2010. január 30., szombat

Attendance: Pfalzi köznapló 11

2010-01-30 00:26
Átfutottam korábbi halhatatlan gondolataimat, és arra jutottam, hogy igaza lehet barátaimnak, akik leplezetlenül kritikai hangot ütöttek meg, és határozottan követelték, hogy hagyjak fel ezzel a búvalbélelt merengéssel, mert senki sem érdekel. Néhány nyíltabban fogalmazó ítész szó szerinti idézése még a nyomdafestéket is próbára tenné... Ezennel tehát nyugdíjba küldöm Attendancét, a mélyenszántó gondolkodót és visszahelyezem hivatalába Attendancét, a könnyed tollú pfalzi krónikást.

Merthogy itt közben felgyorsultak az események. Egyre jobban otthon érzem magam. Betegecskéimet és szüleiket kezdem éppúgy a magaménak érezni, mint a magyar időkben. A doktorok közt lassan alakot öltenek a gyermekosztályok tipikus figurái. Például a karizmatikus, ősz-öreg doktor bácsi, akit városszerte imádnak az anyukák; aki nem tud, de nem is akar igazán haladni a korral, de vitathatatlanul vezéregyéniség marad, míg nyugdíjba nem vonul. Aztán a tudálékos, akinek mindenről megvan a véleménye, minden vitába beleszól, de csak a végén: összegzés- és kinyilatkoztatásképpen. Akit nem lehet sarokba szorítani sem tudományos, sem etikai kérdésekkel, mert egyszerűen tökéletes... De van itt is, akárcsak otthon, buzgó kis főnök-kedvenc, mókamester ügyeskezű, csetlő-botló ásd-el-magad-szakkörös meg mindenféle jellemző karakter. De jó a légkör, nem utolsósorban, mert a főnök mindenféle munkatársának érti a nyelvét. Igazi művészet, érzék kérdése, hogy tudja, mikor kell helyretenni valakit, vagy éppen ráhagyni, hadd mondja a magáét. De a fő dolog, hogy sikerül a legfontosabb szakmai kérdésekben a helyes úton tartania az osztályt; nem feltétlenül azért, mert ő tud a legtöbbet közülünk, hanem mert jól menedzseli a különféle területek szakembereinek team-munkáját. Van fantázia a pirmasensi gyerekosztályban: színes a paletta, jó a csapat, megfelelőnek látszik a főnök.

Továbbá úgy tűnik, jól megvan velem is. Odafigyel az előrejutásomra, érdekli, hogyan alkalmazkodom napról napra az itteni viszonyokhoz. Márciusban össznémet gyermekgyógyász-kongresszusra küld, áprilisban ultrahangtanfolyamra Bécsbe, emleget valami vezető-menedzserképzőt kora nyáron – egyszóval gondja van rám. Mikor az első meghívót átnyújtotta, hogy jelentkezzem, kicsit rá találtam meredni a részvételi díjra, ami úgy kéthavi magyarországi fizetésemet tette ki. Finoman körülírtam neki, hogy karrierem jelenlegi ígéretes szakaszában a financiális konjunktúra még várat magára (mikor ez történt, még az első fizetésem sem jött meg, az otthonról hozott húsz eurót osztottam be tíz napra). Ne aggódjak, mondta kézlegyintve, a kórház kifizeti. Akkor meg ettől döbbentem meg. Bizony, a Lajtán innen ez úgy megy, hogy ha egy értékes szakember még értékesebb akar lenni, a kórház tőkét fektet bele. Megéri, mert a speciális tudásnak híre megy, több beteg gyógyíttatja magát a kórházban és így több pénz áll a házhoz. Az itteni kórházigazgató címe egyébként nem fővezérigazgató-főorvos-főtanácsos, hanem egyszerűen Geschäftsführer – üzletvezető, csak így. Merthogy az. És nem jobb a szíve, mint az otthoni fő- és alprofesszoroknak, csak talán jobban belátja, hogy a tudás pénzt hoz és támogatandó. Igaz, hogy ez a befektetés hosszú távú és bizonytalan, de másként nem megy. Mert műszert venni sokkal könnyebb, mint jó szakembert szerezni hozzá.

A kórház működése egyébként igazi német hatékonysággal van megszervezve. A betegek adatait felvételkor öntapadós címkékre nyomtatják, vonalkóddal ellátva, ezek az etikettek felragasztandók mindenféle vizsgálatkérő lapra, vérvételi csőre, ebédrendelésre és így tovább. Saját címkével ellátott ágyneműt kapnak a raktárból sterilen becsomagolva, étkezési szokásaikat személyesen beszéli meg velük a dietetikus, és naponta háromféle menüből választhatnak. A szobák egy-két ágyasak, a negyvenágyas gyermekosztályon húsz(!) baba-mama-egység van. Nem tilos a dekoráció sem, az osztályunk tele van aggatva plüssállatokkal, a falakat, üvegfelületeket elborítják a rajzok, üvegfesték-alkotások. Az ambulancián a plafonról halászháló lóg le, benne mindenféle plüss tengeri herkentyűvel. Pont úgy helyezték el, hogy a vizsgálóasztalon fekvő gyerek jól lássa és elterelhesse kicsit a figyelmét. A gyerekekkel ellentétben én sokáig nem vettem észre a cuccot. Egyik első napomon, ahogy felemelkedtem a vizsgálóasztal mellől (majdnem két méter vagyok, ha megerőltetem magam), a fejem beleütközött valami furába, és ahogy felnéztem, hát egy sügér vagy mi meredt rám, tipikus, fásult haltekintettel. Olyan váratlanul ért, hogy bemutattam kis betegem családjának egy leszúrt rittbergert másfél fordulattal.

Itt a műszerek működnek, az akkumulátorok tölthetők, a vérvételi eredmények húsz percen belül a számítógépben vannak, a számítógépek gyorsak és nem DOS-alapú operációs rendszerrel dolgoznak... Ja és a nővérek siránkoznak, ha kettejükre hatnál több beteg jut (vö. az otthoni viszonyokkal).

Ez idáig csak két dolgot találtam, ami nem tökéletes. Egyik a lift, illetve a liftek. A reggeli szokásos mellbedobásos érkezésembe bele kell számítanom a felvonóra várakozás idejét. Öt van belőlük, közös hívórendszerrel. Ez azt jelenti, hogy egyetlen gombot kell megnyomni, és amelyik lift előbb érkezik, az a tiéd. Először is csigalassan jönnek. Öt perc vagy több. Másodszor az ajtók gyorsan nyílnak és gyorsan csukódnak újra. Jó reflexekre van szükség, hogy odaugorhass az ötven méter hosszú soron, ahol épp nyílik az ajtó. A dolog szépsége akkor teljesedik ki, ha beteget szállítunk a saját ágyában, mellette a gurulós infúziós állvány vagy három palackkal. Eleinte rutintalan voltam, de mostanra kitanultam a technikát. Be kell állni középre, kb. öt-tízméterre a liftektől, hogy jó rálátás essék az ajtókra. Az ágy vége a harmadik felvonóval pontosan szemben van. Hívógomb megnyom, majd spuri vissza az ágy fejéhez, felvenni a startpozíciót. A pavlovi reflexív kiváltója a csengetés, amikor valamelyik lift megérkezik és hamarosan nyílik az ajtaja. Mármost a csengőszóból még nem lehet megállapítani, melyik jött; az csak egy általános bejelentés, minden irányzék nélkül. A lényeg az ajtó nyílása. A kolomp hangjára tehát adrenalin lökődik a keringésbe nagy mennyiségben, a pupillák tágulnak, az orrcimpák remegnek, az izmok munkára készen megfeszülnek. Adott jelre (ajtó nyílása) aztán tűz! Akkor van kis gond, ha valamelyik szélső lift nyert. Ilyenkor az ágy néha két keréken fordul. Ja, és volt már, hogy majdnem kint maradt az infúziós állvány...

A másik furcsaság az újraélesztős team hívása telefonon. Az aneszteziológiai osztály ugyanis egy állandó reanimációs (újraélesztős) készenlétet üzemeltet: ha valahol nagy baj van, egy gombnyomás és azonnal futnak. A gyorsaságot szolgálja, hogy minden fixen telepített telefonon külön gyorsgomb van „Reanimation” felirattal.
Valamelyik nap véletlenül megnyomtam. A kagylóból a következő szöveg hallatszott: „Üdvözöljük! Ön a kórház reanimációs szolgálatát hívta. Jelenleg nem vagyunk elérhetők, de amint tehetjük, visszahívjuk.” ... Mindenesetre udvarias, nem? Még az is lehet, hogy a beteg megéri a visszahívást.
Kis fantáziával persze ezt is lehetne fokozni, a mai idők modern telefonközpontjaihoz hasonlóan. „...Üdvözöljük! Ön a kórház reanimációs szolgálatát hívta. Kérjük, válasszon az alábbi menüpontok közül: Ha a légzése állt le, nyomja meg az egyes gombot. Ha a szíve, válassza a kettest. Ha sem légzése, sem keringése nincs, nyomja meg a kettős keresztet (törökök esetleg a csillagot, mert félhold nincs).” És így tovább. Majd benyújtom újításként a Geschäftsführernek.

Hozzászólások
poe   2010-01-30 17:24     
Igen! Igen! Ez a te stílusod, ami jól áll! Egyébként meg "Nagy a feje, búsuljon a ló!" 

Ila   2010-01-31 09:23    
Nagy érdeklődéssel olvasom naplódat. Jómagam 13 éve élek Németországban, eleinte kínzó honvágy gyötört, aztán kigyógyultam belőle. Ma azt mondom, hogy Magyarország a hazám, de Németországban vagyok otthon. Biztos vagyok benne, hogy egy idő után Te is így fogod érezni, különösen ha a családod is ott lesz.
Munkádhoz és beilleszkedésedhez kívánok sok sikert, üdvözlettel, ila

Krisz11   2010-01-31 17:45     
Köszönöm, hogy megosztod velünk a gondolataidat.
Én 4 éve élek Landauban (kb. 40km Pirmasenstöl). Még nagyon élénken élnek bennem is a kezdeti nehézségek emlékei.
Kitartás! Idövel a honvágy csillapodni fog!


&&&

2010. január 26., kedd

Attendance: Pfalzi köznapló 10

Ugyanaznap, késöbb

Éjjel van. Félálomban, a neten kalandozva rábukkantam egy régen olvasott Ady-versre. Az a címe, hogy „Sípja régi babonának”. Alcíme: „Bujdosó magyar énekli”. Nincs rá jobb szó: szíven ütött. Nézzétek el, hogy idemásolom:


Csak magamban sírom sorsod,
Vérem népe, magyar népem,
Sátor-sarkon bort nyakalva
Koldus-vásár közepében,
Már men
őben bús világgá,
Fáradt lábbal útrakészen.

Körös-körül kavarognak
Béna árnyak, rongyos árnyak,
Nótát sipol a fülembe
Sípja régi babonának,
Édes népem, szól a sípszó,
Sohse lesz jól, sohse látlak.

Szól a sípszó: átkozott nép,
Ne hagyja az Úr veretlen,
Uralkodást magán nem t
űr
S szabadságra érdemetlen,
Ha bosszút áll, gyáva, lankadt
S ha kegyet ád, rossz, kegyetlen.

Üzenhettek már utánam,
Kézsmárk hegye, Majtény síkja,
Határ-szélen botot vágok,
Vérem többé sohse issza
Veszett népem veszett földje:
Sohse nézek többet vissza.


Éppen azon gondolkodtam, mit is keresek én itt, amikor rám zuhantak ezek a sorok. Válaszként a 17-i gondolataimra Pompéry azt írta, hogy a Vörösmarty-féle „Itt élned, halnod kell”-nemzetszemlélet a XIX. század sajátja, idejétmúlt. Tulajdonképpen lehet, hogy így van. Lehet, hogy így kellene felfognom ezt az én német kalandozásomat: racionális, fölösleges érzelmektől mentes döntésnek. De vajon nincs-e benne, külföldön munkát kereső hazámfiai, mindannyiunk döntésében ez a keserűség, ez a kiábrándultság? Hát nem ilyen volt elindulni, „Sátor-sarkon bort nyakalva” és „Fáradt lábbal útrakészen”? Nem voltunk végletesen kiábrándulva a „Béna árnyakból”, „rongyos árnyakból”? Én bizony így éreztem. Végignéztem a munkahelyemen, annyi győztes és vesztes csata színhelyén, elnéztem a fásult arcokat, a nővérek, orvosok tekintetét, akik a sírás határán mentek sokszor haza, mert nem győzték erővel a feladatokat, akik velem együtt megpróbáltak szembemenni az örvénnyel, az otthoni viszonyok mélybehúzó, lankasztó valóságával. „Átkozott nép”, nem igaz? „Ne hagyja az Úr veretlen!” Én bizony hátat fordítok ennek a földnek, „Vérem többé sosem issza”!

Itt ülök egy Isten háta mögötti német kisvárosban, Adyt olvasok: sajnálom magamat. És, minden álszerénység nélkül, sajnálom azokat a beteg magyar gyerekeket, akik elveszítettek engem és a hozzám hasonlókat. Negyvenéves koromra meg kellett érnem, hogy felfogom ennek a versnek az értelmét.

Aztán továbblapozok, és meglátok egy másik címet: „Föl-földobott kő”. Szerzője a fenti átkozódóval azonos úr. Egy lélekben megfért mindkétféle érzés. Az, amiről ebben a versében ír, nem hazaszeretet – ez a szó úgyis középiskolásoknak való. De tény, hogy ez a fajta gravitáció, ez a sorsszerű visszazuhanás abba a porba, amelyből vétettünk, létezik. Együtt lakik bennünk az ellene lázadó haraggal, hol átkozódás, hol keserédes belenyugvás formájában. Legalábbis én most ezt érzem, nagyon ezt érzem. Nem tudtam volna elhagyni az otthonomat a „Sípja régi babonának” nélkül, de idekint egész létezésemnek értelmet ad a „Föl-földobott kő”. Az, hogy „Százszor is, végül is”. Egy németnek hiába magyaráznám, úgyse értené. Nem, nem hazaszeretet ez. Nem is honvágy.
De gyökér nélkül kidől a fa.

Egyszer majd hazamegyek.

Hozzászólások
Pompéry Berlin   2010-01-27 02:36    

 ...„Éppen azon gondolkodtam, mit is keresek én itt, amikor rám zuhantak ezek a sorok. Válaszként a 17-i gondolataimra Pompéry azt írta, hogy a Vörösmarty-féle „Itt élned, halnod kell”-nemzetszemlélet a XIX. század sajátja, idejétmúlt. Tulajdonképpen lehet, hogy így van. Lehet, hogy így kellene felfognom ezt az én német kalandozásomat: racionális, fölösleges érzelmektől mentes döntésnek.“

Azt nem mondtam, hogy érzelemmentes döntés, mindössze azt, hogy a mobilitás normális. Ma, a 21. század képzett szakembereinél az az abnormális, ha egyhelyben születik, tanul, dolgozik és éli le az egész életét.

“De vajon nincs-e benne, külföldön munkát kereső hazámfiai, mindannyiunk döntésében ez a keserűség, ez a kiábrándultság?”

De biztosan. Ahogyan a századforduló Amerikába tántorgott 3 millió koldusánál, Ady kortársainál is volt. A mai nemzetközi mobilitásnak különböző okai vannak, bár a gazdasági tényező egyformán fellelhető mindenütt. Mindössze az a különbség, hogy Te a hazát cserbenhagyott önmarcangoló gondolataid azoknak az Angliába, Skandináviába távozott német orvosoknak sose jutna eszébe, akiknek a helyét Te ma betöltöd. Pedig ők szintén egyrészt anyagi meggondolásból távoztak és mert elégedetlenek a német egészségüggyel. De ők nem tekintik eme lépésüket egy életre szóló, visszafordíthatatlan döntésnek, mint amire Te utalsz itt: „ . „Átkozott nép”, nem igaz? „Ne hagyja az Úr veretlen!” Én bizony hátat fordítok ennek a földnek, „Vérem többé sosem issza”!“ Mint ahogyan Nálad sem biztos, hogy Primasensben fognak eltemetni, de az sem, hogy egy szép napon nem mész vissza M.o-ra.

„... de idekint egész létezésemnek értelmet ad a „Föl-földobott kő”. Az, hogy „Százszor is, végül is”. Egy németnek hiába magyaráznám, úgyse értené….”

Így igaz, Adyt az átlagnémet sose értené meg. De nem is szükséges kisérletet tenni rá, hogy elmagyarázd. Van, lesz ilyen fordítva is. Nem muszáj mindenkinek mindent megérteni. (Én pl. mind a mai napig értetlenül állok a 68-as mozgalommal szemben és sokáig felgfoghatatlannak tartottam, hogy pl. hogyan lehet önként WG-be költözni, ugyanis én beleszülettem és egész m.o-i életemet egy társbérletben töltöttem.)

„...„Föl-földobott kő”. .... Egy lélekben megfért mindkétféle érzés. Az, amiről ebben a versében ír, nem hazaszeretet – ez a szó úgyis középiskolásoknak való. De tény, hogy ez a fajta gravitáció, ez a sorsszerű visszazuhanás abba a porba, amelyből vétettünk, létezik. Együtt lakik bennünk az ellene lázadó haraggal, hol átkozódás, hol keserédes belenyugvás formájában. Legalábbis én most ezt érzem, nagyon ezt érzem. Nem tudtam volna elhagyni az otthonomat a „Sípja régi babonának” nélkül, Nem, nem hazaszeretet ez. Nem is honvágy.
De gyökér nélkül kidől a fa.”

Nem leszel gyökértelen. Akkor sem, ha Adyt nem tudod kommunikálni. Egyrészt találsz új gyökereket, másrészt meg fogod tudni őrizni a régiekből azokat, amelyekre szükséged van. A kettő kompozíciója pedig segít túllátni a fazék peremén, amire adott esetben a bennszülöttek nem képesek. Ehhez idő kell, ez az a folyamat, amiről 23-ikán írtam.

kuco   2010-01-27 09:50     
"Élvezd a kis dolgokat, egy nap vissza fogsz tekinteni, és rájössz, hogy azok voltak a nagy dolgok" (Robert Brault)

amadeus   2010-01-27 11:59     
Nem egy Isten hátamögötti német kisvárosban ülsz, hanem Európában, és annak is a közepén. Ha pedig már mérlegelsz, akkor rendesen: Egy ország beteg kisgyermekei elvesztettek, de egy másik ország beteg kisgyermekei megnyertek téged. Ez egy kiegyensúlyozott mérleg, orvosként így kellene gondolkodnod.
Meglátod, ha a családod is melletted lesz, nem lesz a naplód ilyen negatív hangú.

&&&


Attendance: Pfalzi köznapló 9

2010-01-26 21:39
Némi kihagyás után ma este jutok hozzá először, hogy emlékirataimat folytassam. Pedig sok a mesélnivalóm: kezdem magam kiismerni a városban és a kórházban egyaránt, kialakulóban van az ismeretségi köröm, akikkel nemcsak munkaidőben találkozom... Egyszóval halad, fejlődik minden, pantha rhei meg ilyenek. A kórházban rajtam kívül még három magyar kolléga dolgozik különböző osztályokon. Hát persze, hogy próbálunk összetartani. Mindannyian fiatalabbak nálam jó egynéhány évvel, ketten közülük gyakorlatilag pályakezdők, tele lendülettel és kalandvággyal. Jó látni őket. Csak arra gondolok néha, vajon ki marad akkor Magyarországon? Nemcsak az a baj, hogy sokan eljönnek otthonról, hanem az is, hogy a legjobbak lépnek le, legalábbis egyértelműen megmutatkozik egyfajta kontraszelekciós hatás. Az orvostársadalom kelet-nyugati irányú népvándorlása egyébként itt, németföldön is tetten érhető: a pirmasensi kórház orvosállományának (ma hallottam) 30%-a külföldi, elsősorban arab, perzsa, orosz, lengyel (és magyar!). És ez az arány még nem is kirívó: az északi Bundeslandokban a külföldi doktorok aránya eléri a 70%-ot is. A német orvosok ugyanis szintén elvándorolnak - Angliába vagy a skandináv országokba.

Azt is egyre jobban látom, hogy magyarországi tudásunkkal idekint sem kell szégyenkeznünk. Ide kell írnom, megcáfolandó az (otthoni) közhiedelmet, hogy a magyar egészségügy szakmai felkészültsége – tudom, nehéz elhinni, de így van – európai színvonalú. Már ami a fejekben lévő tudást illeti. A hangnem, a bánásmód, a mocskos, kisstílű hálapénzrendszer, az omló vakolat és a rozsdaette ágyrács más téma. Szomorú látni, hogy az egyetemről kikerült ifjú doktornemzedék világmegváltó lendülete néhány év alatt lecseng és a felnövő generáció eltanulja tutorainak kiégett hozzáállását. A magyar egészségügy lelki nyomora ezért termeli újra önmagát. Nem a tudással és nem az emberekkel van baj, hiszen idekint olyan jól működnek a kollégák. Hogy ez mit jelent? Hogy reményt keltő vagy éppen lehangoló az otthoni jövő szempontjából? Hát nem is tudom.

Megint este lett és leragad a szemem. Hiába, fárasztó a német nyelv, a szokások, amikhez alkalmazkodni kell, az idegen környezet.

De már nem is annyira idegen. Holnap folytatom!


&&&

2010. január 22., péntek

Attendance: Pfalzi köznapló 8

2010-01-22 06:59

A héten egyszerűen nem volt időm folytatni a naplót, pedig sok érdekes történt velem (talán épp ezért). Leírok mindent szép sorjában a hétvégén, addig azonban hadd idézzem magamat egy magánlevélből, amiben valahogy, lendületből, elég jól meg sikerült fogalmaznom (elsősorban a magam számára) ennek a kis kiruccanásnak az ars poétikáját. Mosolyognivaló persze, hogy három hét után miért merek véleményt formálni a külföldre költözésről. De ha az ember ilyen nagy döntést hoz, kell legyen „munkahipotézise”. Hát nekem ez (idézem):

„..akármilyen hely is most Magyarország, azért az embernek jó, ha van egy hazája, egy amolyan "élned, halnod kell"-hely. Az is igaz viszont, hogy azáltal, ha az ember külföldre megy dolgozni, még nem veszíti el a hazáját. Viszont másikat sem kap mellé. A kiköltöző felnőtteknek jó esetben a gyermekei, esetleg csak az unokái vagy még későbbi leszármazottai fognak annyira asszimilálódni, hogy teljesen otthon érezzék magukat az új országban.

Magam három hete vagyok külföldön. Voltam már sokkal hosszabb ideig, a különbség most csak annyi, hogy ide letelepedni jöttem, ha csak egy időre is (nem tudom). És már most egyértelmű, hogy itt sincs kolbászból a kerítés. 2000-ben, mikor Hollandiában dolgoztam, még óriási különbség volt az életszínvonalban otthonhoz képest. Ugyanezt Németországban, 2010-ben nem érzem annyira. Forintban kifejezve az átlagfizetés persze többszöröse a magyarnak, de ha az ember normálisan, még csak nem is hedonista módra akar itt élni, azért röpködnek az eurók. Úgy vagyunk behuzalozva, hogy mindig többet akarunk, mint amink van. Holland főorvos kollégám keservesen panaszkodott, mennyire kell kuporgatnia, hogy kijavíttassa a háza tetejét, mert a szél megrongálta. Na most a háza egy vidéki kúria volt, a teteje meg nád, és őneki csak a szuper minőségű balatoni volt jó... Keresete pedig nettó (!) 8-10 000 € volt, az akkori guldenről átszámítva. Nem az a gazdag, akinek mindene megvan (ilyen nincs is), hanem akinek semmi sem hiányzik. Összességében, ha csak az anyagi oldalát nézem, nem jelent hatalmas ugrást felfelé egy külföldre költözés. Egy kicsit nagyobb stabilitást talán igen.

Az élet más területeit tekintve persze jó Európa szívében élni, elsősorban az utánunk következő generáció számára (nyelv, egyetem, leendő munkahely stb.), de részemről ez csak becslés, az én gyermekeim még nincsenek itt. És nekik is meg kell fizetniük az árát, elsösorban a beilleszkedés során.
Minél kisebb egy gyermek, annál könnyebben és gyorsabban fog asszimilálódni, ez valószínű. A kérdés, hogy tényleg ez-e a cél... Hogy egy kis lurkóból, aki magyar is lehetne, német lurkó váljon és törje a magyart, gyönyörű anyanyelvünket. Cserébe viszont kozmopolita lesz, tudni fog egy világnyelvet, kinyílik előtte egész Európa.

A "menni vagy maradni" kérdésre kívülállóként nem lehet, nem is szabad felelni. De elméletileg: miért ne? Miért ne próbáljuk meg a saját kezünkbe venni a sorsunkat, ha otthon nem jó? Meg kell próbálni, mert akkor derül ki, hogy működik-e vagy nem. Jobb belevágni, mint hetvenévesen magunk elé motyogni, hogy "bezzeg, ha akkor kimentem volna..." Elméletileg.
Kétlem persze, hogy sokan lennének, akik teljesen önszántukból hagyják el a hazájukat azzal a céllal, hogy végleg letelepedjenek külföldön.

És hogy én mit keresek itt? Úgy érzem, nem pénzt és nem érvényesülést. Hanem kalandot, jó értelemben vett kihívást, Mount Everest- csúcshódítást, hogy ne otthon keseregjek, hogy milyen rossz nekem, hanem próbáljak változtatni rajta. Ha nem sikerül, akkor is legalább megpróbáltam. Ha kiderül, hogy itt sem jobb, legalább tudni fogom.

Hát ezért vagyok itt, azt hiszem.”

A fenti sorokat azért másoltam ide, hogy megkérhesselek benneteket: szóljatok Ti is hozzá! Én így látom; hogy látja más, aki esetleg már éveket, évtizedeket töltött idekint? Ez a pár gondolat nem orákulum akart lenni, hanem vitaindító, a szó nemes értelmében. Szívesen olvasnám a véleményeteket.

Hozzászólások
Pompéry Berlin 2010-01-23 02:37    
 Kedves Ati,
alább preparáltam a gondolatébresztő írásodat és közbefűztem a saját megjegyzéseimet. Ime:

„..akármilyen hely is most Magyarország, azért az embernek jó, ha van egy hazája, egy amolyan "élned, halnod kell"-hely. Az is igaz viszont, hogy azáltal, ha az ember külföldre megy dolgozni, még nem veszíti el a hazáját. Viszont másikat sem kap mellé. ...“

Tudom, nem így gondolod, de ez az "élned, halnod kell"-kifejezés a XIX. század nemzetképét tükrözi, ami – érdekes, hogy túlélte a szocialista internacionalizmust is, – mára teljesen elévült, csak M.o-on nem akarják ezt a nemzeti gondolattól átitatottak belátni. Ugyanis más az otthon és más a haza. Szinte mindmáig nem képesek rugalmatlan, nyelvet nem beszélő, nem mozgékony, mást nem-igen ismerő, ezért világra nem nyitott honfitársaink elképzelni, hogy a haza nem feltétlenül azonos a lakhellyel, (utóbbiból akár több is lehet egyszerre), de még az egy is az az élet során akár többször is változhat.

“... A kiköltöző felnőtteknek jó esetben a gyermekei, esetleg csak az unokái vagy még későbbi leszármazottai fognak annyira asszimilálódni, hogy teljesen otthon érezzék magukat az új országban. ...“

1. Rögtön az elején megjegyzem: fontos a fogalmakat tisztázni. Más ugyanis az integráció és más az asszimiláció. 35 év után sem érzem magam asszimiláltnak, erre, isten ments, sose törekedtem, viszont 100%-ban integrált vagyok, ami nagyon jó. „Es ist gut so“ – hogy a berlini főpolgármestert idézzem.
2. Nevezzük egyelőre azt, amiről itt szólsz, beilleszkedésnek. Ez, korántsem egy konstans helyzet, nem állóvíz, hanem egy folyamat.
a. Az ember először mindent az otthonhagyotthoz hasonlít,
b. csak később válik a helybeli szomszéd összehasonlítási alappá. Ez egyben távolságot is eredményez az otthonhagyotthoz, ami feltétlenül hasznos.
A folyamat során átértékelődnek a dolgok, észrevétlenül megváltoznak a szempontok, változik az aspektusok prioritása. Sikeres beilleszkedés esetén az előnyök-hátrányok mérlegének nyelve a kezdeti "élned, halnod kell"-hely felől az befogadó ország felé tolódik. Ez a folyamat nálam, legalább is, amíg egyensúlyba került e mérleg nyelve, kb. másfél évig tartott. Nevetnél azokon a kényszerképzeteimen, amikkel 35 évvel ezelőtt küzdöttem (ld. idevonatkozó önéletrajzomat[i]).

„Magam három hete vagyok külföldön. Voltam már sokkal hosszabb ideig, a különbség most csak annyi, hogy ide letelepedni jöttem, ha csak egy időre is (nem tudom).“

Ez egy lényeges különbség. Amikor N.o-ba jöttem, azt hittem, hogy ismerem „a” németeket, mint a mellényzsebemet, tehát probléma nem lesz fél szál se. De utána jöttem rá, hogy más dolog vendégnek lenni és más itt élni. A második esetben ugyanis elveszti az ember a vendégjogot, vagyis nem néznek el nekem mindenféle a sorból való kilógást, hanem bizonyos mértékig igazodni kell. Ez a különbség a túrista és a migráns között.

„És már most egyértelmű, hogy itt sincs kolbászból a kerítés. 2000-ben, mikor Hollandiában dolgoztam, még óriási különbség volt az életszínvonalban otthonhoz képest. Ugyanezt Németországban, 2010-ben nem érzem annyira. Forintban kifejezve az átlagfizetés persze többszöröse a magyarnak, de ha az ember normálisan, még csak nem is hedonista módra akar itt élni, azért röpködnek az eurók. Úgy vagyunk behuzalozva, hogy mindig többet akarunk, mint amink van. Holland főorvos kollégám keservesen panaszkodott, mennyire kell kuporgatnia, hogy kijavíttassa a háza tetejét, mert a szél megrongálta. Na most a háza egy vidéki kúria volt, a teteje meg nád, és őneki csak a szuper minőségű balatoni volt jó... Keresete pedig nettó (!) 8-10 000 € volt, az akkori guldenről átszámítva. Nem az a gazdag, akinek mindene megvan (ilyen nincs is), hanem akinek semmi sem hiányzik. Összességében, ha csak az anyagi oldalát nézem, nem jelent hatalmas ugrást felfelé egy külföldre költözés. Egy kicsit nagyobb stabilitást talán igen.“

Nagyon igaz, az utolsó mondatban rejlik a lényeg.

„Az élet más területeit tekintve persze jó Európa szívében élni, elsősorban az utánunk következő generáció számára (nyelv, egyetem, leendő munkahely stb.), de részemről ez csak becslés.“

Igen, ez hallatlan előny és én a helyedben erre a szempontra koncentrálnék. Idővel ez magától is kikristályosodik, de nem árt minél előbb tudatosítani magában az embernek.

„..., az én gyermekeim még nincsenek itt. És nekik is meg kell fizetniük az árát, elsösorban a beilleszkedés során.“

Ezt én másként látom. Valamit valamiért. De semmiképp nem mondanám, hogy megfizetnék az árát. Miközben nekik ez játszi könnyedséggel fog menni a szülökhöz képest. Szerintem inkább egy óriási sansz, hallatlan és felmérhetetlen lehetőség, ami, gondolj bele, hánynak adatik meg a kb. 10 millió magyar állampolgár illetve azok gyerekei közül?

„Minél kisebb egy gyermek, annál könnyebben és gyorsabban..."

Így igaz, hogy minél kisebb, annál...

...“ „... fog asszimilálódni, ez valószínű. A kérdés, hogy tényleg ez-e a cél... Hogy egy kis lurkóból, aki magyar is lehetne, német lurkó váljon és törje a magyart, gyönyörű anyanyelvünket.“

Viszont neki sem kötelező asszimilálódni, tökéletesen elegendő, ha integrálódik. Különben ez egy természetes folyamat, ami magától alakul. Ha Te magad asszimilációellenes vagy, akkor tehetsz, mégpedig elég sokat azért, hogy a gyerekeidben/nek/ért megőrizd az anyanyelv és kultúra iránti igényt és érdeklődést. Ennek sokféle módszere van, nagy önuralmat, kitartást, szívósságot és pedagógiai leleményességet igényel. Ezt az e téren nagyon is sikeres gyakorló anya mondatja velem. (A részletek itt robbantanák a keretet, de van sok tippem. )

„... Cserébe viszont kozmopolita lesz, tudni fog egy világnyelvet, kinyílik előtte egész Európa.“

Pardon, legalább kettőt, sőt, ha ottmaradtok és értelmiségiként igényes vagy, akkor hármat. Ugyanis a tapasztalat szerint itt
a.     Sokkal jobban, hatékonyabban és eredményesebben tanítanak mindenféle idegen nyelvet, mint M.o-on, ezért automatikusan fog tudni angolul
b.     Ill. a francia határ mellett remélem, hogy franciául is. Ezt így kvázi „vom Haus aus“ vagy mintegy alanyi jogon otthon sose tudnád elérni.
c.      És ettől válhat kozmopolitává, ami az én szememben előny.
Ha meg is őrzik magyarságukat, abba máris nyugodj bele, hogy sose fognak olyan jól írni, beszélni, sose lesz akkora a szókincsük magyarul, mintha ottmaradtatok volna. De már megbocsáss: 3, esetleg 4 x ca. 80% csak több, mint 1 x 100! (Ezt is tapasztalatból mondom.)

“A "menni vagy maradni" kérdésre kívülállóként nem lehet, nem is szabad felelni.“

Nem is. Hiszek az egyén szabadságában, önállóságában és felelősségében. Ezért úgy gondolom, hogy ez kinek-kinek a saját hatásköre és magánügye.

“De elméletileg: miért ne? Miért ne próbáljuk meg a saját kezünkbe venni a sorsunkat, ha otthon nem jó? Meg kell próbálni, mert akkor derül ki, hogy működik-e vagy nem. Jobb belevágni, mint hetvenévesen magunk elé motyogni, hogy >>bezzeg, ha akkor kimentem volna...<< Elméletileg. “

Gyakorlatilag is így igaz !

“Kétlem persze, hogy sokan lennének, akik teljesen önszántukból hagyják el a hazájukat azzal a céllal, hogy végleg letelepedjenek külföldön. “

Ó, hát 1989 óta az a jó, hogy ezt nem is kell!! Ma így jó, célszerű, optimális, ha úgy tetszik, ma ezt az ajánlatot kaptad. De 2-3-4-5 év múlva lehet, hogy egy másikat kapsz. Hol áll az megírva, hogy az embernek egy helyben kelljen leélnie az életét? Nézd meg, pl. a nemzetközi renoméval rendelkező fizetős gazdasági táltosképző főiskolák (EAP, EACP) abszolvenseit: Már a főiskolát is minimum 3 országban abszolválják (Párizs, London, Barcelona és Berlin), majd elkezdik munkájukat nagy nemzetközi konszerneknél: 1 év Kuala Lumpur, utána 2 év London, majd félév Barcelona. Utána esetleg kiegészítő tanulmányok a Harwardon /Yale-en/Princeton-ban … stb.

A ma 25-30 éveseknek abszolút semmi garanciájuk nincs arra, hogy nemcsak hogy egy városban, de egy országban, akár egy kontinensen fogják eltölteni a kenyérkereső éveiket.
Később ismét lehet többlaki az ember: lakása Berlinben és Budapesten, nyaralója Andalúziában vagy a török Riviérán, esetleg a Toszkánában avagy a Balatonon. Több ilyet tudok a személyes ismeretségi körömben. De még ez sem feltétlenül a végleges megoldás. Eladhatja a toszkán 500 éves parasztházat, mert meggondolta magát és a jövőben abcd-okokból Brandenburgban kívánja tölteni öreg napjait.
A fentiek nem fantazmagória, hanem a saját isemretségi és baráti körömből vett példák. Persze mindez nem egy ember karrierje, kissé összevontam a dolgokat. Az viszont igaz, hogy ez egy bizonyos képzettségi fokkal rendelkezőkre jellemző, az ipari futószalag másjellegű rugalmasságot követel.

“És hogy én mit keresek itt? Úgy érzem, nem pénzt és nem érvényesülést. Hanem kalandot, jó értelemben vett kihívást, Mount Everest- csúcshódítást, hogy ne otthon keseregjek, hogy milyen rossz nekem, hanem próbáljak változtatni rajta. Ha nem sikerül, akkor is legalább megpróbáltam. Ha kiderül, hogy itt sem jobb, legalább tudni fogom.
Hát ezért vagyok itt, azt hiszem.”

Ezt készséggel elhiszem és kívánom Neked, hogy sikerüljenek a nyolcezres csúcsok! Miközben nem aggódom, mert a hozzáállásod hozzásegít a szerencséhez. Ugyanis a sikerhez a a bölcsek szerint következők szükségesek:
a.     tudás
b.     kapcsolatrendszer
c.      tehetség
d.     bátorság
e.     akaraterő
f.      fellépés
g.     siker
h.     ... és ami most épp nem jutott eszembe
Bármilyen sorrendben, de nagyjából azonos arányban.
Az eddigiek alapján úgy látom, hogy ezek közül Te messzemenően a legtöbbbel - ha nem mindennel - rendelkezel! Úgyhogy ...  

kemo  2010-01-25 22:29      
Január 22-i írásodban említed, szóljon hozzá, aki szeretne némi - úgymond - vívódásodhoz. Én ezalatt elsősorban a gyermekeidet érintő félelmeidre gondolok.
Az én kedves, gyermekkori barátom 35 évvel ezelőtt volt kénytelen szülői hatásra elhagyni az országot. Azonban neki még azzal is szembesülnie kellett, hogy évekig nem jöhetett haza a disszidálás miatt, és az első, úgymond kemény időszakokat, bizony menekülttáborokban volt kénytelen leélni. Az édesanyján kívül senki nem volt, aki egy magyar szót szóljon hozzá, valamint - az itthoni megtorlások miatt - arra sem volt lehetőség, hogy telefonon, esetleg levélben tudjon régi társaival, itthon maradt családtagjaival beszélni.
Mindezek ellenére, mai napig, a 35 év eltelte után is tökéletesen beszél és ír magyarul. Igaz, ez édesanyjának is köszönhető és annak, hogy 1989-ben már szabad volt az út haza.
A Te gyermekeidnek ennyire rossz körülményekkel nem kell megküzdenie. Ám az tény, hogy az első időszakokban nagyon meg fogja őket is viselni az új élet, az idegen környezet, a hazaitól rengeteg szokásban, mentalitásban eltérő különbségek. Azonban kapnak egy óriási lehetőséget a jövőjükre nézve. Szerető családban, ugyanúgy vagy még jobban támogatva őket gyámoltalanságukban, hamar megtalálják az újban felfedezni a különlegest, az új, esetleg más értékeket. Új barátokra találva, valamint nem utolsó sorban egy eddig számukra esetleg idegen nyelvet tökéletesen elsajátítva alakíthatják majd jövőjüket, akkor már sajátjukként kialakult indentitásuk alapján.
Ahogy magad is kalandként fogod fel ezt a nagy döntést, amelyet azon a "szürke és viharos éjszakán" hoztál - és ezt gyermekeidnek is így adod át, hogy számukra is kaland legyen - néhány honvágyakkal telt hónap után meglátod gyermekeid arcán azt a mosolyt, amelyet már régen csak a fotóalbumok valamelyik lapján láttál.
Remélem, ezt a naplót egyszer könyv formájában is láthatom majd, mind magyar, mind német nyelven.
Alig várom a folytatást...!
&&&



[i] TÖRTÉNETEM MINT KELET-NYUGATI ÉLETÉRZÉS: „Pompéry Berlin“ önéletrajza



Budapesti vagyok, a Radnóti Gimnázium speciális orosz tagozatán érettségiztem, majd elvégeztem az akkor még Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem külkereskedelmi marketing szakát. Üzletkötőként segítettem fellendíteni a szocialista külkereskedelmet másfél évig, majd fittyet hányván az itt elérhető kiszámíthatóan biztos karriernek hozzámentem egy megnyerő baritonú germán Apollóhoz. ...

... 1975-ben 24 évesen az akkori Nyugat-Berlinbe kerültem. Németországban már korábban is járván azt hittem, hogy úgy ismerem „a németeket”, mint a tenyeremet. Úgy képzeltem, hogy három idegen nyelvem (angol, orosz, magyar), diplomám, szoc. külker. tapasztalatom mellett a világ a lábam előtt fog heverni.

Hát ez nem egészen így történt: sem a munka területén, sem a társadalmi integrációt illetően. Hamarosan rájöttem, hogy más dolog Németországot turistaként járni, mint állandóan itt élni. Vannak íratlan törvények, amelyek a „csak” látogatóra nem vonatkoznak. Más a helyzet azonban az ittélőknél. Eleinte rengeteg nehézségbe ütköztem amiatt, hogy a hazai mentalitást tükröző és nyilván túl hamar kinyilatkoztatott véleményemmel, magammal hozott előítéleteimmel gyakran meghökkentettem környezetemet. Eltekintve a házassággal járó személyes átállástól, problémáim alapvetően a két gazdasági rendszer közti, illetve a két nemzet gondolkodásmódjában megnyilvánuló különbségek miatt voltak.

A rendszerkülönbség mindenkinek gondot okozott, aki a volt „szoc. táborból” érkezett. (Ma már ez így nem lenne gond.) Már az alapvető cikkeknek is más volt az ára minden üzletben és az még gyakran változott is. Nem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy pl. vágyaim blúzát biztosan további húsz márkával olcsóbban tudtam volna megszerezni, ha még fél órát keresem. Rémes tapasztalat volt a folyószámlanyitás. Úgy éreztem magam, mint a falusi liba Pesten, amikor rájöttem, mennyi bank létezik a városban, sőt, mindegyiknél mások a kondíciók. Ehhez Magyarországon nem voltam szokva, ahol annak idején csak az OTP létezett, amely évtizedeken keresztül egységesen 2, 3, illetve 5% kamatot fizetett a betétekre. Mint gondolkodó lény kielégítő mennyiségű információ alapján kívántam meghozni a helyes döntést. De az információt nem hozta senki tálcán házhoz. Ezeket nekem kellett beszerezni. Ez, legalább is eleinte, nagyon kényelmetlen felismerésnek bizonyult. A demokrácia és az azzal járó gazdasági szabadság csak módjával tűnt előnyösnek, mert a sokszínűség, a választék nekem, egyszerűbb struktúrákhoz szokott ember számára az életet csak bonyolította. (Volt NDK-s honfitársaink 1989 után hasonlóképpen érezhettek, mint én kezdetben.) Nota bene ezek a tapasztalatok óhatatlanul összehoztak más szintén szocialista országból idekeveredett sorstársakkal.

A mindennapi életben naponta ütköztem szokásokba, amelyek eltérőek voltak. Ezek nekem, újonnan jöttnek, részben idegennek, furcsának, nevetségesnek, de részben lehetetlennek tűntek. Ilyen volt pl. a kötelező vasárnap délutáni kávé, amelynek szent szertartását egy számomra elképzelhetetlenül lehetetlen időpontban celebrálták/ják: t.i. délután három és négy között! Nálunk otthon még telefonálni is szentségtörésnek minősült ebben az időben, hisz ebéd után mindenki lepihent. Nemhogy még látogató! Fel voltam háborodva az első virágcsokortól, amelyet háziasszonyként kaptam. A krizantémot csak mint halottaknapi temetői virágot ismertem és 24 évesen még eléggé élőnek tartottam magam. A társaság evezősökből állt, akiket ismertem korábbról a Nemzetközi Dunatúráról, csak az egyik feleséget nem. Vérig sértett, hogy ez a hölgyvendég konzekvensen magázott, miközben én őt, miképp a férjét is, tegeztem.

Az első munkahelyemen már a startnapon sikerült ellenséget szereznem. Ügyetlenül rögtön 10 perccel a munkakezdés után megkérdeztem kolléganőmet, hogy ő mennyit keres. Mindezt ráadásul tegezve, mint az otthon szokásos (volt). Felkészületlenségemben és tudatlanságomban nagyon igazságtalannak, sértőnek tartottam a hölgy megütközött visszautasító válaszát. Az is sértett, hogy legmagasabb végzettséggel nekem volt a legalacsonyabb fizetésem. Rangon alulinak tartottam, hogy diplomával kelljen adminisztrátori – akkori fogalmak szerint külker-bonyolítói – beosztásban dolgoznom. Nyilván nem növelte a kollégák szimpátiáját irántam, hogy ezt lépten-nyomon kifejezésre is juttattam. Hogy mennyire hülyén viselkedtem, az csak sok évvel később tudatosodott bennem, amikor egy hasonló szituációban kényszerültem egy afrikai egyetemistának megmagyarázni, hogy a nálunk végzett kisegítő munkáért segédmunkai órabér jár, függetlenül az ő egyéb, de az adott feladathoz nem szükséges tudományos képességeitől.

Nagy meglepetéssel konstatáltam, hogy a külföldön gyakran felsőbbrendűségüket fitogtató németekből valójában teljesen hiányzik a nemzeti érzés. (Megjegyzem, ebben mintha az utóbbi időben Martin Walser, valamint a legújabb Günther Grass regény hatására némi változás mutatkozna.) Ennek a főleg idegenhonban fellépő fennhéjázásnak nem a német nép teljesítményére, kultúrájára való büszkeség volt az alapja, inkább a német gazdaság, a német márka erejébe vetett hit. Amikor egy gimnáziumi évforduló alkalmából tartott bálon a nyitótánc egy menüett, majd egy izraeli népi tánc volt, ezt én megkövülten néztem. Az asztalnál egyedüliként én kritizáltam kérdvén: „Milyen hagyományokon alapul ez a produkció? Netán nem létezik német népi vagy nemzeti tánc?“ Szilveszterkor pl. nekem a mai napig is hiányzik a himnusz, amit itt a nemzetközi sporteseményeken kívül semmilyen alkalommal nem jutna eszébe senkinek játszani.

Mint ez a fenti történetekből nyilvánvaló, állandóan meg- és összeütköztem. Eltartott egy ideig, míg beláttam, hogy nem tudok megváltoztatni 60 millió németet (akkor még ennyien éltek az NSZK-ban), egyszerűbb lesz, ha én alkalmazkodom. Fontos volt megértenem, hogy nem engem üldöznek mint külföldit, hanem, hogy itt egyszerűen ilyenek a játékszabályok. Amióta ezt felismertem, azóta érzem jól magam.

A munka területén sem volt egyszerűbb a helyzet. Valahogy a szakma sem hevert a lábaimnál. A vártnál tovább tartott, amíg megtaláltam „aria manager“-ként egy nagy konszernnél azt a beosztást, amely szerintem nekem képzettségemnél fogva (ki)járt. Sokat utaztam, jártam a világot, szerettem csinálni. Néha hülye kérdések értek férfikollégáim részéről, hogy t.i. mit szól a férjem mindehhez. Érdekes: Senkinek nem jutna eszébe egy férfit megkérdezni, hogy a felesége mit szól mindehhez. Néha kínos, sőt nevetséges volt, pl. nemzetközi kiállításokon ügyfelekkel találkozni, akik mindenképpen a főnökömmel akartak volna tárgyalni és sehogy sem tudták tudomásul venni, hogy én kompetens vagyok. Ezek az esetek hála istennek nem voltak gyakoriak.

Komoly nehézségekbe ütköztem viszont, amikor kislányunk születése után kellett állás után néznem. 9 hónap alatt 47 pályázatot írtam, noha 1984-85-ben még konjunktúra volt. Hamar rájöttem, három nagy hátrányom van: nő, kisgyerek anyja és külföldi. Hogy milyen sorrendben, azt még ma sem tudom. Végül is az orosz nyelvtudásomnak köszönhetően kaptam állást. Sose hittem volna, hogy valaha is ebből fogok élni.

Nem volt egyszerű a családot és a munkát összeegyeztetni. De általában jól és olajozottan működött a dolog a gyerek óvodából (majdnem mindig időben) való elhozásáig bezárólag. A tervtől való eltérést azonban nem tűrte a rendszer. A gyerekbetegségek viszont tapasztalat szerint mindig azon a hétfőn jelentkeztek, amikor nekem Moszkvába kellett mennem egy hétre. Törvény szerint egy gyerek egy évben hat napot lehet beteg. Ennyire írathatja ki magát az anya. Ezt azonban sajnos egy gyerek sem tudja. A kezdet nehéz volt, de aztán belejöttünk. A rendszerhez elengedhetetlenül szükség van egy angazsált és bevethető apára is. Mindez persze nem függött össze magyar mivoltommal, a leírás igaz minden dolgozó nő esetében nemzetiségtől függetlenül.

Ebben az időben egy belnémet kereskedelemmel foglalkozó nyugat-berlini cégnél voltam üzletkötői alkalmazásban. Azt hiszem, kommunistának soha nem voltam mondható, mégis az itt tapasztalt kizsákmányoló mentalitás, a munkatársakat kezelő modor miatt úgy éreztem, ha Marx és Engels ismerte volna a cégvezetést, egész életművüket nekik ajánlották volna. Később az újságból tudtam meg, hogy volt munkaadóm a Schalck-Golodkowksy impérium része volt. (Keletnémet titkos befektetések nyugati kereskedelmi cégekbe, amelyek hathatós segítségével az NDK nemhivatalos Közös Piaci tagállammá vált.)

1988-tól 1998-ig mint önálló vállalkozó a Szovjetunióval kereskedtem és irodát tartottam fenn Moszkvában több munkatárssal. Főleg német cégek képviseletét vállaltam különböző szakágazatokban (cementipar, színpadtechnika, autóipar, stb.). Nem merült fel többé a kérdés, hogy hol a főnököm. Mint cégtulajdonos és ügyvezető hatalmas autoritást élveztem úgy ügyfeleim mint szállítóim körében. Úgy gondolom, hogy ebben a férfiak dominálta világban kistermetű nőként, aki energikus, vállalja a néha embertelen körülmények közötti strapát és megállja a helyét, meglehetősen imponáltam partnereimnek. Ezen túl különleges pozíciót élveztem mint „nyugati magyar“. Mindkét fél ugyanis valamilyen hídfunkciót látott bennem. Az oroszok nyelvtudásom és magyar származásom miatt nagyobb bizalommal voltak hozzám, mint egy nyugatnémethez lettek volna. A német oldal felé pedig közvetíteni tudtam a mentalitáskülönbséget és annak okait.

1991 után fokozódóan eldurvuló embertelen posztszovjet viszonyok között a kondíciók romlásával kellett megküzdenem. (Egyik állandó ügyfelemet – állítólag – ötszámjegyű US$ adóssága miatt a hitelező lelő(ve)tte, egy másiknak felgyújtották bosszúból az irodáját és véletlenül bennégett, a harmadik a maffiától való félelmében Moszkva környékén alámerült, majd évek múlva meggazdagodva és Habarovszkban újból felbukkant. További érdekességként egy tudományos intézeti kapcsolatomról kiderült, hogy a KGB magas rangú kémelhárítója volt. Amikor átszökött az amerikaiakhoz, hirtelen érdeklődés támadt az én személyem iránt úgy a KGB, mint a CIA – esetleg a BND volt, nem tudtam kideríteni – részéről.) A korábbi gazdasági struktúrák összeomlottak, eltűntek. Mindezek ellenére többen kitűnő üzleteket kötöttek és meggazdagodtak. Láttam ugyan erre én is lehetőséget, de férjem, gyerekem lévén éreztem a rám háruló családi-társadalmi felelősséget. Úgy gondoltam, középtávon szükség lehet rám, még egy kicsit életben kell tehát maradnom. Ezért a zavarosban való halászás meggazdagodási lehetőségeiről önként lemondtam. A fenti körülmények és az orosz gazdaság teljes összeomlása végül megérlelte bennem a döntést, hogy feladjam orosz kereskedelmi tevékenységemet és bezárjam a moszkvai irodát. Nagyon sajnáltam, mert aktív életem eddig legeredményesebb szakasza volt ez a tíz esztendő.

1994-ben a férjemmel közösen megvásároltunk egy kisebb berlini vállalkozást. Fűtéselszámolást végzünk a háztulajdonosok/házkezelőség nevében a lakók felé. Ez szintén több munkatársat alkalmazó, de lokális szolgáltató tevékenység.

1993-ban egy ötlettől vezérelve és mert megtetszett a környék, befektettem egy 10 hektáros üdülő komplexumba Bortó néven Tokajhegyalján. Évekig csak vittem bele a pénzt minden megtérülés, haszon nélkül, míg az ügyvezetésben mutatkozó masszív rendellenességek 1999. nyarán arra kényszerítettek, hogy férjemmel együtt átvegyük az objektum irányítását. A helyszínen kényszerűségből eltöltött következő félév meggyőzött arról, hogy gondolkodásomban ma inkább németnek vagyok mondható. Az időközben itt nyert tapasztalatok alapján kialakult, az üzleti etikát, hatóságokkal való tárgyalásmódot, adórendszert, ügyviteli rendszert, demokratikus vezetési stílust illető elképzeléseimmel új magyarországi környezetemben ugyanúgy megrökönyödést keltettem, mint 25 évvel korábban Németországban. Férjem ironikusam megjegyezte: statisztikailag ma jobbak az esélyeim a környező világ megváltására, mert a magyarok csak 10 millióan vannak a 80 mió némettel szemben. Érdekes tapasztalat. Ennek okait elemezni egy más írás témája.

Az első félév „Ismerd meg hazádat – újra“ jegyében telt. Megbízott új üzletvezetőnk sem vált be, a szezon közepén le kellett váltani. Egy év után találtunk viszont egy szimpatikus fiatal francia házaspárt, akik elvállalták a Bortó vezetését. Ez egy külön tanulmány tárgya, hogy hogyan boldogul két francia agrármérnök Magyarországon, akik 10 éve minden nyelvtudás nélkül pusztán világmegváltói szándékkal érkeztek szép hazánkba és még nem fáradtak bele a gyakori szélmalomharcba. (Több cikk jelent meg róluk a Nők Lapjában, a Figyelőben, riportot készített velük a magyar TV.) ...

Itthon sokat beszélünk magyarul. Férjem még a megkörnyékezési hadműveletek során szinte akcentusmentesen elsajátította a nyelvet. A Bortón kényszerűségből töltött idő alatt mint „vendégmunkás“ jól hasznosította.

20 (maholnap már 26) éves leányunk, Zsófia kétnyelvűen nőtt föl. A berlini Francia Gimnázium növendékeként duplán érettségizett. A francia Baccalauréat keretén belül második idegennyelvként a magyart választotta. Ennek az iskolának hála, ő háromnyelvű. Ezeken felül jól beszél még angolul, valamint tanult még spanyolt és latint. Ha jellemeznem kellene magunkat, akkor mi egy tudatosan összeurópai család vagyunk.

A kezdeti nehézségek után ma 29 év távlatában jól érzem magam Berlinben, integrálódtam, itthon vagyok. A családban, a munkámon keresztül, de nem utolsó sorban a széleskörű nemzetközi baráti körünknek is köszönhetően megtaláltam a helyem. A város, amelyben élek, érdekes, izgalmas, dinamikusan változó és fejlődő. Színes sokoldalúságában minden zsák megtalálhatja a maga foltját. Nem akarnék innen elmenni.

Az utóbbi időben sok szó esik a németek idegenellenességéről. Általában Németország mint választott második haza, szerintem nem a legrosszabb hely Európában. Megfigyelésem szerint semmivel nem idegenellenesebbek, mint pl. a magyarok. Honfitársainknak ugyanis többnyire csak arra van módjuk, hogy külföldön figyeljenek fel erre a jelenségre mint esetleges szenvedő alanyok. Nem tudják azonban, hogy mivel kell megküzdenie egy franciának pl. Kelet-Magyarországon. Idegengyűlöletre a saját tapasztalatom alapján nem panaszkodhatom. Sem karrierem során, sem a privátéletben. Sőt: a legtöbb ember kimondottan kedves, készséges, ha kiderül, hogy magyar vagyok, aminek mindig örülök.

Ugyan összeurópainak tartom magam, de azért ennek nem mond ellen, hogy egyben angazsált magyar is legyek. Nyolc évig elnökségi tagként dolgoztam az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem szervezetében, amely a nyugat-európai magyar értelmiséget igyekszik összefogni és éves konferenciák rendezésével, ...

2002-ben egy véletlen folytán elkezdtem írni. Az akkor egyszeri cikknek szánt írásomat közölte az Élet és Irodalom (ÉS), majd több bíztatást kaptam. ... Szellemi termékeim műfajilag a publicisztikához sorolhatók ....

- - - -


Valamelyik EPMSz-konferencia során, amely a magyar kisebbség helyzetét vizsgálta a szomszédos országokban, az egyik előadó a következőket mondta: „Érdemes másnak lenni, ha az több.“ Nem úgy értette, hogy magyarnak lenni több vagy jobb volna, hanem érdemes megőrizni, átadni utódainknak nyelvünket, kultúránkat, ha azzal többé, színesebbé tudjuk tenni életüket. Úgy érzem, hogy nekem feltétlenül gazdagodást jelentett az a tény, hogy nem a német fogyasztói társadalomban születtem, és ezért képes vagyok az összehasonlításra. Ugyanakkor jó, hogy idekerültem, mert megtanultam élni a demokrácia adta lehetőségekkel, mert elsajátíthattam a Max Weberi protestáns etika szemléletmódját. Ez több, mint amennyire 40 év szocializmusában lehetőségem nyílt volna.

Érdemes másnak lenni, mert az több: több nyelvben, kultúrában, viszonyítási alapban, szemléletmódban, toleranciában, identitásban. Egyszerre tartom magam magyarnak és berlininek és mindkét minőségemben jól érzem magam a bőrömben. Az a legjobb benne és a mai egyesült Európában, hogy nem kényszerülök választani a kettő között. Nem globális multikultiról van szó, hanem egymás melletti és egymáshoz harmonikusan kapcsolódó kultúrkörökről, amelyek nem vegyülnek el, hanem erősítik egymást. Életem egyik funkcióját a több kultúra közötti tolmács, az összekötő, vagyis a híd szerepében látom.

Kisérletem/ünk, hogy ezt a kettős identitást, a közvetítési képességet átadjuk a következő generációnak, sikeresnek tűnik. Képzőművésznek készülő leányunk többféle kötődéséhez a berlini Francia Gimnázium szelleme alapvetően hozzájárult. A kelet-európai kultúrák iránti érdeklődését nyilván itthon szívta magába. Jelenleg oroszul tanul, mert félévre ösztöndíjjal a Szentpétervári Képzőművészeti Akadémiára készül. Kapcsolatteremtő készsége, tájékozottsága, nyitottsága, motiváltsága és nem utolsó sorban nyelvtudása alapján szerintünk Zsófi az új, 21. századi európai társadalom tipikus képviselője.

Pompéry Judit

Berlin, 2004. január