Attendance: Pfalzi köznapló 27

2010-04-20 22:44

Tagja lettem egy dalárdának. Valahogy kitudódott, hogy zenélek és most tessék. Felhívott telefonon a kórházigazgató-helyettes, hogy lenne-e kedvem részt venni egy jótékonysági koncerten, amelyen a kórház dolgozói lépnek fel. Mint megtudtam, tavaly volt már egy hasonló akció, hatalmas sikerrel. Nővérkék daloltak, öreg belgyógyászok komolyzenei műveket adtak elő komolyzenei arckifejezéssel, fésületlen gyakornokok zúztak rock-legendákat elektromos gitáron és kuriózum gyanánt fellépett egy harsonatrió. A felkérésre – mit tesz az exhibicionizmus – azonnal és lelkesen igent mondtam. A sebtében összehívott egyeztető megbeszélésen kiderült, hogy többféle formában is igényt tartanának művészetemre: basszus szólamként egy kórusban, gitárosként német népdalok kísérésében és habként a tortán egy latin blokkban mint ritmusszekció... Nagy elánnal készülök. Most is ki van előttem terítve a Wenn ich ein Vöglein wäre című lírai svájci szerelmes dal partitúrája. Szabad perceimben gyakorolok.

Ez a Vöglein dolog komoly önuralmat igényelt részemről a mai (első) próba alkalmából, ebédszünetben, mikor is kiderült, hogy a basszus szólamot rajtam kívül még három másik korpulens úr alkotja, köztük a direktor fent említett helyettese, aki egymaga van vagy százhúsz kiló. A székembe kellett kapaszkodjak, mikor az urak dörgő basszusban kinyilvánították vágyukat, miszerint ugribugri kismadarak szeretnének lenni egy virágzó ágon. Hát rájuk is fér.

Ahogy hallgattam őket, és később bekapcsolódtam a karba, jó érzés lett úrrá rajtam. Doktorok és nővérek, menedzserek és csőszerelő munkások egy órácskára elszabadulnak a munkától, a szakmától és kórusba tömörülve jótékonysági koncertre készülődnek. Van ebben valami szabadság, felülemelkedés a mi-mennyibe-kerül konzumvilágon. Van ebben valami humánus. Valami emberi.

A kottákat lobogtatva tértem vissza az osztályra, orvosi szobámba. Cellatársam, aki egyben atyai barátommá avanzsált az elmúlt hónapokban, elkérte az anyagot és belepillantott. Ó, ezt ismerem! – kiáltott fel, és már zengett is a Wenn ich ein Vöglein wäre... A zajra bedugta fejét az ajtón egy számomra ismeretlen orvos (mint kiderült, belgyógyász a hatodikról, épp a liftre várt, mikor megütötte fülét az ismert dallam), és hamarosan már hárman ostromoltuk a magas cét. Végül valamelyik botfülű kolléga a szomszédos nőgyógyászati vizsgálóból diszkréten átkopogott a falon és véget vetett a tobzódásnak.

Délután ismét biciklivel szabadultam rá a városra. Tavaszi idő volt, 19 fok, enyhe szellő. A kórháztól a belvárosig tartó majd egy kilométeres kaptatót egy lendülettel abszolváltam, ami eddig sosem ment leszállás nélkül. Sorra hagytam el a csúcsforgalomban összetorlódott autósokat, kedvem lett volna beintegetni nekik légkondicionált kalitkáikba. A lejtőkön elengedtem a bringát, hadd gyorsuljon, csak úgy fütyült a fülemben a szél. Szánsájn, tavasz, feierábend – mi kell még? Úgy éreztem magam, mint aki éppen most ébredt fel a hosszú és unalmas téli álom után.

A bal pedálom a posta előtt esett le.

Én kicsivel odébb.

A járókelők szerencsére nem értettek magyarul, de azt azért sejtették, hogy nem hazafias költeményeket szavalok a fogam között. Felkeltem, megkerestem a hűtlenné vált alkatrészt és konstatáltam, hogy eltörött a rögzítő csavar. Minden szabaddá vált elemet elhelyeztem a hátizsákomban, majd nyeregbe pattantam (a lóra köztudomásúlag azonnal vissza kell ülni...) és a legközelebbi biciklibolt felé vettem az irányt. Tekernem nem kellett (nem is tudtam volna pedál híján), mert a posta, amely előtt az incidens történt, a dombtetőn van, a biciklibolt meg a völgyben. Milyen öröm is hepehupás városban lakni! Tegnap még nem gondoltam volna.

A biciklis éppen bezárt. Messziről láttam, ahogy becsukja a bolt ajtaját. Kb. negyvennel érkeztem a helyszínre. Ahogy észrevette heves integetésemet az üvegajtón át, újra kinyitotta a boltot, meghallgatta, mi a gond és betessékelt. Felgyűrte az ingujját, másik csavart, franciakulcsot vett elő és egy jókora kalapácsot. Két perc alatt megcsinálta a bringát és még mosolyogni meg kedélyesen csevegni is maradt ereje. Hálálkodni kezdtem, erre elkért öt eurót és utamra bocsátott.

Hazafelé azon gondolkodtam, hogy eddig, akárhová fordultam, mindenütt segítőkészségre, jóindulatra találtam Németországban. Hollandiában is ezt tapasztaltam egykor: az embereknek van ideje, ereje és kedve jót tenni a másikkal. Újra megerősödött bennem az érzés, hogy jól döntöttem. Talán még fütyörésztem is.

A pedál egészen a Wohnheim bejáratáig bírta. Ott nagy csörömpöléssel újra leesett.

Hozzászólások

poe   2010-04-20 23:08    

Szóval voltál te hollandus is? Szabad kérdezni, merrefelé?

Attendance   2010-04-21 07:22    

Nijmegenben egy évig, kutatóorvosként az akadémiai gyermekszívcentrumban. Szívem csücske Hollandia.Életem legszebb szakasza kötődik hozzá. Sajnos tavaly ott nem találtam állást.

poe   2010-04-21 10:40    

Pedig az itteni magyar anyukák a tenyerükön hordoztak volna. Viszont a holland nyelvvel jobban meggyűlt volna a bajod…

Ps. Én Limburg megyében, Maastricht közelében lakom.

Frau Attendance   2010-04-21 16:12    

Attendance hollandul is beszél. Folyékonyan. Úgy hörgeti a g-ket, mint egy bennszülött.

Mivel először egyetemistaként volt(unk) kint, egy diákszállón könnyű volt a nyelvtanulás. Előtte már ment az angol meg a német. Ebből a kettőből, meg a tv-műsorokból, meg a képregényekből (Lucky Luke, Asterix, stb.) összejött annyi, hogy hat hét után kérte a kollégákat, hogy csak hollandul beszéljenek vele. Hát így.

Amikor a szívultrahangos elsötétített vizsgálószobában dudorászta az egyik holland dalt a kisdednek, az orvoskollégák cukkolni kezdték, hogy "jó-jó, de most szöveggel!" És elkezdte: "In een groen, groen, groen, groen knolle-knollenland, da zaaten twee haasjes heel parmant..."( én nem tudok hollandul,lehet, hogy van benne hiba).

Az az egyetlen indok szólt Hollandia ellen tavaly, hogy nem volt állás. Én kicsit izgultam is, mert a gyerekek, a nyelv szempontjából Németország vagy az angol nyelvterület egyszerűbbnek tűnt.

De titkon odavágyik.

poe   2010-04-21 16:30    

 Akkor tényleg kár, hogy nem ide került. A gyerekeknek könnyebben mennek ezek a dolgok, éppúgy, mint a technika. Beleszületnek vagy belenőnek és kész 

Én is szeretek itt lakni. Az összes EU ország közül ezt éreztem a legotthonosabbnak. (persze az otthont kivéve ).

Frau Attendance   2010-05-02 21:42      

Szerintem az, hogy az angolt és a németet tanultuk itt-ott, mikor már rájöttünk, hogy ez a két nyelv fontos, a latint meg az egyetemen nyomatták, nagyon sokat segít egy csomó európai országban.

De amikor pl. Prágában voltunk, akkor teljesen elveszve érezte magát Attendance, aki addig fennen hangoztatta, hogy a világ bármely nyelvén könnyed eleganciával beszél ( mint Rejtő Jenő hősei). Itt a 12 évnyi orosz sem segített. Pedig arra még az itthoni gyerekosztály is összefutott, amikor a balesetes ukrán kisfiú anyukájától megkérdezte:" Policija vszjo znájet?"

Csak sajnos az anyuka pergő oroszsággal válaszolt is, és nem azt mondta, hogy nyikto nye atszusztvujet...

poe   módosítás 2010-05-03 16:17    

A jó nyelvérzék és kiejtés egyik nagy hátránya, hogy azt hiszik, perfekt vagy, esetleg honfitárs  aztán pedig dehogy. Magam is jártam így sokszor, kellemetlen a szituáció, mikor úgy gondolják, nem akarsz beszélni, és nem értik meg, hogy mindössze ennyire futotta.

&&&

Attendance: Pfalzi köznapló 26

2010-04-19 22:25

Emlékeztek még rám? Én vagyok Attendance, aki ígérete szerint rendszeresen naplót vezet a fórumon... Ha nem ugrik be azonnal, annak nem a ti feledékenységetek az oka, hanem az én hanyagságom. Majdnem egy hónapja nem írtam egy betűt sem... Szomorú.

Annyiból mégsem az, hogy a megnyilvánulások ritkulása akár a fokozatos beilleszkedés jele is lehet. No meg annak, hogy szaporodnak a teendőim: gyakorta osztják rám az ügyeletes orvos mérsékelten népszerű feladatát, esténként az egyik kollégám jár hozzám gitározni (erre rögtön kitérek), ezen kívül túlestünk egy húsvéton és egy családi invázión. Sűrű időszak volt, nagyon élveztem. No, de haladjunk sorjában.

Van egy fiatal kollégám, aki aznap kezdett, mint én: neki ez élete első munkahelye. Mi sem mutatja jobban a gyermekgyógyász szakma elnőiesedését, mint az, hogy az elmúlt évben belépő öt ifjú és egy élemedett (ez lennék én) kolléga közül csak mi ketten vagyunk férfiak. Csoda, ha összetartunk? Egyszer ebéd közben szóba került, hogy van egy zenekarunk Magyarországon, és hogy én gitáron játszom. Felcsillant a szeme, és közölte: ő is gitáros, és szívesen játszana velem együtt valamelyik este. És lőn. Azóta hozzám jár hetente legalább egyszer és gitározunk. Az első forduló előtt ugyan közölte, hogy nincs ritmusérzéke, ám később kiderült, hogy hallása sincs. Ja, és nem tud gitározni. Viszont lelkes, végtelenül ambíciózus, és ragyogó szemmel kántálja valami földindulásszerű morajlás kíséretében, hogy „... knock-knock-knocking on heaven’s door”. Az akkordok csak futó viszonyban állnak a dallammal (?), az meg a szöveggel. Legmegrázóbb az a rész, amely Dylan bácsi szájából úgy hangzik, hogy „ay, ay, ay...”, barátom viszont egy élettől búcsúzó japán szamuráj halálkiáltásává alakítja egy szűnni nem akaró a-moll akkord kíséretében. És dübörög a jobb kéz, állhatatosan püföli a tá-ti-tá-ti-titit, az egyetlen ritmusképletet, melyet az én szerda esténkénti Orfeuszom játszani tud.

Legénylakásom falai papírvékonyak, ennélfogva több pontot zuhant a népszerűségem a szomszédok körében, mióta kedves kollégám ide jár tudatmódosulni. A mélypontot valószínűleg akkor értem el, mikor nemrég este nyolc óra körül a kapuban találkoztam az egyik legkritikusabb műélvezővel. A kezemben egy tubát tartottam. Igen, egy tubát, mély hangrendű rézfúvós eszközt, amelyet öcsém megbízásából frissen vásároltam egy közeli hangszerboltban. Az illető szomszéd néma elképedéssel meredt a műszerre, hang nem hagyta el ajkát, szemében azonban rettegés sejlett fel. Reszkető térdekkel haladt el mellettem és nekiment a kapu melletti szemeteskukának. Én meg, ahogy felértem lakosztályomba, juszt is kipróbáltam a tubát. Olyan volt, mintha egy szerelemre éhes elefántbika hívta volna pásztorórára szíve hölgyét.

Gitáros kollégámmal van egy kis könyvecskénk, benne az elmúlt negyven-ötven év kultikus pop-rock dalaival. Das Ding. Ezt lapozgatjuk, míg barátom nem talál valami szívének kedveset, és „Ezt ismered?!” – kiáltással elő nem vezeti. Na most, ha a szövegről nem ismerem fel, elvesztem, mert a dallammal az ő előadásában esélyem sincs.

De jókat beszélgetünk, sörözgetünk, megváltjuk a világot. És nagyon kedves ember. Végtelenül nyitott, segítőkész, medikus korában járt Guatemalában (Orvosok határok nélkül), Romániában (utcagyerekeket gyógyított Bukarestben), Izraelben (fél évig élt egy kibucban, hogy megtudja, milyen). Bámulom és sokat tanulok tőle. Örülök, hogy ragaszkodik hozzám.

A húsvét vasárnapot ügyelettel ünnepeltem, rá egy hétre pedig hazautaztam választani. Elhatároztuk, hogy a gyerekeket egy hétre ellopjuk az iskolából és kicsempésszük őket ide, hogy lássák, hol is él apa. Szerdán reggel indultunk, megszálltunk a Bodeni-tónál, másnap érkeztünk Pirmasensbe. Tavasz van és Németország gyönyörű. A szombatot egész napos kirándulással töltöttük, olyan tájakon jártunk, hogy a lélegzetünk is elakadt. Igaz, hogy elakadt az amúgy is, mert „nem szokta a cigány a szántást”, ahogy mifelénk mondják és a húsz kilométeres gyalogtúra kissé megviselte a téli punnyadás után lábadozó szervezetünket.

De ha már a tunyaságról van szó, meg kell említenem, hogy életmódomban gyökeres változások köszöntöttek be a tavasszal egyidőben. Mivel megütöttem a métermázsát (feleségem szerint vágásérett vagyok...), úgy szerveztem, hogy a vasárnap hazatérő család elvigye magával az autómat (hogy ne legyen visszaút) és átnyergeltem az időközben ideszállított biciklimre. Azóta azzal járok (no nem dolgozni, mert ugye, szinte itt lakom a kórházban), minden nap másfél-két óra tekerés van előirányozva. Első nap azt hittem, belehalok. Később már szerettem is volna... Eddig fel sem tűnt, mennyire dimbes-dombos város ez a Pirmasens, és hogy én éppen egy gödör legfenekén lakom. De azt fejtse meg valaki, hogy is van az, hogy odafelé és visszafelé is (!) felfelé kell tekerni! Ja, és mindig szembeszélben.

De az alakom szerencsére már formálódik, és hamarosan adoniszi izmokról tehetek jelentést ezen a helyen. Egyelőre azonban csak a helyüket érzem, izzó szálcsák formájában, melyek minden mozdulatnál emlékeztetnek az elmúlt napok aktivitására. Lehet, hogy hamarosan élsportolókra jellemző ruganyos járásom lesz, de a jelenlegi mozgásom alapján minden percben várható, hogy a kórházi folyosón szembebotorkáló kilencven éves nénikék valamelyike felajánlja a járókeretét.

Hozzászólások

poe   2010-04-19 22:47     

Na végre, már attól féltem, elvesztél! 

jukap   2010-04-20 22:42      

Köszi a folytatást, izgalommal várom mindig. A humorújság sem tud jobb kedvre deríteni, mint a naplód. Mindent bele!

&&&