2016. július 27., szerda

Bázakerettyétől Amszterdamig - és vissza 1.

Éles váltás: alant következik idei nyári barangolásaink hiteles története. Szárazon és vízen, hegyen és völgyön, autón-hajón-biciklin és gyalogosan. Gyerünk.

Hosszú vajúdás előzte meg a döntést, hogy hová is utazzunk. Először a dunamenti kerékpárút került képbe Passautól Bécsig, de Áron fiunk idén felvételizett az orvosira, és a ponthatárok kihirdetése éppen erre az időre esett. Elképzeltük, hogy az erős egyéniségű srác éppen egy 80 km-es etap előestéjén tudja meg, hogy mégsem vették fel… Nem, ezt most máshogy kell csinálni.
A felvétei eredményéről egyébként híven be fogok számolni a blogon.

A fenti megfontolásból tehát statikusabb berendezkedést választottunk: legyen egy bázis, egy szállás, ahonnan minden nap új kalandokra indulhatunk. Internetes bambulás közben véletlenül találtam rá egy Hollandiáról szóló útibeszámolóra. Hollandia! Alámerült ifjúságom kedvenc országa! Gabit sem kellett hosszan győzködni, miután ő is szép emlékeket ápolt a huszonhárom évvel ezelőtti Németalföldről. Ráadásul alig kezdtem szállás után kutakodni, ráleltem egy amszterdami lakóhajóra a belváros kellős közepén, a Singelgrachton. A Tempo Doeloe nevűre (mint írják, ez indonézül - volt holland gyarmat - a „régi szép időket“ jelenti). Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt, Gabinak is. Rögvest lefoglaltam, s így eldőlt, hová is utazunk az idén. 

Az én nyári szabadságom egy verőfényes péntek délelőtt kezdődött, ügyelet után. Némi csomagolást-szöszmötölést követően autóba vágtam magamat Bécsben, hogy az ebédet már odahaza, szeretteim koszorújában költhessem el Szombathelyen. Az egészből nem lett egyébként semmi, mert annyi elintéznivalóm volt még a Császárvárosban, hogy csak kora délutánra gördültem be a hazai ház elé. Gabi még lehúzott egy délutános rendelést, de aztán végképp kitört a pihi. 

Vasárnap indultunk - először nem Hollandiába, hanem a szokásos bázakerettyei együttlétre a barátainkkal. Egyszer majd hosszabban kell írnom erről a jelenségről, hogy kb. száz, immár beérkezett, középkorú ember tizenhetedik éve minden nyáron kibérel egy komplett falusi iskolát Zalában a hozzátartozó külsőségekkel együtt, matracokon alszik a tantermekben, a helyi menzán étkezik és egy héten át örül egymásnak.
Báza...
Bensőséges beszélgetések, svungos sportcsaták, borongós borozások, fergeteges fürdőzések követik egymást, az alvást, mint fiziológiai alapszükségletet a minimálisra csökkentve. Nagyjából harmincéves közösségünknek egyik alappillére ez a nyarankénti találkozás. Igen, egyszer majd részletesen kell írnom róla.

„Bázának“, ahogy nevezzük, vasárnap lett vége. Hazaértünk, a konyha kövére, a mosógép elé kiterítettük a szennyest, konstatáltuk, hogy csak térdig ér, aztán nekiláttunk készülődni a nagy holland kiruccanásra. 

Említenem kellett volna: elhatároztuk Gabival, hogy idén nem áruljuk el a fiúknak az úticélt. Egyrészt, mert szeretik a meglepetéseket, másrészt, mert mi meg szeretünk titokzatoskodni, ködösíteni, misztifikálni. Harmadrészt pedig, mivel úgyis lett volna valaki közülük, aki az adott desztinációra fintrorgatja az orrát, bármi is legyen az. Egyikük a tengert szereti, a másik művészettörténész és műkincseket akar látni, a harmadik hegyeket kíván - egyszerűen nem lehet mindenki kedvére tenni, na. Barátaink szerint az önmagában is kisebb csoda, hogy húsz év körüli gyermekeink még hajlandók elkísérni minket a Nagy Közös Nyaralásra. Tényleg, kösz, fiúk, ha sok év múlva olvassátok ezeket a sorokat, tudjátok, hogy a szüleitek jó fejnek tartanak Benneteket miatta. 

A titkolózás két hónapja alatt fogadások születtek azzal kapcsolatban, melyik szülőnek fog eljárni a szája. Mondanom sem kell, elsőprő oddszokkal szerepeltem a mezőnyben. Családom szerint ugyanis képtelen vagyok titkot tartani. Pedig de. Egy-két „hajszál híján“-tól eltekintve néma maradtam, mint a csuka. Indulásunk előestéjén, vasárnap, megkértük a fiúkat, hogy írják fel titkosan egy papírra, mit tippelnek, hová megyünk és hol fogunk lakni. A következők születtek: 1. Írország, cottage (Marci, egy tőlem származó szándékos dezinfomáció révén, hihi); 2. „Nem t’om, nem is érdekel, jó lesz és kész“ (Áron); és 3. Amszterdam, lakóhajó (Domi, mert véletlenül belelátott a levelezésünkbe, affene… De NEM tőlem tudta!) Domi becsületére legyen mondva, nem rontotta el a játékot, és a repülőtérig nem adta ki az infót. 

Végül hétfő lett, július 25-e, és mi bezsúfolódtunk a családi egyterűbe. A fiúk csak annyit tudtak, hogy repülni fogunk, irány Bécs, illetve Schwechat. A kocsit a bécsi lakásunk garázsában hagytuk, és - egyszer élünk! - taxival furikáztattuk magunkat a repülőtérre. Illetve két taxival, mert öten nem fértünk be egybe. 

A mi járgányunk - Marcival és Gabival ültünk benne -  kicsit lemaradt, mert a másik autó sofőrje láthatólag versenynek tekintette a dolgot, és vagy öt percet rávert idősebb kollégájára. Na ja, egy taxisnak is kell a változatosság. A mi drájverünk kissé zokon is vette, hogy legyőzték, de szerencséjére rugalmas, kedélyes alkat volt, hamar túltette magát rajta. Szószátyár lévén, hamar keresztmetszetet kaptunk egész életfilozófiájáról, családjáról, származásáról és egészségi állapotáról. Fordított sorrendben haladva: pár éve volt egy komolyabb műtéte, de már jól van; származását tekintve marokkói zsidó; két gyereke van, szülei Marokkóban élnek, ritkán találkoznak, de rendszeresen telefonálnak és idén nyáron meg fogja látogatni őket; s végül filozófiája alapját a bécsi víz képezi. „Ugye tudja“ - kezdte -, „hogy Bécs az egyetlen világváros, ahol hegyi forrásvíz folyik a csapból?“ -Egyébként ez tényleg így van. „Minden reggel, mikor felkelek, megiszom egy pohárral, arra gondolok, hogy a világ legjobb vezetékes vizét iszom, sőt azzal fürdök, mosok és mosogatok - hát ne legyek elégedett?!“ Tulajdonképpen igaza van. Aztán azt mondta: „A hülyék azon vitatkoznak, hogy egy vízzel félig töltött pohár félig teli van-e vagy félig üres. Én, mikor reggelente megnyitom a csapot, arra gondolok, hogy az én poharam bizony teljesen tele van.“ Irgylésre méltó világlátás, legalábbis ami a vizet illeti. „Ha valami zűr van, gond, baj, arra gondolok, hogy lehetne sokkal rosszabb is.“ És elmesélt egy történetet a hászid rabbiról, aki mindenki bújára-bajára csak annyit felelt: Nem baj, fiam, lehetett volna sokkal rosszabb is! Egyszer aztán azt a szörnyűséget mesélték neki, hogy Grün egy szerdai napon korábban jött haza a munkából, és mivel in flagranti találta a feleségét Blauval, lepuffantotta őket, s végül saját magát is. Tragédia! Na rabbi, ezt übereld! A bölcs rabbi azonban így szólt: Bizony, lehetett ez volna sokkal rosszabb is, fiaim. Például, ha nem szerdán történik, hanem kedden. S mert a hallgatóság értetlenkedett, megmagyarázta: Kedden engem talált volna ott Frau Grünnel…

A reptéren aztán kiderült. Azt hiszem, a srácok tényleg örültek Hollandiának, bár a hajót még mindig nem árultuk el nekik. De nem is mi lettünk volna, ha becsekkoláskor nem akad fenn valamelyik csemeténk a rostán. Pár éve Szicíliába menet Áronnál talált a sápadt vámőr egy marék töltényhüvelyt (!!) a hátizsákban - állítólag valamely cserkésztábor helyszínén szedte volt össze a fiú s aztán elfeledkezett róluk -, idén viszont Domi volt a soros. Épphogy átkecmeregtünk a beléptető kapun, ahol még rólunk is röntgenfelvételt készítettek (meg is akartam kérdezni, nem látszik-e gyökércsúcstályog a bal alsó hatosomon), amikor a szicíliai eseményekhez kísértetiesen hasonlító koreográfia vette kezdetét. Jött a vámos, kezében, mint véres rongyot, tartotta Domi hátizsákját, és megkérdezte a srácot, hogy övé-e a cucc. A beismerést követően drámai arckifejezéssel előhúzott belőle egy kb. harminc centi pengehosszúságú kést, egy hatalmas disznóölő halefet, és gyermekünk orra alá tartotta. Kínos pillanatok, magyarázkodás, hogy bocsi, benne felejtettem (egyáltalán, minek jár a fickó egy ekkora bökővel?!), végül a lesújtó végkifejlet, az elkobzás. Illetve nem is, mert potom húsz euró ellenében (melyet én lehettem szerencsés beáldozni) vállalták, hogy hatvan napig megőrzik. 

Lezöttyentünk a megfelelő kapunál a székekre és kifújtuk magunkat. Két óra, remek. Fél óra múlva beszállás. Alig vártuk.

Először fel sem fogtuk, hogy nekünk szól a hangosbemondó: Sajnálattal értesítjük Önöket, blablabla, hogy az Austrian Airlines ilyen és ilyen számú járatát technikai okokból töröltük, szíves megértésüket kérjük, blablabla. Puff neki. Dermedten ültünk, kicsit ott volt mindenki fejében, hogy biztos valami terrortámadás történt, ezen a nyáron eléggé divatba jött Európában is… Ráadásul emailben megállapodtunk Julieval Amszterdamban, hogy hatkor vár minket a hajón.

De a légitársaság profinak bizonyult. Percek alatt szétosztották az utasokat másik járatokra. Igaz, délután három helyett este nyolckor szállhatunk csak fel, de együtt maradhattunk mind az öten, és még vacsorát is kaptunk az egyik reptéri étteremben (ahol kiderült, mindenki magyar és nagyon kedves). Alaposan körülnéztünk a djútifríben, bevacsoráltunk, pihentünk, beszélgettünk, hülye képeket csináltunk egymásról telefonnal - együtt voltunk! A helyszín mellékes. 

Igazán nem okozott horpadást a jó hangulatunkon ez az apró affér. Juliet is felhívtuk Amszterdamban, nagyon megértő volt. Csak az bosszantott minket, hogy tölthettük volna ezt az estét a fedélzetünkön is, nyugágyban, sört hörpölve, naplementét bámulva… Na sebaj. 


Végül felszálltunk, és másfél óra repülés után már csikordult is a futómű gumija a schipholi aszfalton.
Ő hozott
Mint régivágású utasok, azért megtapsoltuk a pilótát - és csodák csodája, sokan csatlakoztak hozzánk az utasok közül. Este fél tizenegy volt. A csomagok szerencsére gyorsan előjöttek a gép gyomrából, uzsgyé, taxiba és már robogtunk is az amszterdami éjszakában. A droszton sikerült egy kisbuszt kapnunk, így együtt maradhattunk mind az öten. Ez a sofőr hallgatagabb volt, mint bécsi kollégája, de annál hatékonyabb. Úgy fordult meg a villamossíneken, hajtott be a rossz irányból egyirányú utcákba, hogy csak néztünk. Állítólag Amszterdamban így kell, nem is lehet másként. 

És végül, végül: Stadhouderskade 45T! Megérkeztünk. A srácok csak néztek. Ott áltunk az éjszakában egy igazi amszterdami csatorna partján, ahonnan palló vezetett egy hosszú, egykori uszályra (kormányosállással, fedélzettel, kajütablakokkal, ahogy kell). Ez lesz az otthonunk egy hétig. Ahogy beléptünk, éreztük, hogy nem lesz nehéz. A kormányállásból (igazi kormánykerékkel!) lépcsők vezettek a hajó gyomrába, a nagy konyha-étkezővel kombinált nappaliba. Továbbhaladva, a keskeny folyosóról nyíltak a hálószobák, az orrteret pedig jókora fürdőszoba foglalta el. Mesés. Julie kicsit fáradt szemekkel, de kedvesen fogadott, hosszú előadást tartott az ingatlan használati szabályairól, melyek közül a legfontosabb volt, hogy a WC-kagylóba nem szabad semmit dobni a visszafogott mennyiségben használandó papíron kívül. A hajó ugyanis keskeny csövön át kommunikál a városi csatornahálózattal, s ha a pumpa lapátjaira rátekeredik valami és megáll, az egész hajót elönti a… Szóval elönti. De Julie elmagyarázta a mosógép, a mikró, a mosogatógép, a sütő, a gáztűzhely, a hűtőszekrény és a fagyasztó működését is, mert mindez a rendelkezésünkre állt. A koronát a parton található biztosítékszekrény bemutatásával tette fel. Alapos nő. 
A Tempo Doeloe
Végül, úgy fél egy tájékán kitessékelhettük az ajtón és magunk maradtunk. Hát persze, hogy egy kicsit még kiosontunk a fedélzetre, leültünk a nyugágyakba és hallgattuk a város neszeit. A csatorna felett lengedező szél távoli forgalom zaját és igen enyhe, de egyértelmű gándzsaszagot sodort felénk. Amszterdam. Végre itt vagyunk. 


Az ágyban fekve a sötétben határozottan érezni lehetett, hogyan ringatódzik a hatalmas bárka. Szép álmokat, Tempo Doeloe, holnap felfedezünk!

2016. június 30., csütörtök

Síkalandok 5.

Szó ami szó, egy kissé elmaradtam az ígért folytatással. Eltelt azóta pár hónap - mea culpa! - és közben nyár lett, kánikula, ami nem könnyíti meg a havas kalandok felidézését. De muszáj befejeznem, egyrészt, mert megígértem, másrészt, mert vár ránk a nyári szabadság, s addigra le kellene zárni a téli krónikát.

Vissza tehát Schladmingba! Túl a szállodai izgalmakon most már tényleg a síelésről szeretnék szót ejteni. 

Első munkanapunkon reggel túlestünk a früstökön, majd elautóztunk Haus im Ennstalba, a községbe, melyből a Hauser Kaibling nevű hegyre lehet felvonózni. Kicsit lelombozott minket, hogy halkan szemerkélt az eső és langy idő volt. Talán a hegyen havazik majd. Hausban a Hegy tövében hatalmas parkolót alakítottak ki, onnan indult a gondolás felvonó. Interneten már korábban beszereztem az egész heti síbérleteket, így sorbanállás nélkül sikerült felkapni az egyik kabinba, és fellibegtünk 1424 m magasra, a 2015 m magas Hauser Kaibling derekáig. Dacára a bánatos időnek, itt igazi síparadicsomi viszonyok fogadtak: a Ski Amadé sítársaság híres az infrastruktúrájáról. A hóágyúikkal olyan pistéket varázsoltak a léceink alá, hogy na. Csak délutánra, és a völgyben kásásodott meg a pálya a kitartóan hulló eső miatt. 

Ahogy kiszálltunk, egy U alakú épületegyüttestől körbezárt belső udvarra jutottunk, ahol már nyüzsgött a sok siklani vágyó. Jobbra is, balra is egy-egy hütte, arrébb még egy - nem lesz itt baj. Akárhogy néztem azonban, sehol sem találtam a Nyuszis Gyakorló dőlésszögére csak kicsit is hajazó pályát. Itt a kékek olyan sötétkéknek tűntek, hogy az már piros. Vad lejtők, szeszélyes buckák, hosszú pistenkilométerek. Hol fogok én itt belejönni? 

Gabi addig nézegette a térképet, míg talált egy aránylag rövid pályát, „Übungspiste“ néven. A térképen, mintegy biztatásul, egész halvány kékre föstötték. Ez lesz a jó. Mellette tányéros lift, mint a kleikirchheimi nyuszison. Szuper. Gyerünk. 

Azt a térkép diszkréten elhallgatta, hogy a tányéros felvonó alsó állomásához egy piros pályát keresztezve kell eljutni. Gabi ment elöl, profi testtartással, jobbra-balra fröcskölve a havat, ahogy azt kell - én meg utána, küzdve az életben maradásért. Egy aránylag lejtős pályát átlósan keresztezni úgy, hogy balról állandóan fénysebességű síelők kerülgetnek, no ez nem az én műfajom még. A bal térdem a nyakamig felhúza, a bal lábamon a teljes testsúlyom (völgyláb, ugye), és hozzá az a bizonyos bébizsiráf-szerű szörnyű hóeke-tartás. Ha hozzáveszem a kásás havat, az idegen pályát, és hogy ez volt idén az első hó-kontaktom: hát nem volt elegáns.

Végül elértük a tányéros felvonó kiindulópontját. Nagy rutinnal vettem láb közé a cuccot, és húzattam fel magamat Gabi után a gyakorló pálya szélén. Ahogy balra kinéztem, nem is tűnt olyan meredeknek. Kisgyerekek is játszva siklottak el mellettem. Keserű tapasztalat egyébként, hogy ez az érv, hogy “egy gyerek is meg tudja csinálni“, itt Ausztriában és a síterepeken NEM érvényes. Nagyon nem. 

A tányéros meg csak húzott, húzott egyre feljebb. Ejnye. Végül mégis véget ért, szép ívben kifordultam balra, és feltárult előttem a pálya. A felvonó alsó állomása apró pont volt távol a hómezőn, és innen fentről olyan szédítő lejtő bontakozott ki, mintha a Grand Kanyon szélén állnék. Na gyerünk azzal a hóekével. Lassan, óvatosan a völgy felé fordítottam a lécek orrát és nekiindultam. 

Álljon itt most az utókor számára egy hátrahagyott tanulság: nem minden pálya Nyuszis Gyakorló. Egy bizonyos meredekség és sebesség felett eljön a perc, mikor sutba dobhatod a hóekét. Nem működik. A léc nem áll meg. És te sem. Egyre gyorsabban, egyre kontrollálhatatlanabbul siklasz, a szépen elképzelt fordulások, nagystílű ívek előbb bátortalanabbak, satnyábbak lesznek, majd végképp felhagysz velük, és szembenézve sorsoddal, többé-kevésbé előre helyezett súlyponttal, e=mc2-tel terjedsz a völgy irányában. 

Ilyenkor egy használható tanács marad: el kell esni. Na azt nagyon tudok. Nem szabad egyszerűen perecelni, mert látványos és fájdalmas lehet. Le kell kuporodni a lécekre, majd guggoló helyzetben kidőlni egyik vagy másik oldalra, remélve, hogy nem épp akkor és abból az irányból előznek. A felvert hófelhő persze így is tetemes, de nem fáj a dolog és többé-kevésbé kontrollált. 

Így tettem. Guggolás, eldőlés, hófelhő, aztán pár perces kapálódzás, mint hátára esett bogár, mivel az egyik léc leoldott ugyan és eltűnt valahol alant, de a másik keresztbe fordult és alá szorult. De nemhiába a harmadik éves sítapasztalat: kézben tartottam a helyzetet.

Felálltam (méltósággal, magabiztosan - én így síelek, jó?!), és visszanéztem, hány száz métert tettem meg a kiindulóponttól. Ötöt-hatot… Pedig azt hittem, hosszú percek óta siklom. És a Talstation még mindig valahol odalent honolt a ködben. Márpedig én ezen a pályán még egyszer fel nem csatolok. 

Lécek a vállra, s irány a völgy. Könnyed eleganciával, gyalog. Mintha szándékosan. A síbakancs persze nem alkalmas több száz méteres gyalogtúrákra egy meredek lejtőn, így eléggé megviselödtem, mire leértem, de kifelé nem mutattam, mi dúl odabent. Elértem az egyik háromszögelési pontot: a hüttét, és betértem egy búfelejtő Jagateere.

A család szanaszéjjel síelt egész délelőtt, de nekem inkább a kocsma dús, párás légköréhez volt kedvem, mint újra lécre állni. Sebaj, hamarosan itt az idő, jön D., a síoktató és felkarol.

Úgy képzeltem, negyvenöt kilós, szikkadt, cserzett, negyvenes nő, csupa ín, csupa izom, csupa nyúlékony ízület. Hangja erős, rekedtes és parancsoló. Esendő antisport-alkatomat néma rosszallással, alig rejtett grimaszokkal tekinti, világnézete a „citius, altius, fortius“ jegyében fogant. Előre féltem.

S aztán megjött D., aki egyáltalán nem volt sem szikkadt, sem negyvenes, sem rekedtes hangú, sem domina. Egy kedves, mosolygós huszonéves nő, aki az első öt percben felmérte a kettőnk (mármint Gabi és én) tudása közt tátongó szakadékot, s onnan kezdve külön foglalkozott velünk. Ami engem illet, elvitt a ház mögötti ovis gyakorlópályára (tíz méteres, 0,5%-os lejtő, színes szivacsfigurákkal, úgymint pingvin, mackó, nyuszi, miegymás), s ott síeltem én szelíden, a negyvenes főorvos, az ő óvó tekintetétől kísérve. Mikor megtudta, hogy ezzel a tudással a tányéros pályán is próbálkoztam volt, elfojtott egy szörnyülködő sikolyt, és közölte: úgy látja, az még nem nekem való. De ne aggódjak, hamarosan belejövök.

D. legnagyobb érdeme, hogy kiszabadított a hóeke rabságából és rávezetett, hogy mint ahogy a bicikli, a síléc is stabilabb, ha gyorsabban megy. Illetve jobban irányítható. Szóval, hogy ne féljek, ha kicsit begyorsul a cucc. Az ötödik nap végére már a Höfi-Abfahrt nevű gyönyörű kék pályán repesztettem vele, teljes harmóniában a gravitációval. D. kedvessége, pozitív hozzáállása, biztatása megtette a hatását. Sohasem fogom elfelejteni neki, hogy ahelyett, hogy kiröhögött volna (pedig lett volna rá alkalma bőven), inkább mindig megdicsért. Igazi profi. Mikor egyszer kicsavarodott végtagokkal feküdtem a síkon - egy akaratlan leszúrt Rittberger eredményeként -, és sehogy sem tudtam újra talpra vergődni, segítőkészen nekilátott, hogy felhúzzon. Mondom, inkább Ötziként végzem itt, takarjon be egy puha gleccserrel, de ez nem fog menni. Alig ötven kiló, míg én több mint a duplája. És lány. Hát hogy tudna engem feltámogatni?! Uramfia, alkalmazott valami fogást, és egy másodpercen belül függőleges voltam megint. Szóval profi. Van mindenféle síoktató-vizsgája, és készül még továbbiakra is. A síiskola szállásán lakik, egyfajta kollégiumfélében, három srác szobatárssal, akikre néha finoman panaszkodott, hogy milyen rendetlenek. Csak a nyarai nincsenek megoldva: olyankor nem lehet síoktatni. Kitanulta a kutyakozmetikus szakmát (!), de még nem vette rá magát, hogy bele is kezdjen. Legújabb terve, hogy nyáron Új-Zélandra utazik, ahol ugye akkor van tél és síoktatókat keresnek. Ravasz. Búcsúzáskor sok sikert kívántunk neki. Kapott tőlünk csokit, puszit, meleg kézrázást, mert nagyon megkedveltük. Annyit kért - húszéves tyúkanyó -, hogy ha szerencsésen hazaértünk, „dobjunk“ neki egy SMS-t. Hogy tudja, nem ért baj minket.

Tömör önbizalmamat kicsit beárnyékolta az utolsó délután önálló lesiklása a Höfi-Abfahrton, mert D. nélkül, mi tagadás, kicsit bepánikoltam. Kicsit?! Mikor végül puffanva nekimentem az oldalpalánknak, lecsatoltam és részemről befejezettnek tekintettem a 2016-os síszezont. Családom pszichológiai masszázsának köszönhetően aztán hamar megenyhültem, de be kellett látnom, hogy hosszú még az út a FIS-tagságig.

A család többi tagja - Gabit is beleértve - közben egész héten csodás kalandokat élt át. Ez a „Négy-hegy-hinta“, mármint hogy át lehet felvonózni-síelni még három másik csúcsra és vagy ötven pályára, valami fantasztikus. Volt, hogy ebéd után eltűntek azzal, hogy este ötre menjek értük kocsival a schladmingi hegy aljába. És öt óra körül valóban besiklottak a célba holtfáradtan, kipirultan, boldogan, vagy 20-30 km síelés után. Eléggé irigykedtem. No, majd jövőre én is! Legalábbis D. ezt ígérte, és én hiszek neki.


Ezeket szerettem volna még hozzátenni az idei síkalandjainkhoz. Megfogadtam, hogy a jövőben igyekszem gyorsabban megírni a krónikát, mielőtt még az emlékek halványodni kezdenek. Sok apró-cseprő élményből áll össze a nagy kaland, az érzés, hogy azta, de jó volt. S ha évekkel később vissza tudjuk olvasni a részleteket is, a jó érzés visszatér. Szóval: folytatása következik!

2016. április 5., kedd

Síkalandok 4.

Nekem eleinte kicsit fájt a szívem a jó öreg lanka után, de a család - és a kaland! - kedvéért belementem, hogy válasszunk másik síterepet. Ismét gombhoz a kabát: oktatóhoz kerestünk régiót. S-ék, a szombathelyi kölcsönzősök ajánlották D-t, a fiatal oktatónőt, aki anno szombathelyi lakosként kezdte síelős pályafutását, részben S-ék hathatós támogatásával. S-ék szerint D-nek van egész Schladmingban a legütősebb oktatói papírja (azaz a legtöbb mindenhez ért, méghozzá a legmagasabb színvonalon), tehát ő kell nekünk. A magam részéről a síelés görög istenének tekintek mindenkit, aki végig lécen állva lecsúszik a leglankásabb kék pályán (ez a „végig lécen állva“ azért kell a pontos definícióhoz, mert fenéken, orron, arcon vagy háton csúszva én is lejutok, úgy nem kunszt) - de hátha ő lesz az, aki a Nagy Áttörést elhozza nekem. Belementünk.

Kinéztük az egyetlen szabad hetet, amely mindannyiunknak megfelel, választottam egy pofás kis családi panziót a közelben (egész pontosan szállodácskát, de az ezzel kapcsolatos ódák majd csak később következnek), felszereltük magunkat S-éknél, aztán hajrá!

Ízelítő
Báli szezon volt, a vasárnap reggei indulás a szombat esti elhajlás miatt nem volt éppen könnyű. Ráadásul igyekeztünk korán menni, hogy még világosban láthassuk a vidéket. Ez a Schladming egy négy hegyből álló óriási síparadicsom. Az első hegy a Hauser Kaibling, a második a tulajdonképpeni Schladming, a harmadik a Hochwurzen, a negyedik pedig a Reiteralm. Mi az első hegyen üzemelő síiskolához igyekeztünk, a szállásunkat is itt, a közeli Gröbmingben foglaltuk le. 

Kora délután volt, mire begördültünk a blikkfangos kis szálloda elé. Köröskörül hegyek, a hegyek lábánál rét, a rét közepén magányos épület. Romantikus. Hogy mennyire az, hamarosan kiderült.

A recepción senki. A pulton elhelyezett kajla gombú csengőt működtetve némi lármát csaptam, hogy felfigyeljenek ránk. Nem tették. Mint később kiderült, ez a hotel egyik alapvető vonása: soha sehol nincs senki, akire szükségünk lenne. Vagy tíz perc meddő csöngetődzés után egy arra haladó bajtárs odavetetette: „Kicsit türelemmel kell ám lenni, most van az ebédidő, és mindenkinek sok a dolga.“ Jó, én meg bejelentkeznék. A közeli lengőajtón áthatolva betoppantam az ebédlőbe - határozottan, majdhogynem vehemensen, hogy lássák, hogy bejött valaki - és kerestem az elfoglalt személyzetet. Némi álldigálás után arra cirkált egy éltes hölgy, karján megrakott tálakat egyensúlyozva. Bár tisztán látszott, hogy úgy hiányzom neki, mint háziorvosnak az influenzaszezon, azért megszólítottam. Hogy új lakó lennék, és bejelentkeznék. Ha nem nagy gond. Ha nem nagy baj. 

Becsületére legyen mondva, azért kicsit lassított. Nem nagyon, de mégis. És a sok kajával a bicepszén nem lehetett könnyű. Mikor másodszorra is felvetettem neki a problémát, még válaszolt is. Hogy menjek vissza a recepcióra, azonnal küldi a tulajdonosnőt. Hűha, magát a tulajt! Új reményekkel tértem vissza a pulthoz, izgőmozgó családom társaságába. Újabb tíz perc várakozás következett. Időközben megpróbáltam egy másik ajtót is: azon át a konyhába lehetett jutni, ahol sokszagú párák közepette gondterhelt férfiak küzdöttek keményen. Itt sem volt sok esély a kommunikációra. 

Mesevilág
Node a türelem rózsát terem. Alig félórával az érkezésünk után ragyogó mosolyú, korpulens hölgy tűnt fel az ebédlő felől. Innen ment már minden, mint a karikacsapás. „Igen, Királyék, maguk foglaltak két szobát, ugye?“ Bevallottam. „Lássuk csak“, mondta a dáma, „itt is van az egyik kulcs. A másikat még takarítják, de azonnal kész az is. Addig is felmennek? Tetőtér, nem baj? Lift nincs…“ - És egy plombavillantó mosoly.

Felmásztunk a cókmókkal, lerogytunk az ágyra. Egyébként barátságos, tiszta kis szoba volt. Áron fiunk - aki leginkább kivette részét az előző éjjeli dajdajból - azonnal bedobta a szunyát az egyik nyoszolyán. Hamarosan kopogtak, a szobaleány jött jelenteni, hogy kész a másik szoba is, kitakarították. „Danke“, mondtam gördülékenyen, „akkor azt a kulcsot is szeretnénk elkérni“. A leányzó habozni látszott. „Bocsi“, szólt aztán, „nem beszélhetnénk inkább magyarul? A német nem megy még olyan jól…“ Anyanyelvre váltva megnyugtattam, hogy semmi gond, így még jobb is, majd ismét elkértem a másik szoba kulcsát. „Ja…“, volt a válasz, „azt levitték a recepcióra a takarítók…“ 

Ismét másztam egy jót. Nem is árt, gondoltam, ha D. állítólag kemény leckéi előtt megcombosodom kissé. 

Miután behurcolkodtunk a másik szobába is, nem álltuk meg, hogy alkonyatig még gyorsan beugorjunk Schladmingba, ha nem is síelni (jócskán elszaladt az idő), de körülnézni egy kicsit. Hátrahagytuk az alvó Középsőt, és autóba ültünk.

Ez már igazi síparadicsom. Hegyek, pisték mindenütt, az utcákon csupa síanorákos ember, léccel a vállán, a síbakancs miatt jellegzetes, darabos, zökkenő járással. Ez kell nekünk! Hosszasan bámultuk a kései lesiklókat, akik boldogan és lihegve érkeztek meg a völgybe. Boltok, kölcsönzők mindenhol, hihetetlen áruválaszték, nyüzsgő élet. Na, majd holnaptól mi is!

Leszállt a szürkület, mire visszaindultunk a szállóba, egy jó kis vacsorával megkoronázni a hosszú napot. A recepció ismét elhagyatott volt, mint egy osztrák szépkiejtési verseny helyszíne. Sebaj, bevonultunk az ebédlőbe, ahol a délutánról már ismert pincérnő fogadott bennünket, ezúttan jóval nyájasabban. Mint kiderült, a jó modort valószínűleg a hamarost elközelgő gasztronómiai inzultus kompenzációjának szánta. A koszt ugyanis gyakorlatilag ehetetlennek bizonyult. A hotel filozófiájának alapköve a következetesség lehetett, mert az étkezések színvonala egész héten ebben a vörös zónában fluktuált, mintegy a szakácsművészet reciprokaként. Szó se róla, amit elénk adtak, azt kedvesen, mosolyogva adták, de inkább hajították volna két méterről mogorván az asztalra, ha legalább meg lehetett volna enni.

Lidércnyomásos reggelik, hidegleléses vacsorák követték egymást. Nyákosan összetapadt hideg grízlevesek váltakoztak vedlett bundájú, püréállagú pangasius-szeletekkel és rághatatlan, agg sült húsokkal; felvizezett narancslé egészítette ki a kihűlt, folyékony rántottát és odaégetett pirítóst. Esténként ágyba bújva a puffadt, nyugtalan bélrendszer sokszor órákig nem hagyott elaludni. Bátorságpróba. 

De az este tartogatott még meglepetést. Kitántorogva az ebédlőből, felleltük a recepciós hölgyet, aki emígy vette fel a társalgás fonalát: „Entschuldigung“, aszondja, „a szoba, amit először adtam maguknak, nem a maguk szobája eredetileg, csak az volt kész. Önök erkélyes szobát foglaltak, most át lehetne költözni…“ És magyarra váltva megkockáztatta: „Nem beszélhetnénk inkább magyarul? A nevük alapján gondolom…“ 

Hegyek
Kiderült, itt mindenki magyar. Ez egy magyar vállalkozás. Októberben nyitottak, és, úgymond, még bele kell kicsit jönniük. A Királyok szíve nincs kőből. Azonnal készek voltunk kedvesen megbocsátani az összes kellemetlenséget. És ha nem is dalolva, de különösebb rossz érzés nélkül battyogtunk fel a lépcsőn , csomagoltuk össze újra a holminkat - és az alvó Áront -, s költöztünk be egy újabb szobába. Tény és való, tágasabb, kényelmesebb volt az előzőnél. Nincs itt semmi hiba. Sőt, felfedeztük, hogy az alagsorban biliárdszoba, pingpongasztal is van, így alkalmunk nyílt kicsit lemozogni a vacsorát.

És másnap várt minket a hómező!


(Folytatása következik)

2016. március 29., kedd

Síkalandok 3.

Így kezdődött. Egy évre rá ismét Kleinkirchheimben talált minket a szezon. Lassan-lassan megbarátkoztunk a lankásabb pályákkal, sőt Gabi (és persze a fiúk) ki-kipróbálták magukat a halványabb pirosokon is. 

A második „évad“ egyik délelőttjén olyan erős szél fújt, hogy kedvenc felvonóinkat leállították. Sanyi (az oktatónk) nem sokat teketóriázott, beültetett minket a saját furgonjába, megkért, hogy vezessek, mert akkor neki nem kell lehúznia a síbakancsát, és átnavigált minket egy közeli hegyre, ahol csupa piros (és a szél miatt kijegesedett) pálya várt. Mikor kiszálltunk, elgondolkozva nézett rám egy percig, aztán bevitte a döfést: „Péter, ez még nem neked való…“ Lent hagyott egy ovis gyakorlópályán egy fiatal oktatótanonccal, Mátéval, és elragadta feleségemet meg legidősebb fiunkat, Mártont (a másik kettő srác abban az évben nem jöhetett velünk). Ott csuszigáltam egész délelőtt az óvodások között Mátéval, aki nagy türelemmel csiszolgatta nem létező sí-szkilljeimet, míg Gabiék eltűntek a ködben. Órákkal később csörgött a telefonom. Marci volt az. Hogy Sanyinak máshol lesz órája, eltűzött, de előbb nekik elmagyarázta, hogy lehet a Kaiserburgra átcsúszni, s onnan egészen le a völgybe. Jöjjek én is oda a kocsival, és várjak türelemmel, hamarosan érkeznek.

Átpöfögtem a Kaiserburg tövéhez, az parkolóba, bevettem magamat az egyik gemütlich Hüttébe és vártam. Egy órát, másfelet. A Kaiserburgon (mivel az ottani felvonók álltak) egy teremtett lélek sem síelt. A hómezők felett ordított a szél, tölcsérekben kavargott a porhó, a pálya gonosz-jegesen csillogott. A nagy hegy csúcsa körül felhőcafatok görögtek lassan. Sehol senki. Újabb tíz perc, húsz perc. Hívom Marci telefonját. Nincs térerő. Hívom Gabiét. Semmi. Végül valahol a fehér semmi közepén, odafent, ahová leértek a felhők rojtjai, megjelent két kis színes pötty. Egyikük könnyed siklással közeledett, másikuk kicsit megfontoltabb íveket rajzolt. Ők lesznek. Volt az még fél óra is, mire a két extrém síző megérkezett a völgybe. Marci magabiztosan, szép stílusban karvingolt, és - becsületére legyen mondva - szóban-tettben-megvárásban gondját viselte a túratársnak, aki, ahogy közelebb értek, a feleségemnek bizonyult. Kék sídzseki, fehér sisak, sötét síszemüveg, és jellegzetes, „aknakereső“ testtartás (hajlított térdek, kicsit kidugott hátsó, a lécek orrára szegezett tekintet, lassú, megfontolt haladás). Ez bizony ő. Megcsinálta. Aki pár napja még a gyakorlópályán ügyesedett, most átsíelt egyik hegyről a másikra. Jeges, szeles, zegernye időben, az ideálistól messze eső hóviszonyok között. Azt hittem, fáradt, kimerült, és másra sem vágyik majd, mint lerúgni a bakancsot és forró teával ágyba bújni. Ehelyett már messziről fülig érő mosollyal integetett, s mindkét karját magasba lökve úgy kanyarodott be elém, mint valami műlesikló-bajnok: „Megcsináltam! Láttad, láttad?“ És már siklott volna tovább. 

Bizony szétnyílt az olló. Nekem Kleinkirchheim azóta is egyet jelent a Nockalm tetejének gyakorlópályájával, amit egy, a pálya szélén, a gyerekek kedvéért felállított, embernagyságú műanyag nyúlról csak „A Nyuszis Gyakorló“ névem emlegettünk. Na, azt a pályát a végére sikerült uralnom. De Gabi sportteljesítényeiről, piros pályás siklásairól én még nem álmodhattam.

Hadd rögzítsem e helyütt: cseppet sem bánom. Ha őszinte akarok lenni, a vigasztaló magyarázatok  sem(magasabban van a súlypontod, a nők könnyebben tanulják meg, majd te is belejössz, satöbbi) érdekelnek igazán. Boldoggá tesz, hogy őt boldognak látom (mert síeléskor aztán tényleg az!), és nagy kedvvel-reménységgel kepesztetek a nyomában. És a Nyuszis Gyakorló is tök jó pálya!

Csakhogy Bas Kleinkirchheim egyre szűkebbnek bizonyult a számunkra. Fontolgattuk, hogy kipróbálunk valami mást, ahol a profi gyerekek (és feleség!) is megtalálja a kalandot, meg a kissé merevebb stílusú apa (én) is. Idekívánkozik még az az érv is, hogy a két Sanyi között egyre gyakrabban fellépő - lényegében ártalmatlan - villongások is kellemetlenül érintettek, mivel mindkét fél velünk, az időközben bizalmas baráttá vált vendégekkel osztotta meg a másikkal kapcsolatos sötét tónusú gondolatait. 

A félpanzióval sem volt szerencsénk, a saga később is folytatódott. Sándor (a gondnok) meglengette a fehér zászlót, így a második „évadban“ már nem is vállalt helyben főzést. A jól hangzó „félpanziót“ kínálaton tartandó, Sanyi (a tulaj) szerződést kötött egy helyi krimóval, és rávett minket, hogy ott vacsorázzunk kedvezményesen. Hamar kiderült, hogy bár nevezett intézmény magas fokon készíti a Schnitzel mit Pommes egy különlegesen száraz és fojtós változatát, más ételneműt gyakorlatilag nem ismernek. A harmadik naptól kezdve lemondtunk vendégszeretetükről, és új utakat kerestünk a helyi vendéglátás köreiben. Igen ám, csakhogy ez meg Sanyinak (a tulajnak) esett rosszul. Valószínűleg némi szerény jutalék fejében közvetítette ki vendégeit a fenti korcsmába, s nem akaródzott neki lemondani róla. Gyakorlatilag úgy kellett minden este kilopakodnunk a házból, ha máshol akartunk vacsorázni, mert ha elkapott, kedves és lelkes szavakkal ecsetelte a vele szerződésben álló kifőzde erényeit, hogy most aztán milyen finomat főztek, ő éppen onnan jön és még a tíz ujját is megnyalta. S ha néha-néha engedtünk a rábeszélésnek, kivétel nélkül keserű ébredés volt a jutalma. Schnitzel és Pommes. Na jó, egyszer Cordon Bleu és Pommes.

Ez a Pommes - így, Pomesznek ejtve, nem ám franciásan, hogy Pomm - mind nyelvtanilag, mind konzisztenciáját és ízét tekintve a csodás osztrák gasztronómia mélyütése. Ha lehet, kerüljük. Csakhogy, ugye, nem mindig lehet.

Egy este kocsival mentünk a szomszéd városkába vacsorázni. Sok másik autó közé leparkoltuk a verdát, mert tudtuk, hogy Sanyi is a közelben van, és nem akartunk kellemetlen kérdéseket. Hogy mennyire körmönfont konspirációra volt szükség, jól mutatja, hogy még a tetőcsomagtartót is leszereltük sebtiben, és betettük az utastérbe, mert a parkoló széléről visszanézve úgy találtuk, hogy túl feltűnő. 

S ezzel megérkeztünk a jelenbe, pontosabban az elmúlt síszezonba, amely már Schladmingban köszöntött ránk. De erről legközelebb.


(Folytatása következik)

2016. március 22., kedd

Síkalandok 2.

Pár kilométer autózás után megérkeztünk Bad Kleinkirchheimbe. A Wikipédia szerint a kisvárosnak 1687 lakosa van, a többi sokezer meg turista, főként ilyenkor, síszezonban. Nincs sok pályája, de azok mind tip-topok, szépen karbantartottak. Mi a Nockalmmal és - amint rögtön rátérek - a Kaiserburggal kötöttünk később szorosabb ismeretséget.  

A Kaiserburg tövében letámasztottuk a járgányt. Nagy parkoló, rengeteg kocsi, mindenfelé rém sportosan kinéző síkollégák. Innen indult a Gondelbahn, ami csakhamar felrepített minket a hegy tetejére. Akkor még tériszonyos is voltam (aki szemfüles, olvashatta, mikor és hogyan múlt el: a helyes választ beküldők között kisorsoljuk törött síbotjaimat), hozzá még a gondolat, hogy éppen életem első síleckéje felé libegek. Készültek fotók az arcomról a liftben, utólag érdekes látni, mennyire kiült rá a rettegés… 

Abban az évben - 2014-et írtunk - jó sok hó volt Bad Kleinkirchheimben. Hallgatag, havas erdők, kanyargó csapások felett haladtunk el. Aztán hirtelen kitárult a Piste: széles, sima, hófehér lejtő, ameddig a szem ellát;  rajta a nyüzsgő-száguldozó színes pöttyök, Rudiék, Siggiék, Toniék és a többi profi. Harmonikus, könnyed mozgás, hajladozó felsőtestek, ritmusra lendülő lábak, párhuzamos térdek, szakasztott, ahogy a videókon. Jó volt nézni. Hirtelen nagy-nagy kedvet éreztem, hogy megtanuljak síelni.

Ideje volt, mert megérkeztünk a Bergstationra. 2055 méter. Metsző szél, szállingózó hó. És Sanyi. Már várt ránk a piros síruhájában, barátságosan bemutatkozott és rögvest a közepébe csaptunk. Az eredeti elgondolás az volt, hogy a család - szülők és gyerekek - együtt vesz részt az oktatáson. A fiúk, mindannyian sok-sok pistenkilométerrel a hátuk mögött, eleinte engedelmesen alávetették magukat a szülői szeszélynek. De mikor Sanyi azzal kezdte, hogy csak az egyik sílécet csatoltuk fel, és egy sík részen körbe-körbe masíroztunk, elszakadt a cérna. Iskolai sítáborokban kiképzett fiaink csakhamar felcsattintották a másik lecet is, és se szó, se beszéd, leléptek. Talán csak annyit vetettek oda, hogy óra végére visszajönnek - azzal elzúgtak, mintha ők találták volna fel a carvingolást. Sanyi egy darabig nézett utánuk, majd megszólalt: „Hát gyorsan megtanulták.“ És attól kezdve ránk koncentrált.

A síléceimmel való ismerkedést megnehezítette mindkét fél erős, A-típusú személyisége. A lécek mindenáron csúszni akartak, én meg vissza akartam fogni őket. A végeredmény térdtől lefelé gigászi küzdelem lett, amely az első öt percben úgy kitikkasztott, hogy másra sem vágyakoztam, mint leoldani a két vadbarmot és bevenni negyven nyugtató cseppet a közeli hüttében. Aránylag hamar elsajátítottam a „hóekének“ nevezett életmentő manővert, mellyel az arclobogtató 0,45 m/s-os csúcssebességről is biztonsággal állítottam meg a sítalpakat. Hiába mondta Sanyi, hogy a síelés lényege a siklás, én attól kezdve csak hóekézni akartam. Ha csak megmoccantak a komisz deszkák - hopp, hóeke, és már meg is szűnt a zavaró ritschirutschi. Kemény óra volt. Sanyi végül elbúcsúzott azzal, hogy este, a vacsoránál találkozunk, addig gyakoroljunk még, ha akarunk. 

Naná. A tényleges pályának persze a közelébe sem merészkedtem: volt a hütte mögött egy négy-öt méteres szelíd lanka, teljes hosszában kb. húsz centi szintkülönséggel, ott gyakoroltam. Egyetlen társam a bajban egy életnagyságú fröccsöntött jegesmackó volt, aki pont a lejtő végében állt és Coca-Colát reklámozott. Ha mégsem tudtam megállni (azért előfordult), egyszerűen a nyakába borultam, s ő hűségesen megtartott. Ádáz ellenségem volt viszont egy nem messze tőle leparkolt motoros szán: ha ő kapott el, rendszerint összegabalyodtunk. Így ment ez alkonyatig. Felballagás a minipiste felső pontjáig, felcsatolás, fohászkodás, csúszás, ordítás, aztán vagy maci, vagy szánkó. Lecsatolni nem is kellett, a lecek rendszerint jótékonyan leoldottak maguktól a gyakorlat végén. Furcsa, hogy mégis milyen rég nem érzett lelkesedés fűtött. Én síelni akartam.

Épp időben érkeztek a fiúk, hogy elcsípjük lefelé az utolsó gondolát. Nem gondolám ugyanis, hogy jó ötlet lécen megtenni az utat a völgybe. Odalent találtunk egy dombocskát (a havat kupacolták fel kb. másfél méter magasra), azon csuszigáltunk még egy kicsit, míg teljesen be nem sötétedett. Meglepett, hogy Gabinak milyen jól áll a lábán a léc. Mint kiderült, őstehetség. Vagy én vagyok ős-tehetségtelen. Első jele volt ez ugyanis, hogy az olló a következő napokban mind inkább szétnyílik: ő egyre jobb lesz, én egyre görcsösebb. 

Az első óra arról mindenesetre meggyőzött, hogy nagyon meg akarok tanulni síelni. Nem számított, mennyire fájt a térdem a végére; nem törődtem a kék-zöld foltokkal meg a sajgó fenekemmel (a legfrekventáltabb érintkezési pont volt a talaj és köztem). Nem zavart, hogy a Coca-Cola maci meg a gonosz motoros szán valószínűleg éppen rajtam röhög odafent a lehulló éjszakában. Én siklani akartam, ugyanolyan könnyedén, mint a sok színes pont, akiket délután láttam a lift ablakából. 

Mindent összevetve, boldogan és dögfáradtan rogytunk be a kocsiba. Irány a szállás, a Sándorok és a Spätzle!

Lezuhanyoztunk, átöltöztünk, és mire a vacsoraasztalhoz ültünk, már olyan lelkesen meséltem a többieknek az aznapi élményeimről, mint Toni Doppelsegger, a Super-G győztes. Vártuk a vacsorát. Igen ám. De.

Egyszer csak jön Sándor (a gondnok). Hogy bocs, de tényleg. Homokszem került a gépezetbe, mert a serpenyőben, amelyben a vacsorának kellene helyet foglalnia, most két centi tatai koksz található. Odaégett. Ne haragudjunk, ő mondta, hogy nem nagyon tud főzni.

Sanyi (az oktató és tulaj), aki szem- és fültanúja volt ennek a drámai comig-outnak, totál becsülendően és konstruktívan nem ordította le Sándor (a gondnok) fejét, hanem autóba vágódott és eltűnt az éjszakában azzal, hogy majd ő szerez vacsorát a kedves vendégeknek. Mi sem tettünk szemrehányást, inkább nekünk volt kínos, hogy ilyen nagy gondot okoztunk. Sándort (a gondnokot) alig tudtuk megakadályozni, hogy kardjába ne dőljön. 

De hallga: kisvártatva autó áll meg a ház előtt, kivágódik belőle Sanyi (az oktató és tulaj), kezében hatalmas billikom, a billikomban fenséges hússaláta. Vagy húsz kilométerről hozta, forma egyes tempóban, a havas utakon. Már nem emlékszem, honnan szerezte, pedig elmesélte. Egy ismerős vendéglő hátsó ajtajánál kuncsorgott, míg az esti menüből kiszakították számunkra ezt a kis darabot.

Jót ettünk, jót beszélgettünk, aztán öreg este lett (kb. fél kilenc, de mi éjfélnek éreztük), és muszáj volt visszavonulnunk. Nem kellett ringatni senkit. Jó hely ez, jó emberek. 

És hamarosan tudok majd síelni!


(Folytatása következik)

2016. március 21., hétfő

Síkalandok 1.

Harmadik éve adatik meg, hogy telente egy-egy hetet síelni menjünk, közösen az egész család. Nagy élmény, kinek melyik szegmens: Gabinak, hogy felnőtt fejjel aránylag hamar milyen jól „ráérzett“; Marcinak és Dominak, hogy kedvük szerint száguldozhatnak egész nap (itt találkozunk délután négykor, addig mehettek, amerre láttok, ha megéheztek, hívjatok fel - mindig felhívnak…); Áronnak, hogy egyre ügyesebben snowboadozik, akár már szűzhóban is, úttalan utakon (ő a családban a legsportolóbb); s végül nekem - nekem miért is? Hát az hosszú pszichoszomatikus történet. De kihagyhatatlan. Kezdem az elején.

Három éve még azt sem tudtam, merre van a síléc eleje. Gyermekeink unszolására mégis belevágtunk, ötvenbe hajló negyvenes szülék, hogy kitanuljuk a szakmát. Először is kellett hozzá felszerelés, ahogy srácaink mondanák: eki (etimológiailag az angol equipment szóval rokon). Ekit  - kezdő szinten - az ember inkább kölcsönöz, mint vásárol, méghozzá Szombathelyen csakis S-éknél, akik nem elég, hogy profik, de segítőkészek és barátságosak is. 

Ellentétben más, később megismert kölcsönzőkkel náluk a felszerelés kiválasztása hosszadalmas, majd egy órás procedúra. Ahogy az ész a fontos, nem a haj, éppúgy a bakancs a fontos, nem a léc - tartják. Megtestesült lábfétisiszta álom: a hozzáértő kölcsönzősök (S. úr és családja) hosszú rituális táncot lejtenek az ember csülkei körül, méregetnek, mérlegelnek, próbáltatnak - előbb csak bélést, majd a bakit is, aztán ugyanazt a bélést másik bakival, állva, guggolva, lejtős deszkán lefelé és fölfelé, minden szögből, minden áspekusból megvizsgálva az eredményt. De meg is van az értelme: mintha rám öntötték volna a végül kiválasztott hétmérföldest. 

Aztán jön a léc, a kötés vérprofi beállítása, sisak, botok, s már kész is. Vállamon a lecekkel, kezemben a bakancsokkal és a miegyébbel úgy léptem ki a méhviasz-illatú ekiszentélyből, mint aki  az anyatejjel szítta magába a havon siklás mozgáskultúráját. Ez az optikai csalódás később kitartott a pályán is: mikor kiléptem a felvonóból - később inkább a hüttéből - wasabizöld síkabátomban, sisakkal-szemüveggel-bakancsban-síléccel, amíg fel nem csatoltam, bárki azt hihette, hogy én vagyok Rudi Schwarzenschwanzler, az óriásműlesiklás utolérhetetlen bajnoka. 

A komplikációk később adódtak, a kötések kattanásától számított ötödik mikroszekundumtól kezdve. Ezeket a síléceket ugyanis a havon állva kell felcsatolni úgy, hogy egyszerűen odalép az ember az irdatlan bakancsával, mire a kötések valahogy (?) rácuppannak a megfelelő bütykökre, és hajrá. Na most a 2. sz. lécet úgy kell, ugye, felvenni, hogy a felcsatolt 1. sz. lécre nehezedsz, és felemeled az ellenoldali alsó végtagot. Nekem el lehet hinni, nincs sebezhetőbb pozitúra, mint mikor az ember féllábon áll egy csúszós valamin a jeges hótakaró felszínén, és szabad lábával a minduntalan oldalt boruló, egyre távolabb höngörödő, látszólag oly közeli, s mégis elérhetetlen másik síléc után nyújtózkodik. Sigi Trottelmeyer, a szlalom-világbajnok bezzeg csak kijön a hüttéből, bajszáról hanyagul letörli a sörhabot, miközben, látszólag oda sem figyelve - klakk-klakk - felcsatol, és eltűnik valamelyik függőleges fekete pályán, mire azt mondhatnád, grüszgott. 

Volt síkarrieremnek egy szakasza, amikor részemről az első klakkot törvényszerűen követte a hanyattvágódás, de ez már a múlté. Szembenézve a tényekkel, úgy döntöttünk, hogy az alapok elsajátításához síoktatót fogadunk. A neten garmadával kínálják magukat a jóképű, napbarnított, nagy, fehér fogakkal mosolygó sportemberek, akik már a fényképükről sugárzó magabiztossággal, hetyke fölénnyel és láthatóan domborodó izomzatukkal totál elszívták belőlem a maradék önbizalmat is. 

Végül találtunk valakit, Sándort, aki mintha direkt a mi kedvünkért tanulta volna ki a síoktatói szakmát. Mint később kiderült, bizalomgerjesztő, közvetlen srác ő, hihetetlen sítudással, de kellő empátiával a csetlő-botló negyvenesek iránt. Barátság első látásra. De haladjunk sorban.

Mivel gombhoz választottunk kabátot, azaz oktatóhoz síterepet - általa vetődtünk el Bad Kleinkirchheimbe, egy meseszép, kicsi síparadicsomba Stájerország és Karintia határán. Sándorék honlapjukon szállást is kínáltak egy remek osztrák parasztházban a sípályától rövid autóútnyira, Untertwengben.  A honlapon az állt: kérésre félpanzió. Egyszer élünk, gondoltuk, hadd koncentráljunk most a sítanulásra. Bevállaltuk azt is.

Kora délután volt, mire a helyszínre értünk. A ház saját parkolójában leállítottuk a verdát, és beljebb oldalogtunk. Sehol egy lélek. Az egyik apartmanból porszívózás zaja hallatszott. Kopogtunk, hahóztunk, mire kisvártatva előbújt egy mosolygós, középkorú férfi, mint kiderült, a ház magyar gondnoka, az egyszerűség kedvéért szintén Sándor. Bemutatkoztunk, váltottunk pár barátságos szót, azután Sándor gyorsan elhelyezett bennünket a szállásunkon, mert, úgymond, Sanyi (ez most az oktató) üzent nekünk: menjünk utána a Kaiserburgra. „Sílécestől?“ - kockáztattam meg a kérdést. „Persze. Most lesz az első órátok.“ A gyomrom összeugrott, mint a teniszlabda. Szóval már ma megtörténik. 

Szedelőzködtünk. A fiúk természetes rutinnal, mi a kezdők tétovaságával. Sándortól (a gondnoktól) megkaptuk az útbaigazítást a Kaiserburg felé, és autóba vágtuk magunkat a havasok irányába. A letekert ablakon keresztül még kedélyesen odavetettem Sándornak (a gondnoknak), hogy este alig várjuk a félpanzós vacsorát. 

A jó Söndinek mintha letörölték volna a mosolyt az arcáról. Kiderült, hogy titkos bánatára tapintottunk rá. Mióta (pár éve) itt dolgozik, még senki sem kért félpanziót, és ő igazából nem is nagyon tud főzni. A félpanzió csak a széphangzás mián került fel a honlapra. De azért ne aggódjunk, megteszi, ami tőle telik. Csinál estére Spätzle-t. Jó lesz?

Szívünk minden empátiájával megnyugtattuk a talajvesztett gondnokot, és vegyes érzelmekkel útrakeltünk életünk első síleckéje felé. 


(Folytatása következik)

2016. március 2., szerda

Bécsi helyzetkép

Ez a mai kicsit kórházas lesz. A nyáron másfél órás riportot forgatott nálunk az osztrák ATV, nemrég került adásba. Ennek kapcsán szeretnék szót ejteni arról, milyen egy gyermek-onkológiai centrumban dolgozni. Érthető módon sokan vannak, akik tragédiákat, könnyeket, reménytelenséget várnak egy ilyen helyen, s persze részben igazuk is van. Az az érdekes, hogy nem ezeken van a hangsúly. Éppen, mert árnyék borul az életükre, ezek a kis betegek - és szüleik - megtanulják értékelni a legapróbb örömöket is. Sokat lehet tanulni tőlük.

A tévések heteken át ott voltak mindenütt a kamerájukkal, és nem haboztak megmutatni a dolgok fonákját sem. Közelről láttatták gerinccsapoláskor a hát közepéből kiálló tűt, csontvelő-vételnél a medemcecsont mellső taréjában rezgő trokárt, a pillanatot, ahogy a vénásan beadott altatószer hatására a gyermek szeme elréved, lehunyódik, ahogy belezuhan a narkózisba. Merész képek, de igazak.

A koncepció lényege az volt, hogy egy leukémiával küszködő kislány és családja sorsát végigkísérték a diagnózistól a kezelés lejártáig. A páciens, Sarah - tizenegy éves - mosolyogva meséli, mennyire megijedt, mikor megmondták neki, mi baja. De a legrosszabb az volt, hogy mikor kihullott a haja, sokáig nem tudott tükörbe nézni - mondja kacagva. Egy leukémia aktív kezelése több hónap. Kemoterápia, altatásban végzett csapolások, millió vérvétel. És a centrális vénakatéter, a slágertéma a gyerekek között. Ezt a madzagot egy mellkasi vagy nyaki nagyérbe ültetjük be, aztán a bőr alatt hosszan vezetve (hogy a felülfertőződést elkerüljük) bukkan ki a kulcscsont alatt kb. tenyérnyivel. Mindez természetesen a műtőben, altatásban történik. Nagyon kell rá vigyázni: a belső vége egy-két centire van a szívtől. A kezelés alatt álló gyerekek ezzel a farkincával élnek: ülnek, állnak, fekszenek, alszanak, bukfenceznek, bicikliznek és fogócskáznak. Hihetetlen gyorsan alkalmazkodnak a helyzethez. Egyet nem szabad: fürdeni vele. Zuhanyozni, azt igen, de kádban fürdeni úgy, hogy a víz ellepje a kilépés helyét, na az tilos. Nem is beszélve a nyári, „outdoor“ fürdőzésről. 

Sarah a filmvégi utolsó nyilatkozatát a kertükben, a maguk ásta kis tavacska mellett adta. Testvérei közben a háttérben lubickoltak. Sarah is fürdőruhában mondta az okosakat.  A bikini bal oldalán, kikandikálva a perem alól, a centrális véna kilépésének helye látszott, szabályosan leragasztva. A vágóképeken azonban az is feltűnik egy-egy pillanatra, ahogy Sarah együtt pancsol a tesókkal a békalencsés vízben… 

Későbbb azt mondta, csak térdig… 

Még később, hogy csak derékig…

Életminőség, ez az ideillő szakkifejezés.

A riporter az utolsó beszélgetéskor azt kérdezte Sarah-tól, hogy mi a véleménye a Szent Anna kórházról. Valószínűleg azt akarta hallani, hogy a sok rossz élmény mellett azért volt-e valami jó is. A kislány habozás nélkül, de nagy megfontoltsággal válaszol: Sie sind alle Lebensretter.  Ők mindnyájan életmentők. 

Tizenegy éves. 

És így folytatja: ha a Szent Annában a doktorok meg a nővérek meg mindenki nem tudnák annyira a dolgukat (wenn sie sich dort nicht so gut auskennen würden) - itt megtorpan, láthatólag nem tudja, hogy is fogalmazzon - akkor… most… sokan nem lennének már. 

Világos, hogy most magára gondol. De nemcsak magára, mert ő olyan, hanem a sok-sok barátra, akikkel a kezelések kapcsán odabent összejött. 

Tizenegy éves.

Sarah egyébként meggyógyult. A leukémiás gyermekek 70-80%-a végleg meggyógyul, bár ezt kevesen tudják „odakint“. Ebben a fantasztikus eredményben oroszlánrésze van a világhírű St. Anna Kinderspitalnak Bécsben, amelynek orvosa vagyok.

Nem egy szar érzés.

Sarah volt egyébként az a kislány, akiről egy korábbi bejegyzésemben írtam már. Aki - a saját altatása előtt - résztvevően nyugtatgatta a bokros teendői miatt zaklatott, indiszponált aneszteziológust, azaz engem (2015. május 8.).

A riport egy ideig még megtalálható az osztrák atv honlapján (sajnos telenyomták hülyébbnél hülyébb reklámmal):


http://atv.at/reportage/sankt-anna-kinderspital/d1072537/