mozdulatomat. Engedte, hogy megszúrjam, hogy vért vegyek tőle, megnézzem a torkát (ezt valamiért nagyon utálják), aztán csak feküdt a vizsgálóasztalon, leterítve a kórságtól. Épp a szüleinek magyaráztam valamit a szokásosnál két oktávval mélyebb, reszelős kocsmabasszusban, mikor egyszer csak érzem, hogy a páciens megrángatja a köpenyem ujját. „Be vagy rekedve?”, kérdezi együttérzően. „Én is kicsit”.

Aztán jött az a hatéves kislány, „akin” vizsga-jelleggel kellett bemutassam ultrahangozó tudományomat. Tudniillik Németországban – kis hazánkkal ellentétben – nem a radiológus, azaz a röntgenes orvos végzi az ultrahangvizsgálatot, hanem a gyermekorvos maga. Szakvizsga-követelmény. Mármost én úgy jöttem ide főorvosnak, hogy bár szív-ultrahanggal csecsemő korom óta foglalkozom, a hasi vizsgálatokhoz nem konyítok. Ebben a fél évben, amit idekint töltöttem, az egyik legfontosabb feladatom volt, hogy behozzam a kollégákat ezen a téren. Tanfolyamokra jártam, belopództam mások vizsgálataira és ügyeletben meg a szabadidőmben minden arra járót megultrahangoztam, ha kellett, ha nem.

A kislányt apukája kísérte, magas, szemüveges, intellektuális kinézetű ember, nagyjából velem egykorú. Elmondta, hogy a lánya elesett és beütötte a hasát egy lépcsőfok élébe. Megnézném-e, nincs-e lépruptúrája. Mivel ezt a szót használta, kezdtem gyanút fogni. Ó, mondom, mi sem könnyebb ennél, csinálunk egy hasi ultrahang-vizsgálatot. Erre ő, hogy nagyon köszöni, tulajdonképpen ő is megtette volna, de a rendelőjében éppen javítják az ultrahang-készüléket. Jeges kéz szorította össze a torkomat (pedig elég beteg anélkül is), és
élénkebbé vált a perisztaltikám. „Netán kolléga?” – kérdeztem hányaveti könnyedséggel. „Igen”, felelte, „belgyógyász vagyok, szakterületem a hasi ultrahang-diagnosztika”. Mindezt olyan barátságosan, hangsúly nélkül mondta, mintha nem is lenne tisztában szavai rettenetes súlyával...

A mi szakmánkban alapszabály, hogy a beteg (és a szülő) bizalmát nem szabad gyengíteni. Szombat volt, ügyeleti idő, és én voltam az elérhető legképzettebb (!) ultrahangos a környéken. Magabiztos gesztusokkal áttereltem hát a kis családot a szomszédos ultrahang-helyiségbe, aput leültettem, a gyerkőcöt meg kiterítettem a vizsgálóasztalra. Határozott mozdulattal bekapcsoltam a gépet. Eddig sima. (A gép bekapcsolása nem jelentett gondot, bár kb. egy héttel azelőtt úgy egy fél óráig kerestem a kapcsolót. Azóta megjegyeztem, hol van. Előtte mindig úgy adódott, hogy a masina ment már, mire odaértem.) Tettem még egy erőtlen kísérletet, hátha valahogy ki tudok bújni a kutyaszorítóból: „Ha gondolja, nyugodtan csinálja ám maga...” – de udvariasan azt válaszolta, hogy nem, nem, ő tökéletesen megbízik bennem. Puff neki.

Kicsit táncolt a kezemben a vizsgálófej, de hősiesen nekiláttam. Szerencsésen megtaláltam a lépet: egészséges volt. Ettől persze felbátorodtam és lazán odavetettem, hogy azért ránézek a vesékre is, ha már itt vannak. Nagyon jó, felelte az ultrahangos szakember, úgyis ellenőriztetni akarta a kislánya bal veséjét, amelyben egy éve minimális üregrendszeri tágulatot látott.
Nem részletezem. A veséket is megtaláltam, sőt ilyesfajta kérdezz-felelek formában végigvizsgáltam az összes hasi szervet, miközben úgy éreztem, hogy tócsákban gyűlik össze a székem alatt a hideg verejték. A pasas elégedettnek tűnt – a felszínen legalábbis. Mikor elmentek, becsuktam utánuk a rendelőajtót, háttal nekitámaszkodtam és lihegtem egy sort.

Debütáltam.

Eszembe jut még egy szőke copfos kislány-betegem, akit gyógyulása után azzal a lapos tréfával bocsátottam útjára az osztályról, hogy „Most pedig eldöntheted, hogy hazamégy-e inkább vagy itt maradsz még kicsit nálunk”. A kislány, mind a négy és fél évével, orrán rózsaszín keretes szemüveggel, gondterheltté rendezte arcvonásait, töprengeni látszott, majd így szólt lassan, megfontoltan: „Köszönöm, igazán jól éreztem magamat Önöknél (magázott!), de azt hiszem, inkább hazamegyek.” Nem nevettem el magamat (az halálos sértés lett volna), inkább igyekeztem én is udvarias távolságtartással reagálni: „Örülök, hogy osztályunk elnyerte tetszésedet és további jó egészséget kívánok Neked mindannyiunk nevében.” Megköszönte (igen!), átvette a zárójelentést és szüleivel együtt távozott. Tavaszi rózsaszín ruha, térdig érő szoknya, hófehér harisnyanadrág, rózsaszín topán – és egy rózsaszín retikül a jobb könyökhajlásában. Nő.

A fenti párbeszéd egyébként talán sejteti, hogy egész tűrhető szintre kerültem a német nyelvvel. Ami a legfontosabb: nem fáraszt már, hogy egész nap németül kell beszélnem. Sőt, néha már németül álmodok, igaz, mindig kórházasat. És ami biztos jel: ha fel akarom idézni, mit mondott valaki, néha nem is emlékszem, magyarul mondta-e vagy németül. Mármint, ha csak a gondolatra emlékszem, de magára a beszélőre már nem. A főnökömről például nem tételezem fel, hogy magyarul osztotta volna az észt a megbeszélésen...

Felbruttósított német nyelvtudásomat a múltkor sajátos élethelyzetben voltam kénytelen használni. Éjjel fél kettő volt, ügyeltem. Kirángattak a szobámból azzal, hogy egy öt hetes bébi vár az ambulancián egy ijedt anyukával. Száguldottam: a beteg csecsemőket kivétel nélkül komolyan kell venni. Pláne éjjel fél kettőkor. „Miben segíthetek?”, kérdeztem, miután betessékeltem őket a vizsgálóba. „Doktor úr”, válaszolta Anyu, „ez a gyerek nem akar enni”. Rossz jel. „Mióta”, kérdem. „Hát születése óta...” Mint kiderült, az utód két és fél kilóval jött a világra és mostanra elhagyta a négy és felet.

Ekkor megkérdeztem. Csikorgós-cirádás udvariassággal, a legmézesmázosabb hangomon, szememből csak úgy lövellve az együttérző pillantásokat. „És”, mondom, „milyen előre nem látott, rémisztő, uralhatatlan, akut változás következett be a gyermek állapotában, hogy ezen a kései órán nem hagyta nyugodni Önöket (nem engem...) az aggodalom?”

Erre megsértődött és közölte, hogy neki joga van aggódni a gyerekéért. Mivel ezt nem tudtam megkontrázni, beszüntettem a vitát és megvizsgáltam a makkegészséges, duci ivadékot.

A levél már másnap ott volt a főnököm asztalán. Mivel ügyelet után szabadnapos voltam, csak harmadnap szereztem tudomást a bűnömről. Hívatott a főnök. Kezet fogott velem, leültetett. Baljós. Aztán előadta, hogy panasz van rám, a betegjogi képviselő írásban értesítette őt, hogy goromba voltam egy szülővel az ambulancián. Nem értettem a dolgot, először nem is tudtam hová tenni. Előkerestem a nevet az ambuláns naplóból. Akkor derült ki, hogy az öthetes aggódós igazította helyre hiányos neveltetésemet ilyen módon.

Kritikai észrevételeimre a főnök azzal reagált, hogy ő megért engem, dehát ezek a mi pácienseink. Ez így van. A pirmasensi páciensek túlnyomórészt tényleg ilyenek.

De a gyerekek miatt érdemes.

Hozzászólások

jukap   2010-05-31 21:06      

Végre!

Már kezdtem aggódni. Továbbra is sok sikert kívánok!

  

&&&

Attendance: Pfalzi köznapló 29

2010-05-06 00:16  

Reggelente, ha kinézek a cellám ablakán, már nem kopár fákat látok: minden kizöldült, minden él. Éjszaka már nem csukom be az ablakot, élvezem, ahogy lehűl a levegő. Hajnalban, ahogy a derengésben jólesően a másik oldalamra fordulok, megüti fülem a sokdecibeles madárfeleselés. Éjjel, a vaksötétben nem egyszer ébredtem már rikoltozó baglyok lármájára, és többször húztam a fülemre a kispárnát a macskák miatt, akik épp mostanában estek szerelembe, s hol másutt kiáltanák meg a világnak epedő érzelmeiket csecsemősírásszerű, panaszos hangjukon, mint éppen az ablakom alatt?
Május van, minden csupa illat és élet, még ez a szegény, koszos kis város is mintha megszépült volna egy kicsit.

Eljött a kitárulkozás pillanata, el kell áruljam, mitől félek a világon a legjobban. A lepkéktől. Nem a kígyóktól, nem is a pókoktól vagy vérengző fenevadaktól, hanem a pillangóktól, pilléktől, szenderektől, mindentől, aminek nagy, zizegős szárnya van. Gyerekkorom óta. Hogy, hogyan sem, de nyáron nem tudok a pánik veszélye nélkül átgázolni egy virágos réten, ahol embermagas a fű, mert az ilyen helyen csapatostul rebbennek fel ízeltlábú kis ellenségeim. A gyerekeim számára mindez kiapadhatatlan derű forrása. Ha azt akarják, hogy apa mély torokhangokat kiadva dupla Rittbergert ugorjon hátrafelé (két és fél fordulattal), nem kell mást tenniük, mint egy ilyen kis pikkelyes szárnyút a tenyerükbe rejteni és a szemem láttára, jó közel az arcomhoz, elengedni.

Elhatároztam, hogy kinevelem magamból a dolgot, mert mégis hogy néz az ki, hogy az embert a gyerekei halálra szekírozhatják egy nappali pávaszemmel. De nem megy. Én már így maradtam. Ahogy mifelénk mondják: szar ügy.

De hogy is jön ez ide? Annak idején, mikor Hollandiában egyedül laktam, bejött egy éjjeli lepke a hálószobámba. Két napig a nappaliban aludtam, várva, hogy csak kimúlik magától, de szívósnak bizonyult. Iszonyú önuralommal és egy Asterixes képregénnyel végül is leküzdöttem, de utána úgy éreztem magamat, mint az átlagpolgár, aki élete első boncolásán vett részt.

Éppen ezért most nem akartam hibázni. Vettem néhány doboz öntapadó szúnyoghálót és felszereltem az ablakaimra. Nem állítom, hogy elsőre sikerült, de végül, a negyedik emelet magasságában végzett néhány nyaktörő mutatvány árán helyére került a cucc. Azóta idilli, mondhatni paradicsomi nyugalommal égetem a lámpát nyitott ablak mellett is, és mély elégtétellel figyelem, hogy tapadnak a szúnyoghálóra – kívülről! - az apró éjjeli lepkék. Igaz, egyik éjjel azt álmodtam, hogy egy hatalmas példány a csápjával (?) felfeszíti a háló szélét és bebújik alatta. Vaksötét éjszaka volt, de felébredtem, és nem voltam rest lámpát gyújtani és ellenőrizni, tart-e még a holmi. Bevallom, kissé óvakodva oldalaztam az ablak felé...

Most, hogy belevágtam a kitárulkozásba, már nem is tudom abbahagyni. Azt is elmesélem, hogyan lettem ma közszereplő egy szupermarketben.
A dolog ott kezdődik, hogy elhatároztam: kiruházkodom. Hiába, felvet az euró, na. Az is igaz, hogy nem mondjuk Giorgio Armani bemutatótermét választottam úticélomul, hanem a divatkörökben majdnem olyan jól csengő nevű C&A-t, ahol, mivel akciós volt, rögtön vettem is két nadrágot. Itthon lelkiismeretesen megtisztítottam a gatyákat a rájuk aggatott cédulatömegtől (én nem tudom, miért kell elöl, hátul, oldalt, kívül és belül egyaránt feltüntetni a cuccon a márkanevet, méretet, anyagot, árat és azt, hogy nem szabad vasalni), azóta hordom őket. A tranzakció után két nappal a vasárnapi misén ülve vettem észre, hogy a jobb nadrágszáram hátsó felszínén még ott a ráragasztott hosszú csík, amin kb. tizenhétszer ismétlődik a 48-a szám. Két napig így jártam, és nem szólt senki. Így bízzon az ember a kollégáiban.
Persze azoknak sem árt néha derülni egy kicsit. Emlékszem, hogy ősz főorvosom annak idején még Magyarországon leáztatta a korabeli (Robébi B) tápszer címkéjét és suttyomban felragasztotta egy másik ősz, korpulens doktor bácsi köpenyére hátul. A tápszer címkéjén egy duzzadt fejű csecsemő szivattyúzta cumisüvegből a vegyszert, alatta a felirat valami „jól szopó babáról” beszélt. Az élemedett korú kolléga így járta végig a teljes nagyvizitet, és senki nem szólt neki, még az osztályvezető sem. Csak pukkadtak a visszafojtott röhögéstől.

De a nadrág jó, kényelmes, azóta is használom. Ma este azonban a boltban kétes értékű celebbé váltam miatta.

Megszólalt a pénztárnál a lopásgátló kapu vészvillogója. Elpirultam, pedig becsszó nem loptam semmit. Nem természetem. A pénztárosnő mosolya kedvesnek tűnt a felületes szemlélő számára, de én jól láttam, amint a pillantása megkeményedik. Aha, gondolta, és mindez kiült az arcára is, még jó, hogy résen vagyok! Gyanús alak!

Mögöttem kígyózott a sor.

A hölgy megkért, hogy lépjek vissza és haladjak át ismét a kiskapun. Megtettem. A vijjogó újra megszólalt. Ennek a dögvésznek a hangereje egyébként a légoltalmi szirénákét idézi, szerintem azokat hasznosították újra ilyen formában a takarékos németek.

A boltban minden szem most már rám szegeződött. Egyesek suttogni kezdtek.

Kívánságra harmadszor is megismételtem az áthaladós-szirénázós műsorszámot, mikor észrevettem, hogy az emelet felől sietve érkezik három-négy biztonsági ember. Nem futottak, csak határozottan, gyors léptekkel közeledtek, arcukon azzal a zord kifejezéssel, melyet a szakmában eltöltött hosszú évek, a kétes egyedekkel való mindennapi kemény tusák véstek oda. Vezetőjük, hogy a hatást növelje, fekete napszemüveget is hordott, pedig a boltban, este fél kilenckor nem is sütött annyira a nap. Kimérten elém állt, két hüvelykujját a nadrágszíjába akasztva, előírásos kis terpeszben, és megkérdezte: „Minden, amit vásárolni szándékozik, a kosarában található?” Köszöntem neki, amitől még amatőrebb elbírálás alá estem a szemében, és igennel válaszoltam. ”Nincs a zsebében semmilyen itt vásárolt áru?” – folytatta a Szekuritty. Kezdtem felforrni, de még mindig elfogadhatóan kulturált nemmel válaszoltam.

A bolt vásárlóközönsége egy emberként fülelt. A távolabb állók a nyakukat nyújtogatták és lökdösték a közelebb állókat.

„Nem visel nemrég vásárolt ruhát?” – így a vizsgálóbíró. Még most sem esett le a tantusz. „Nem” – feleltem. „ Valamit, amit a C&A-ban vett?” Balsejtelem kezdett eltölteni. Csak nem lesz testüregi motozás? „De”, mondom, „a nadrágot, ami rajtam van, ott vettem, de már vagy két hete, nem hiszem, hogy...” A szavamba vágott, látszólag nyugodt, de drámaian feszült hangon, Tudtam, hogy most jön a végkifejlet, az ő nagy pillanata.

A boltban a légy zümmögését is meg lehetett hallani.

„Akkor legyen szíves a jobb nadrágzseb felső kis rekeszébe nyúlni és elővenni onnan egy cédulát, melyre nagy arab 1-es van írva!” – vitte be a kegyelemdöfést a biztonsági ember. Belenyúltam a zsebembe, megkerestem a kis rekeszt, és éreztem, hogy zizeg benne valami. Előhúztam és szétnyitottam. Egy cédula volt, rajta nagy arab 1-essel...

Úgy mutattam fel, immár nemcsak a biztonságiak, de egész odaadó közönségem felé, mint ahogy lottóhúzáskor a nyerőszámot szokás. A közönségen elismerő moraj futott végig, néhányan tapsoltak. Én szerényen meghajoltam, de az igazi sztár, a Nagy Fekete Varázsló csak állt zordul, a szája sarka megrezzent, mint aki mosolyogni készül. Megkért, hogy még egyszer keljek át a kapun, aztán, mivel most már valóban nem bődült el a sziréna, jó éjszakát kívánt és kimért Szekuriti-léptekkel eldübörgött.

Csomagolni kezdtem a vásárolt holmit és szerettem volna, ha mielőbb eltűnhetek az éjszakában. A pénztáros kisasszony olvadozott. „Ugye”, kérdezte, „milyen jól értik a dolgukat ezek a mi fiaink?”

De én levontam az eset tanulságát. Hazaérkezve átvizsgáltam a másik gatyát is. A jobb zsebében, egy külön rekeszben kis cédula lapult, rajta nagy arab 1-es...

Eltávolítottam.

&&&

Attendance: Pfalzi köznapló 28

2010-05-02 20:03

Május lett hirtelen. Ha jól számolom, elkezdődött az ötödik hónapom is Pirmasensben. Összességében nem megy itt rosszul a sorom. Hála a segítőkész ismerősöknek, a papírjaim is rendben vannak, megjöttek a szakorvosi, honosított bizonyítványaim, augusztus elsejétől kineveztek főorvosnak, van kosztom, kvártélyom, mi kell még?

A család. Itteni kis magyar kolóniánk fiatalabb tagjainak fogalma sem lehet arról, milyen egy családos, három gyermekes apukának ötödik hónapja elszakítva lenni a szeretteitől. De már nem tart soká. Így vagy úgy (vagy amúgy), de meg fog oldódni ez az áldatlan helyzet. Sok-sok tervem van, majd elmesélem, mire jutottam velük.

Addig beszámolok a bicikli-ügy fordulatairól. Visszavittem. A múltkori szerelőembernek a szeme sem rebbent, közölte, hogy várható volt, úgy elkopott a menet a tengelyen, meg a hajtókar is lötyögött. Ahogy így végigtekintek a magyar szavakon, és meggondolom, hogy mindezt németül beszéltem meg a szakival, virtuálisan vállon veregetem magamat. Most már tényleg jól megy a nyelv. Egyfolytában hollandnak néznek, az igaz, dehát nem szégyen az, szép ország.

A bicajt bentfogták a klinikán. Egy hét múlva mehettem érte, de most úgy repül, mint a fecske. Nem kértem, nem is számoltak fel érte külön díjat, de megtisztították a láncot, beállították a fékeket, meghúzták a csavarokat. Németek, nagy szabadversenyes tradícióval. Ha nem vagyok elégedett, elmegyek egy másik műhelybe, és az nekik rossz. Magyar kollégáik nagy része csak a vállát vonná meg, ha megtudná, elpártolt tőle egy-egy kuncsaft. Nagyvonalú nép a magyar.

Újragépesített voltom lehetővé tette, hogy eleget tegyek egy régi meghívásnak. Húsvét előtt, nagycsütörtökön részt vettem egy templomi virrasztáson, ahol a helybeli kántor felfigyelt a mezőnyből kiemelkedő énekhangomra (persze a mezőny nem volt túl erős...), és meghívott a kórusukba énekelni. A templom a város másik végén, kb. 6 km-re található, mintegy négyszáz méteres szintkülönbséget kell csupán legyőzni. Így minden kóruspróba, amelyre biciklivel megyek, felér egy csúcstámadással, oxigénpalack nélkül! De legközelebb azt is viszek.

Most, a héten voltam először. Meglepetéssel tapasztaltam a németek kényszeres rendmániájának újabb bizonyítékát. A helybeli kántor (most, hogy másodszorra írom le ezt az állandó jelzős szókapcsolatot, eszembe jut, honnan olyan ismerős: Petőfi A helység kalapácsa c. époszában fordul elő a „helybeli lágyszívü kántor”... Bocs, nem csapongok tovább, mert még hosszú lesz a körmondat...), tehát a kórusvezető baráti kézszorítással, kimérten üdvözölt, majd megkért, hogy a basszus szólam 3. helyét szíveskedjek elfoglalni. Az említett széken odakészítve találtam egy mappát, rajta a nevemmel, benne a szükséges kottalapok. A helybeli lágyszívű kántor orrom alá tolt egy elismervényt, hogy írjam alá, miszerint a mappát hiánytalanul megkaptam. Ezzel a dolog adminisztratív része lényegében el is rendeződött, már csak a jelenléti ívet kellett szignóznom, valamint egy nyilatkozatot, hogy tudomásul veszem a kórus tagságába történt felvételemet, és kötelezem magam stb. stb. A barna szósz teszi-e vagy a vereskáposzta, én nem tudom, de új honfitársaim semmilyen ügyüket sem adják alább vagy három kiló dokumentumnál.

A másik meglepetés a kiválasztott művek színvonala miatt ért. Igényes, komoly művek ezek, van egy Mendelssohntól, kettő Bachtól (no persze...) és egy Buxtehudétól. Utóbbi fazont nem ismerem, de barokk zeneszerző lehetett a szentem, aki ezt a művét ráadásul egy zötyögő postakocsiban, a térdére fektetett papiroson írhatta. Egy szótagra 10-12 tizenhatodos hangjegy esik, már ahogy abban a korban ez dukált. Nehéz művek, na.

A tagság ezzel szemben meglehetősen amatőr. Mindenki lelkes, van egy-egy jó hangú kolléga is, de akad pl. egy bácsi kétoldali hallókészülékkel, aki nemhogy a hangot, de néha a művet sem találja. Volt, hogy harsányan zengte a kottában egy oldallal arrébb következő Schubert-darabot, míg mi a jó Mendelssohn tolmácsolásába mélyedtünk (volna).

De a hangulat kitűnő, és – csodák csodája! – a művek is elég jól megszólalnak. Kodály tanár úr nemhiába találta ki a kórusmozgalmat: felismerte, hogy a reszelős-fisztulázós-hamiskás-csúszkálós hangok együtt valahogy elsimítják egymás hibáit és a végeredmény egész tűrhető. Hallókészülékes bácsistól.

A kóruspróba ötven perc (szigorúan!), aztán előkerül a Bier, a moseli meg a pogácsa – ez a rész a voluminózusabb. A helybeli lágyszívű kántor (nagy kegy!) haza engedte hoznom a kottákat, hogy itthon is gyakorolhassak. Nagy hangon próbálkozom (egyes kívülről megtanult részekkel újabban a zuhany alatt is), és nagyon várom a szerdai próbát. Jó kis csapat. És a szomjazónak mindegy, hogy kóla vagy traubi. Esetleg langyos víz...

&&&