2010. március 29., hétfő

Attendance: Pfalzi köznapló 25

2010-03-29 01:51
Azon a hétvégén, mikor Gabi is itt volt, megmerítkeztünk az ország zenei kultúrájában. Bach, Beethoven, Karajan és Stockhausen hazájában mi is igényt éreztünk zeneileg művelődni, és ellátogattunk egy koncertre.

...Verklikoncert volt. Nem, nem elírás: a hangszer, melyen a művészek megszólaltatták a melódiákat, Drehorgel, azaz verkli volt. Egy Fekete-erdei idős házaspár jött öt kintornával, papa hófehér hajjal, frakkban, a hajtókán ezer színes jelvénnyel, ahogy kell, mama korabeli puccos kosztümben, hozzáillő lila kalappal. Gyűjtik a verkliket már vagy húsz éve, és a legszebbekkel járják az országot, sőt a világot is. Némi konferansz után ünnepélyes arccal elhelyezik a soron következő lyukszalag-tekercset a dobozban, és forgatni kezdik a kart. Van úgy, hogy mindketten, külön-külön „hangszeren”, szinkronban játszanak, ami állítólag nagyon nehéz. Felcsendültek sorban a népszerű dallamok, egész szimfónia-tételek, opera-nyitányok, ismert és kevésbé ismert szerzemények Offenbach Orfeuszától az O sole mióig. Ja: és mindez a város evangelikus templomában. Nem tudom, ki hogy lenne vele – nekünk életre szóló élmény volt így, minden elemével együtt.

S ha már kultúra, legyen kövér – elmentünk egy kabaré-estre is. Ez megint más miatt volt kuriózum. Pirmasens három prominens hölgye (köztük a város teljes oktatásügyéért felelős fő-haupt-vorsitzende Dame) bohóckodott a helyi bank  rögtönzött színpadán, amatőr voltukhoz képest (sőt nemcsak ahhoz képest!) igen magas színvonalon. Női kabaré volt, az ehhez illő örök témákkal: női sors, anyasors, Klamotten, Schuhe, férjek („Ja, mein Herbert is aba ka Prinz...”). Ez a szegény Herbert az egyes jelenetek visszatérő figurája volt, személyében testesült meg a német típusférj, mely állatorvosi lóként hordozza magán nemének és életkorának összes szimptómáját. A lényeg nem is ez, hanem hogy három amatőr feleség összeáll és fél év alatt (!) megír egy olyan kabaré-estet, mely két órán keresztül szórakoztatni tudta a mintegy 70-80 fős közönséget. Színes, szellemes, fordulatos műsor volt, a profizmus határáig jól megírva és előadva. Ha azt írom: határáig, akkor azt felülről értem. Jó pár aktuálisan tündöklő magyar celebprofi elbújhatna mellettük.

Szép volt ez a pár nap, és mint ilyen, gyorsan el is repült. Azt már nem is részletezem, hogy a budapesti buszt majdnem lekéstük Karlsruhéban, mert annyit késett... Igen, azért. Ott vártuk a buszmegállóban, már háromnegyed órája jönnie kellett volna, de sehol semmi. Persze, hogy azt hittük: előbb érkezett és már tovább is állt. Végül, mikor már a kocsiban ültünk és értesítettük az otthoniakat, hogy Anyát ne várják, mert épp viszem vissza Pirmasensbe – akkor befordult a sarkon. Egy kis izgalom legalább jó kondiban tartja a szívkoszorú-ereket.

Itt most muszáj egy kis kitérőt tennem, megmagyarázandó, miért is nincs még mindig idekint a családom. Egyszerű oka van: háziorvos feleségem nem tudott helyettest vagy utódot találni a praxisába. Az eddigi jelentkezők (akik még soha nem próbálták, milyen is ez) mind visszaléptek, mikor megtudták, mennyit lehet keresni Magyarországon egy háziorvosi praxisban, szakadatlan, felelősségteljes munkával. Anélkül, hogy intim részletekbe bocsátkoznék: német kollégáim azt hitték, elszámoltam magam, mikor euróban megadtam nekik, mennyi nálunk egy átlagos orvosi fizetés. Szóval a jelentkezők sehogy sem tolonganak. Addig meg kénytelen vagyok egyedül küzdeni, mint Rambo az őserdőben.

Ez a már bejáratott hasonlatom eszembe juttatja új munkahelyemet, az ügyeleti órákat. Épp most vagyok túl egy 24 órás maratonin, és még élénken él bennem. Meséltem már, hogy az ambulancián, ahol egy ilyen ügyeletben úgy 25-30 gyereket látunk el (az osztályos pácienseken kívül!), nincs rajtunk kívül semmilyen személyzet. A beteg bekísérésétől a lázmérésig, fültükrözéstől a vérvételig mindent egyedül csinálunk, ideértve a Nagy Német Amőbát, az adminisztrációt is (fehér, sárga és rózsaszín papír, diagnózis-blanketta, receptek, igazolás a biztosító felé stb.). A kb. egy évvel korábbi lázadás óta ugyan kaptunk egy nővért, aki este hattól tízig segít – de hogy miért pont akkor, és miért csak ennyi időre, az rejtély. Mindegy, ezért a négy óráért is hálás a hörgésig leharcolt magányos orvos-hős, alig várja már, mikor lesz hat óra, hogy legalább egy kicsit orvosnak és ne udvari bolondnak érezze magát. Tegnap azonban hiába vártam a felmentő sereget. Hat óra, fél hét... Sehol senki. Végül rákérdeztem az osztályos nővérnél. „Ó, a Simone?” – hangzott a válasz – „ Nem érzi jól magát, telefonált, hogy nem jön.” ...Az a szó ugrott be, hogy „komolytalan”. Lehet, hogy holnap én sem megyek dolgozni, mert megviselt az óraátállítás. Vagy kihagyom a húsvét vasárnapi ügyeletemet, mert esőben nem szívesen teszem ki a lábam. Oldják meg.

Hogy milyen is egy ilyen ügyelet közelről? Íme, egy szeletke. Este kilenc órakor négy gyermek várakozott az ambulancián. Behívtam az egyiket, aki alig tudott járni, úgy fájt a hasa. Nem ő volt az első, de – a katasztrófa-orvoslás szabályai szerint – a tömegből elégtelen ellátókapacitás esetén ki kell emelni a legsúlyosabbakat. Felfektettem a vizsgálóasztalra, ám alig láttam hozzá, értesített az egy emelettel feljebb működő részleg nővére, hogy a mentő egyenesen oda vitt egy eszméletlen 16 éves fiút, fussak azonnal. Az én betegem közben körbehányta az ambulanciát és fetrengett a fájdalomtól. De az eszméletlen előnyt élvez. Szúrtam a hasfájósnak egy venát kb. 10 másodperc alatt és adtam neki egy adag fájdalomcsillapítót (jól tudva, hogy a sebész kolléga majd szétrúgja a hátsómat, hogy elkentem a tüneteket). Leírtam a telefonszámomat az édesanyjának, hogy maradjon a fia mellett, én azonnal jövök, de hívjon, ha baj van.
Felrohantam a negyedikre. Három mentős és négy hozzátartozó vette körül a hordágyat, ahol – hála Istennek – éppen ébredezni kezdett a srác, aki focizás közben összefejelt a társával. Nővér sehol. Kurjantottam neki, mire kidugta a fejét egy kórteremből, mondván: azonnal jön, csak valakinek beállítja az oxigénjét. Kénytelen voltam a mentősöket befogni: vérnyomásmérés, venabiztosítás, vérvétel, monitor, ami kell. Morogtak, hogy menniük kell, mert ők az egyetlen mentőosztag jelenleg a városra. Szerencsére megjött a nővér, elküldtem a mentősöket és folytattuk a munkát. A fiú magához jött és kiabálni kezdett, hogy nem lát. Megvizsgáltam, tényleg. Nosza, azonnal CT-vizsgálat! Ennek feltétele, hogy a beteg fel legyen véve a számítógépbe. Gyorsan betápláltam hát a rendszerbe az adatait. Kis papír, nagy papír, etikett-nyomtatás – közben a srác nem lát, odalent a másik meg, ki tudja, él-e, hal-e! Mikor ez is megvolt, rájöttünk, nincs, aki a CT-be vigye a focistát. Az egy szem nővér nem hagyhatja el az osztályt, én meg hát... ugye. Végül kerítettem egy kölcsön-nővért a belgyógyászatról (ott ketten vannak?!) ő végül elvitte a srácot. Futás vissza az ambulanciára, ahol az előbbi betegem azóta tovább dekorálta absztrakt fantáziákkal a rendelő kövét. Megvizsgáltam: persze vakbélgyanú. Szóltam a sebészeknek, jöjjenek azonnal, addig én felviszem a beteget az osztályra. Egy emelettel feljebbről lehoztam egy ágyat, beléemeltem a pácienst, aki közben kissé jobban lett a gyógyszer meg az infúzió mellett, és feltalicskáztam a fenti részlegre. Útközben bedugtam a fejem a váróba, mert a másik három család kissé fészkelődött már, hogy ne aggódjanak, mindjárt jövök. Miközben beteghordóként munkálkodtam az emberiség üdvén, hívás jött, hogy a koraszülött-osztályon az egyik másfél kilós rendetlenkedik: tönkrement az infúziója, a vércukor esik. Ez akut vészhelyzet, mert ezek a parányok öt perc alatt kómába jutnak, ha nem vigyáz az ember. Kissé gyorsítottunk, a betegágy meg én. Odafent találkoztam a focizós gyerekkel, éppen tolták visszafelé a CT-ből. Megcsörrent a telefonom is, a radiológus kolléga hívott, hogy a CT negatív, ne aggódjak. (Ezt azért írom ide, mert ilyen is van, ilyen kollegiális hozzáállás. Van, csak ritka.) Megérkeztek a sebészek, gyorsan – a folyosón! - rájuk bíztam a hasfájóst, csináljanak vele valamit. Mint kiderült, rögtön elvitték operálni. Visszafelé mentemben a koraszülöttnek böktem egy vénát és adtam neki egy kis cukrot i.v., mindezt nagyjából másfél perc alatt, aztán végre megérkeztem az ambulanciára, ahol feltöröltem az előző eset nyomait, hogy fogadhassam a többieket. Az egész ámokfutás vagy fél óráig tartott. Az első anyuka, akit behívtam a várakozók közül, idegesen megkérdezte, hogy hol jártam, mert az ő esete is sürgős. Önuralmam maradékával bátorítólag rámosolyogtam, és megkérdeztem azon az én gyógyítós, mély regiszterű, biztonságot sugárzó hangomon, hogy miben segíthetek. Nagy a baj, válaszolta, az ő kis Jona-ja egy hete csúnyán köhög.
Szombat este tíz óra volt.

Ez volt az a pillanat, mikor a koponyámban nagy zajjal kioldott a tíz amperes biztosíték...

És mikor aztán minden újra rendbe jött, és leszállt az éj, úgy egy órán át írtam az eladdig hűtlenül elhanyagolt papírokat.

Hát ilyen ez. Tizenöt éve dolgozom, jórészt sürgősségi ellátásban, átéltem már egy és más pörgős eseménysort. Állítom, hogy nem sokan csinálták volna utánam ezt a tempót tegnap. De a stabil és színvonalas betegellátásnak nem szabad (ennyire) személyfüggőnek és esetlegesnek lennie: vagy sikerül, vagy nem. A rendszernek biztosítania kellene elegendő tartalékot a torlódások idejére is. Ez az, amit a nem-orvos kórházvezetők nem látnak be: hogy a sürgősségi ellátásban szükség van pufferre. De ebbe itt, ezen a fórumon nem megyek bele, elég annyi, hogy nagyrészt ezért jöttem el az otthoni helyemről.

Befejezésül egy rövid sztori. Pár napja a déli megbeszélésünkön a főnök felolvasott egy levelet, amit aznap kapott. Egy nemrég Kaiserslauternbe továbbállt kolléga írta, hogy szeretettel gondol a pirmasensiekre így húsvét tájékán, és ezúton szeretettel felajánlja, hogy ha az osztály igényt tart rá, húsvétkor eljön és nyuszi-jelmezben apró ajándékokat oszt szét a beteg gyerekek között.
Lehet, hogy infantilis vagyok, de nekem az ilyen gyerekorvosok nagyon tetszenek. Egyrészt nem halt ki bennük a játékos szellem, másrészt gyerekközpontúan gondolkodnak, ami a mi szakmánkban nem éppen hátrány. Találó az a német szófordulat, hogy „er hat ein Herz für Kinder”.

Más lapra tartozik, hogy a főnök úgy döntött, nem veszi igénybe a kolléga szolgálatait.

Hogy az is más lapra tartozik-e, hogy a doki olasz származású, a főnök meg német, hát nem tudom...
 

Hozzászólások
Erazs   2010-03-30 22:23      
Hát bakker nem irigyellek. Èn, ha úszok a munkában, de úgy hogy a végét se látom, akkor elmegyek lazán a konyhába hozok egy kávét, aztán nekiállok. Az "idöterv" arra van, hogy tudjuk mennyivel vagyunk késében.
Nálad az ilyen nagyon kényes kimenetelü lenne...


&&&

2010. március 23., kedd

Attendance: Pfalzi köznapló 24

2010-03-23 21:18
A Budapest-frankfurti busz láthatólag önálló életet él. Ha úgy gondolja, előbb érkezik, ha meg úgy, akkor később indul. Mindkettőben részünk volt, mikor – végre! – a múlt hétvégén meglátogatott Gabi, a feleségem.

Persze kuporgatós világszemléletünk akadályozta meg, hogy repülőre üljön. Már majdnem lefoglaltam a jegyeket, mikor ő kiszúrta ezt a buszjáratot – feleannyiért. Ez győzött. A gyönyör (a járgány) este nyolckor indult útjára Győrből, és délelőtt 10:20-ra kellett (volna) beérkeznie Karlsruhéba, ahogy írták, a pályaudvar déli oldalára. Namármost, én sohasem tudtam, merre van észak (átvitt értelemben sem mindig tudom), de, gondoltam, majd körbesétálom a Bánhófot és csak megtalálom a megállót. Lett is volna rá majdnem egy órám, mert úgy fél tíz tájban húztam be a kéziféket a pályaudvar – mint kiderült – északi oldalán. A körbejárással csak az volt a hiba, hogy az objektum elég nagy és a közlekedés is elég bonyolult körülötte. 9:50-kor feladtam. 9:51-kor újra a kocsiban ültem, hogy majd azzal gyorsabban megjárom. Hát meg is jártam. Ennyi közlekedési táblát szerintem egyik ország sem használ fel egy négyzetméteren, mint szeretett Dajcslandunk. De nem ám bátorító, biztató, pozitív kisugárzású jelzések ezek, ellenkezőleg. Itt minden tilos. Balra kanyarodni, megállni, várakozni, jobbra kanyarodni, megfordulni, tülkölni, traktorral behajtani, szarvasmarhát terelni, dohányozni és persze – minden mennyiségben – behajtani. E képrejtvényeknek köszönhetően – bár jó részükről sem én, sem hűséges kis GPS-em nem vettünk tudomást – 10:10-kor értem a Déli Oldalra (lassacskán olyan lesz ez, mint egy útleírás a felfedezők hőskorából). Éppen láttam, amint egy meghitten, szinte ismerősen rozoga magyar rendszámú busz elindul a megállóból. Korábban jött. És igen! mellette ott állt Gabi, csomagostól, tétován körülnézegetve, hogy hát itten őt senki sem várja... Elmesélte az útját, hogy indult el Szombathelyről előző este, odahagyva a három fiút, akik közül a középső egy fergeteges, hányós éjszakát nyomott le előzőleg; hogyan recsegett-ropogott a Limbóhintó minden kanyarban, második fokozatban; és hogyan próbált aludni összegömbölyödve két ülésen. Állította, hogy kialudta magát. Én meg állítottam, hogy nem hiszem.

Csodás öt napot töltöttünk együtt. Kies kéjlakomban csak egy ágy van, az is keskeny, konyha helyett másfél négyzetméternyi főzőfülke szolgál, tűzhely gyanánt meg két elektromos főzőlap, archaikus magyar nevén rezsó. És uramfia – Gabi úgy fél óra alatt otthont csinált a cellámból, konyhát a kotyvasztólyukamból, az ablakba barka került, a két sokat próbált virágom vizet kapott. Azt hiszem, ez a tulajdonság X-hez kötötten öröklődik: csak lányok kaphatják meg. Pedig én is kitettem magamért, mikor biztossá vált, hogy jön. Először is kimostam a ... mondjuk így, fehérneműmet. Igen, így történt, barátaim. Egy párás-ködös reggelen, ügyelet után, kezemben a szennyest tartalmazó szerény szatyorral, leóvatoskodtam a Wohnheim földszintjén elhelyezett mosógépekhez. Lekuporodtam eléjük, és tanulmányozni kezdtem a gombokat. A német szöveget, ami a centrifugálásra meg a kímélő mosásra vonatkozott, meg a Wool, Seide, stark verschmutzt szavakat elég jól tudtam követni, a bajom a piktogrammokkal gyűlt meg. Végül kiválasztottam a stark verschmutzt opciót, meg egy olyan piktogramot, amelyen a kádacskában elhelyezett ruha füstölni (gőzölögni?) látszott, mellette a tájékoztató 90°C felirat. Kicsit még megtanácskoztam magammal, hová kell tenni a mosóport (merthogy három rekesz volt, tudjátok meg, méghozzá felirat nélkül!), végül mindháromban elhelyezve egy keveset (abból baj nem lehet), elindítottam a programot.

És sikerült! Legalábbis a legtöbb gatyám felismerhető és – mi több! – használható maradt. Ezt a nem csekély sikerélményt követően fordultam rá a takarítás problémakörére. Elmentem a boltba és vettem egy felmosóvödröt meg egy felmosó-mifenét (nem rongy, nem is csak fa, mert van nyele is, meg a végén sok viledacsík), aztán egy partvist és egy lapátot. Egy délutánon át sikáltam azt a hálátlan, randa, kék linóleumot, mint Heraklész Augiász istállóját. De megérte. Cserébe olyan dicséretet kaptam, amiről a magamfajta férfiember álmodni sem mer: „No nézd csak – mondta – igazán milyen otthonos minden!” Igaz, hogy pár napra rá talált egy adag leharcolt zoknit, pedig jól el voltak rekkentve.

Mivel itt a tavasz Pirmasensben is, tettünk egy nagy túrát. Az erdőben még sok volt a hó, de a madarak már kitörve énekeltek, várják a jó időt. A sziklákról még két-három méteres, combvastagságú jégcsapok lógtak, de a rügyek duzzadtsága a fákon már közeli pattanást ígér. Van itt egy „Madár-út”, ami nem más, mint egy elég hosszú, csodaszép tanösvény, tele táblákkal, fészkekkel, mesterséges odúkkal, mindez érthető gyereknyelven. Nagyyszerű nap volt, kettesben a hatalmas Pfalzi Erdőben, körülöttünk a tavasz eltéveszthetetlen jelei.

Meg voltunk boltban is. Hatalmas szupermarketekben, ahol még mindig mellbevágó a magyar viszonyokhoz képest elképesztően gazdag kínálat. És láttuk a németeket, amint csordultig megrakott kosaraikkal fogyasztották a javakat. A pénztársor után kávézó, lacikonyha, ahol mindig nagy tömeg eszi a wurstot. Az egyetlen jó, mondja Gabi, hogy vasárnap minden bezár. Ebből a szemszögből tényleg van valami megnyugtató a vasárnapi utcák ijesztő kihaltságában. Legalább addig fenntartható a fejlődés. Magyarországon bezzeg éppen a legvonzóbb vasárnapi családi programok közé küzdötte fel magát a „plázázás”.
De azért döbbenetesen hatott ránk a jól kimódolt szupermarket-pszichológia. Idekint még jobban kell kapaszkodni az erőre megírt vásárlólistába, ha nem akar az ember sok olyasmit is megvenni, amire igazából semmi szüksége. A hihetetlen árubőség, a folyamatosan szóló zene, a helyben sütött kenyér illata, a szemmagasságban, ügyesen elhelyezett akciós termékek kísértéseivel nehéz szembeszállni. Legtöbben nem is tudnak. Legszegényebb kis betegeinknek kézbe adjuk az antibiotikumot, hogy ne kelljen a családnak megvennie. De, mikor az osztály ajtaján kisorjázik a család, anyu mindkét kezében ott a hatalmas kauflandos bevásárlótáska.

Most mennem kell, de ígérem, folytatom . Legalább kicsit kímélem a szemeteket, hogy nem olyan hosszú egyszerre a szöveg. Viszlát hamarosan!

Hozzászólások
Erazs   2010-03-23 22:45    
Ha biztosan tudjátok az idöpontot,hogy mikor jön-megy valaki, akkor elöre is tudtok foglalni repülöjegyet. Èn már repültem valóban mindennel egybevéve 29 euróért, a fiam kedvezményt kapott, ö 22 Euróért repült. Ès azért jóval kényelmesebb... De viszont vagy fél évvel elötte lefoglaltam a jegyet.
Most a Lufthansa is sokat "akciózik" 99 euro Mo-No oda-vissza, nem tom párod mennyit fizetett a buszért, de a helyedben ehhez a "luxushoz" mindenféleképp ragaszkodnék, mármint hogy a család repüljön. Ugysem repülnek hozzád minden héten. Èn sokat ingáztam busszal, párszor vonattal Mo-No között, össze sem hasonlítható az autóval, repülövel.
Ès valóban jól tetted, hogy nem hitted el, hogy feleséged kialudta magát a buszon. Mert nem lehet aludni.
Ezennel meg elnézést kérek az összes buszos társaságtól az ellenreklámért.

Lepu   2010-03-24 10:30     
Lehet a német népzene nem olyan gazdag mint a magyar (bár ebbe a vitába nem mennék bele, lehet azért van, mert bajorban egyfolytában fújják), de a nincs tejföl a tejföl hazájában valahogy nem passzol. A szótárt dobd ki, a németeknél a tejfölnek jópár megnevezése van, elsösorban a zsírtartalomtól függöen: Saure Sahne, Sauerrahm, Schmand és craime fraiche. Az elsö kettö gyakorlatilag szinonima. A marketingesek emellett még kitalálták a crème légére-t, az a Sauerrahm és a Schmand között van, meg van még, meg biztos olyan is, amiröl még én sem tudok. Ehhez jönnek a tájszólásokban használt kifejezések. Nagyjából:
Saure Sahne, Sauerrahm (délnémet) = 10-15% zsírtartalom kb. a magyar tejföl megfelelöje.
Crème légére = 18%
Schmand = 20-29% (ezért már helyenként nem a hütőben van, gyakran a tartóstej környékén)
créme fraiche = 30-40%
Elsöosztályú magyar tejfölt nagy mennyiségben úgy kapsz, hogy veszel Schmandot és süße Sahne (vagy egyszerüen Schlagsahne, Sahne, Kaffeesahne, magyarul tejszín) és azzal a schmandot a kivánt konzisztenciára hígitod. Ha a lángosárusoknál található hígságra kell, akkor még víz is kell bele jócskán, de otthon sem a bort, sem a tejet nem vizezzük...

Frau Attendance   2010-03-24 21:05      
Attendance vásárlási szokásai - mint módom volt tapasztalni - annyira nem szofisztikáltak, hogy már felfedezte volna a hűtőpultok gazdag Sahne-kínálatát.
Említett boltozásunk során elveszetten álldigált mellettem, míg a zöldségeknél, a tőkehúsos részen meg a fűszereknél jártunk. Aztán következett egy 8 gondolából álló készétel- és mirelitkajarészleg. Na, itt kivirult. Magyarázott, mesélt, bemutatta felfedezettjeit. Legborzasztóbbnak valami csirkeleves-konzervet találtam.
Kategorikus kijelentéseit nézzétek el; gyermekgyógyásznak sokkal jobb, mint öngondoskodó kényszerszinglinek.

poe   2010-03-24 22:27    
Éhen nem halt, és ez a fontos! Én minden férjet köteleznék évente minimum egy-két hét feleségelvonó kúrára, jót tenne nekik, kreativitásuknak, önbecsülésüknek, és nekünk sem jönne rosszul az a kis szabadság…

Lepu   2010-03-24 23:11      
Naja, ez nem úgy megy, hogy az asszony marad otthon a gyerekekkel, a férfi meg elmegy Kanadába medvét vadászni?

hunor   2010-03-25 07:52    
Én a tengerpartot előnyben részesíteném…

Frau Attendance   2010-03-25 08:57    
Ha álmodozni szabad, akkor még azt is tegyük hozzá, hogy egy olyan elvonókúra kellene, melyen azért a gyerek(ek) ott vannak. Az összes ötletükkel ( együnk spagettit este 3/4 11-kor ), kérdésükkel ( nem láttad az úszósapkát? - iskolába indulás előtti fél másodperccel ) és kérésükkel ( a holnapi matekra kell körző - a jóéjtpuszi után ).
(kissé túlterhelt) Frau A.

poe   2010-03-25 16:16    
Én fordítva gondoltam, apu otthon, nyakában háztartás, gyerek és vagy kutya/macska, anyu meg bárhol, csak otthon nem. Ha medve, legyen medve.

 Attendance   2010-03-25 17:36      
Na be lehet fejezni...

poe   2010-03-25 19:24    
 Kár, pedig lenne még ötletem… Bár végülis ez most nem neked szól, te kényszerszingli vagy.

Pompéry Berlin    2010-03-26 01:24      
Asszem, Ti mindannyian félreértettétek a legutolsó bejegyzést. Gyönyörű öt napjuk volt, ez a lényeg. Ehhez képest mindegy, hogy barátunk megtalálta-e a tejföl megfelelőjét…


&&&

2010. március 11., csütörtök

Attendance: Pfalzi köznapló 23

2010-03-11 16:51
Az utóbbi napokban többször is nekiültem, hogy megírom a hétvége eseményeit, de olyan sok izgalmas és szép élményem volt, hogy azt sem tudtam, hol kezdjem. Most is éjjel fél tizenkettő van, tegnap ügyeltem és csak úgy teszek, mintha ébren lennék, de muszáj nekirugaszkodnom, nehogy elhalványuljanak az emlékek és kihagyjak valami fontosat.

Tehát Frankfurtban jártam, az ottani magyarok meghívására. Valamikor januárban – alig kezdtem el vezetni a naplót – kedves üzenetet kaptam Julitól, akiről kiderült, hogy a Frankfurtban élő magyar közösség egyik fő szervezője. Szó szót, levél levelet követett, mígnem körvonalazódni kezdett ottani látogatásom, mint gyermekorvos, és mint... Hogy is mondjam? Mint egyéb.

Juliék nagyon kedves, eredetileg a Vajdaságból, a 91-es háború idején Németországba származott házaspár, felnőtt gyermekekkel. Férje építészmérnök, ő maga egy helyi óvodában dolgozik és mellesleg a hátán viszi a frankfurti magyarok ügyes-bajos dolgait. Szervez, ír, telefonál, cipekedik – és mosolyog rendületlenül. Azt mondja, néha elege van, de szerencsére ez mit sem látszik rajta. Segítőtársaival kőnél maradandóbb alkotómunkát folytatnak a magyar közösség egyben tartásáért és boldogításáért.

Pénteken, munka után indultam, hogy estére Juliéknál lehessek, ahogy írta: hogy együtt vacsorázhassunk. Meleg családi légkör és meleg vacsora – kell-e ennél több? Ráadásul régóta nem érzett magyaros ízekkel. Kis lakásuk egyik szobácskájában szorítottak helyet nekem éjszakára, felnőtt lányuk üresen hagyott fészkében. A könyvespolcon négy nyelven sorakoztak a könyvek – magyar, német, angol és francia vegyesen, részrehajlás nélkül. Így néz hát ki egy kisiskolás korban Európa szívébe csöppent gyermek műveltsége, nyelvtudása... Mégiscsak jól döntöttem volna, hogy kicibálom a családomat ide messze, idegenbe?! Mégiscsak igaz lenne, hogy túl a nehéz kezdeteken, az elszakadáson, a kacifántos beilleszkedésen végül hasznuk is lesz majd az egészből? Ott, a volt leányszobában, elnézegetve a négynyelvű irodalmat, nagyon úgy tűnt. Mint megtudtam, a szoba lakója egyébként épp a Szaharában tanul arabul.

Szombaton délelőtt tartottam egy előadást magyar anyukáknak a gyermekkorban előforduló háztartási balesetekről és megelőzésükről, tulajdonképpen ürügyként a rákövetkező egy órához, amikor is beszabadították a terembe a kolónia térdig érőit, kisóvodás kortól a kisiskolásig. Gitároztam nekik, énekeltünk, meséltem. Ezerkétszáz kilométerre a legutolsó magyar településtől egy óvónő vezetésével vagy húsz kisgyermek énekelte, hogy „tavaszi szél vizet áraszt...” Szemet párásító volt hallgatni. A zsenge korúak sem unatkozhattak nagyon, ölembe ültek, együtt pengettük a gitárt, meséltek nekem a mindennapjaikról, arról, hogy a Karcsi miért olyan undok és a Rebeka ugyan árulkodós, de igen jól tud elefántot rajzolni hátulról. Nem feszélyezett minket semmilyen témaköri megkötés. Aztán jött egy 6-7 éves, szemüveges, szőke kislány. Hozzám bújt (!) és megszólalt, alig lehetett érteni, de a szeme ragyogott: „Én már kettőször volni Magyarország!” Mintha az édenkertet emlegette volna, olyan átszellemülten. És én megértettem, miért is gyötri magát Juli és sok társa, miért áldozzák fel idejüket és erejüket. Hát igen. Ezért érdemes.

Írni meg azért érdemes, amit az egyik kisfiú arcán láttam, amint a mesekönyvemet lapozgatta. Néhány éve írtam ugyanis egy meseregényt. Jöttöm kapcsán az egyik anyuka meghozatta Magyarországról, és közszereplésem végeztével bemutatta a hallgatóságnak. A srác később elmarta a kötetet, kezébe vette amúgy állva, lapozgatni kezdte – aztán leült és úgy maradt. Körülötte már régen visszarendezték a termet, felsöpörtek, anyukája kabátban szólongatta az ajtóból, de ő csak olvasott, nem ügyelve másra. Nem esett rosszul, na. A fiaimra emlékeztetett, mikor azon frissiben megjött a kiadótól a könyv. Nyár volt és éppen indultunk valahová. Csomagoltunk. Mármint mi, szülők. Mármint az ő holmijaikat, lusta lakli kölkei. Mint a málhás szamár, rohangásztam a nappalit a fenti szobákkal összekötő lépcsőn, izzadva, perelve velük, hogy miért nem segítenek, mígnem az egyik forduló közepette konstatáltam, hogy felbontották a pár perce érkezett csomagot, elosztották testvériesen a tiszteletpéldányokat, és olvasni kezdték. Úgy találtam őket, egy-egy fotelban, égnek álló lábakkal, fejük búbjáig elmerülve a könyvben. Világos volt, hogy sem égszakadás, sem földindulás, sem az apai szárnyas szavak nem jutnak el most a tudatukig. Lemondó és jóleső sóhaj exkluzív keverékét hallattam, aztán ott folytattam a rohangászást és izzadást, ahol abbahagytam volt.

Csak azt akartam elmesélni, hogy miért is érdemes írni. Meg gyerekekhez menni gitározni.

Vendéglátóim délután elvittek Frankfurt belvárosába, ahol gyorstanfolyamon elsajátíthattam a fagyhalál közelében történő szabadtéri Würstchen- és Apfelwein-fogyasztást. Ezt a képességet láthatólag minden helybéli zsenge korában kifejleszti magában. A tágas piactéren zúgott a szél, felkapta és megforgatta a papírtálcákat és műanyag poharakat, de a jó frankfurtiak – és köztük én is! – lobogó hajjal, kékült ujjakkal élveztük a helyi specialitásokat. A kolbászon és almaboron kívül a harmadik nevezetesség az ún. Handkäse. Ez valamilyen érett keménysajt, melyet ecetes hagymával és köménnyel kínálnak. Nagy táblákon hirdetik, hogy kapható zenével és zene nélkül is: Handkäse mit oder ohne Musik. Vendéglátóim elmagyarázták, hogy ez a kifejezés nem azt jelenti, hogy szól-e a rezesbanda a háttérben vagy sem. De valami hasonlót. A Musikot ugyanis a fogyasztó maga adja hozzá, a hagyma és kömény segítségével, kicsit később...

Egy felhőkarcoló tetejéről megcsodáltuk a többit; furcsa látvány, ahogy a modern épületek tengeréből kiemelkedik egy-egy régi vágású templom. Az egyik bájos öreg házikót a metróépítés miatt állítólag ötven méterrel odébb kellett rakni, de megoldották. Azóta is ott virít, körbefolyva a kivilágított sugárutaktól és csillogó, futurisztikus üvegcsodáktól. Szerintem még mindig azon töpreng, hogy is kerül ő voltaképpen ide.

Este a helybéli magyar táncegyüttes szervezésében táncház volt az egyik város széli kocsmában. Egy kölni hegedűs és egy brüsszeli nagybőgős között két frankfurti brácsás húzta – valamennyien magyarok. És olyan talpalávalót rittyentettek, hogy a kocsmába tévedt ártatlan német sörbarátok közül is többen táncra perdültek. Üldögéltem, elnézegetve a bokázó-pörgő párokat, és megfogalmaztam magamban, hogy például ez az, ami a németekből hiányzik. Nincs táncházuk. Nincs népzenéjük (legalábbis nem olyan gazdag, mint a mienk). Ja, és tejfölük sincs. A boltban legalábbis nem láttam.

Ez a verbunkos-csárdás táncmulatság fura érzelmeket kavart fel bennem. Keserédes gondolatokat. Hogy milyen jó, hogy ilyen is van. Ugyanakkor, hogy nem a mélyen rejtőző honvágy jele-e mindez a sok magyar-program? Nem az identitásukat keresik-e ezek az emberek? És ha igen, megtalálják-e egy-egy hangversenyen, színházi estén, táncházban? Látszott rajtuk, hogy jól érzik magukat. De vajon a bőrükben is? Milyen deutsch-ungarischnak lenni, mondjuk, húsz éven át? Mire is vállalkoztam én?

Egy biztos: jó, hogy ilyen sokan vagyunk. És jó, hogy ott lehettem azon a hétvégén Frankfurtban. Köszönet a szervezőknek. Köszönet mindazoknak, akik tesznek valamit a Közösségért. Köszönet nekik, mert bizony sokszor szűkölködnek benne.

Viszontlátásra, frankfurti magyarok!

Hozzászólások
poe   2010-03-11 21:31      
Kedves Attendance!
Élvezettel olvasom az írásaidat. Rendkívüli szakértelemmel zongorázol az érzéseinken, hol megnevettetsz, hol elgondolkodtatsz, hol meghatsz.
Várom az új jegyzetet!

Erazs   2010-03-12 18:47      
Ma "sokkot" kaptam a magyar egészségügy, na meg a leendö orvosok kilátástalan helyzete miatt. Teljesen megértelek.
Növérem mesélte, elment dokihoz (Magyarországon), aztán megbüntették öket (mármint a kórházi osztályt) mert nem tudtak ambuláns lapot nyomtatni, mert nem volt papírjuk. Csakhát pénz se rá, a vattát is a növér vette már a 70 ezer forintos fizetéséböl, hgoy vérvétel után tudjon mit a páciensek karjára nyomni. Növérem mondta, hogy majd visz nekik papírt, meg mikor majd legközelebb megy, akkor kér tölük egy listát, hogy mire van szükségük, és amit tud azt visz majd.
Azonkívül a leendö doktoroknak is igencsak elvágták/-ják a pályájukat az új szabályzattal, hogy 9 évig egy munkahely megszakítás nélkül, ezzel diszkriminálják elég rendesen a nöket, mert a szülés is a megszakítás kategóriába tartozik, na meg éljenek meg a fiatal orvosok annyi pénzböl 9 éven keresztül.
Legalábbis ezek a mostani infóim.
Na meg a legújabb "buli", bocs, kicsit off, hogy az áramszolgáltató tavaly összel elszámolta magát a fogyasztók kárára, többet számolt, viszont a többletet nem hajlandó visszafizetni, hanem majd ebböl fizetik azoknak a számláját, akiknek hátralékuk van.
Nem tom, de Magyarországon már mindent lehet???
Bocsi, de úgy kijött....

hunor   2010-03-13 18:53      
Kedves Attendance,
én is örülök, és mindig olvaslak. És furcsa ez az írás, olvasás, egy csomó érzést ki tud váltani az olvasóból - például a legutóbbi:
- eszembejutottak helyszínek, melyek most messze vannak tőlem, de hiányoznak,
- megismertem Juliból egy részletet, melyet annak ellenére nem tudtam, hogy évek óta lelkesen MONozik. Igaz, azt tudtam, láttam, hogy elkötelezetten szervezi a helyi magyar eseményeket, de mint embert, most ismertem meg inkább.
Szóval érdekesek az írások, néha az ember csak átsiklik felettük, átfutja, maximum egyet mosolyog, de azzal megy tovább... de néha több a hatás, például a fenti gondolatok legutóbbi bejegyzésed kapcsán már akkor beugrottak, de még mára is megmaradtak, sőt, rávettek, hogy ezt leírjam.
Köszönöm!

 reguska   2010-03-13 18:18      
Nagyon élvezem még mindig a történeteket!Köszi, hogy megosztod Velünk! Egyébként van itt is tejföl, Sauer Sahne, én ezt szoktam venni, de állítólag van másmilyen is. Persze más, mint a magyar. Csak így tovább, várjuk hogy írj!!!


&&&