2016. augusztus 31., szerda

Bázakerettyétől Amszterdamig - és vissza 3.

Július 26. szerda (később)

Szemmel láthatóan azonban majd‘ mindenki akart - mármint füvet vásárolni. Mi a csekély kivételt képviseltük a fényes délelőtt irdatlan dárdákat pöfékelő átlagemberek között. Ámde, hogy azért mi is kirúgjunk a hámból, lévén Amszterdam, ráadásul a küszöbön áll családunk nyári szenzációja, Áron öcsém sikeres (?) felvételije, mi is betértünk egy boltba, melynek árukészlete magába foglalta a világ szeszesitalválasztékának jelentős hányadát. A patinás polcokon az elképzelhető legváltozatosabb méretű, alakú, színű, és legfőképp tartalmú palackok sorakoztak, kínálva legális, vagy éppen máshol tiltott élvezetüket. Hiszen a holland fővárosban még egy olyan ártatlan (?) termék, mint az alkohol valahogy kapcsolatba kerül a kábítószerrel.
Hölgyeim és Uraim, mivel lehet nagyobb pusztítást elérni, mint a hagyományos kilencven-akárhány százalékos alkohollal? Egyszerű! Áztassunk bele marihuánát! Ha nem elég, tessék a varázsgombás verzió! De itt van az abszintos-kokaleveles vodka is. Döbbenet…

Ennél mi azért szolidabb áruval is beértük A bolt hátsó, efeledett, ritkán látogatott részében hevertek a hagyományos italok. A mi választásunk a jenever nevű italra esett, ami lényegében egy gabonából készített alkoholos ital, egyfajta gin, hagyományosan holland, és egyike a világ legrégebbi italmárkáinak.
Hát, ezzel koccintunk, ha édes öcsémet felveszik az orvosi egyetemre, illetve ebbe fojtjuk bánatunk, ha a gyermek mégsem lesz medikus.

Ezek után biciklire szálltunk és továbbálltunk a város lüktető szíve, a Damrak, azaz Dam tér felé.
Namármost.
Míg édesapám e bejegyzés korábbi részében egyetlen kecses mondattal elintézettnek tekintette az egész ‚bicikli‘ témakört, én itt tennék egy-két személyes kiegészítést. Amszterdamban mindenki biciklivel jár. De tényleg, mindenki. Autót csak elvétve lát az ember, mindenhol bicikliút, lapos ország, ideálisnak tűnik a helyzet.
Pedig, ó fájdalom, a valóság ettől igencsak messze van. Adott egy bicikliben enyhén képzett, a sétálást preferáló, békés természetű srác. (Ez lenne az Önök alázatos narrátora.) És őt hirtelen körülveszi az a leírhataatlan, elképzelhetetlen, követhetelen, és mégis valahogy működni látszó TÉBOLY, ami nem más, mint az amszterdami (biciklis) közlekedés. A délolasz kisvárosok közmegegyezésen alapuló közlekedését egy az egyben adaptálta a dicső holland nép, és könnyedén kerekezik az egyik halálközeli élményből a másikba. Baj, az sohasem történik, de turista, ráadásul kerékpárt ki nem állható turista számára az élmény meglehetősen kettős.
Mert lehet, hogy bármelyik pillanat lehet az utolsó (vagy csak így érzed), mégis itt biciklizel Amszterdam szívében a csatornák mentén…

A Dam tér hatalmas, és valóban a Központ: a város nyaraló apraja-nagyja előbb-utóbb ide lyukad ki. A tömeg mögött pedig ott áll a maga tekintélyt parancsoló valójában a Koninklijk Paleis, azaz a királyi palota. A monarchia eme ékes építméne azonban eredetileg nem a királyi család számára épült, a vároháza szerepét töltötte be, s a holland aranykor, a 17. század alapján épült. A király csak később költözhetett be. Egyébként Amszterdamban nem is túl népszerű, s a város emiatt örök rivalizálásban áll Hágával, a királyi fővárossal. A palota azonban mint városháza és mint királyi palota is egyaránt gyönyörű.

A Damon található még a Bijenkorf, azaz méhkaptár nevű bevásárlóközpont. Ez egy 146 éves áruház, és igencsak nívós göncöket talál az ember, mind a hat emeletén. Természetesen egy-két darabnak meglehetősen borsos az ára, de a választék és a minőség, az igazán lenyűgöző. Édesanyám buzgó érdeklődéssel tűnt el az áruhalmok mögött, mi mérsékelt lelkesedéssel követtük. Ez a lelkesedés el is fogyott úgy a harmadik emelet körül. Mikor már az összes selyemnyakkendőt, kasmírsálat, bőrkesztyűt és mandzsettagombot végignéztük, úgy döntöttünk, itt csak akkor vár ránk több móka, ha csinálunk magunknak. Éppen ezért édesapával és két öcsémmel bújócskázni kezdtünk. Elbújni könnyű egy ekkora helyen, no de a sarokba fordulva elszámolni százig úgy, hogy egyetlen segítőkész eladó se jöjjön oda a magában motyogó, behunyt szemű illetőhöz…

A Bijenkorf legfelső emeletén aztán összefutott a család, és az ott található konyhatechnikai bolt megtekintése után egyhangúlag úgy döntött, ideje ebédelni. A légkondicionált épület ajtajain kilépve ismerős ökölként csapódótt arcunkba a ganjaszag, de erre rá se rántva egy pékségbe tértünk.

Az itt elköltött szendvicsből álló ebédünket épp csak egy pillanatra szakította félbe az az apró egér, aki a székeink között surrant. De a szendvics finom volt, így az egérrel sem törődtünk.
A következő célunk a virágpiac, azaz Bloemenmakt volt, ez egy úszó hajókból álló piac, amit ellep a tulipánhagyma. Minden mennyiségben tulipánhagyma, szinte étvágygerjesztően gyönyörű virágokat ígérő fényképekkel. Persze a Növeszd magad! marihuána-készlet itt is megvásárolható. A vrágpiacot szegélyező aprócska boltok egyike felkeltette a figyelmünket. Ez egy távol-keleti orientalista bolt volt, és mivel kisebbik öcsém, Domi, és én magam is eléggé érintettek vagyunk tea-, valamint tibet-buddhizmus témakörökben ide betértünk. Nem is bántuk meg, hogy így tettünk, egy öntöttvas teáskannával, valamint kétféle teakülönlegességgel távoztunk a boltból…

Piacból azonban sosem lehet elég, ezért a hazautat az Albert Cuyp nevét viselő piacon keresztül tettük meg. A bicajokat egy fához lakatoltuk, és szétnéztünk. A turistacsalogató műanyagárut leszámítva igazán érdekes volt a felhozatal. Friss hal, jégen, hihetetlen mennyiség és változatosság. Egy bolt a világ különleges fűszereire koncentrál, némelyiknek a nevét sem hallottam, nemhogy az ízét ismertem volna.

Aprócska boltok, a világ minden tájáról idetelepült küföldiek igényei szerint. Halal húsbolt, afrikai gyümölcsösbolt, indiai zöldségek. Rengeteg ember, és a tömeg feje fölött színes, vidám mintájú afrikai ruhák lebegnek a standokról lógva.

Aznap délután a Cuyp egy másik arcát is megismertük, de erről majd később.
Hazatértünk lakóhajónkra, egy kisebb pihenés céljából, már vártak ránk a hideg sörök és a fedélzet. Miközben ott ültünk, a csatorna partján álló platánfára egy zöld (kis sándor) papagáj szállt. Azonnal észrevettük, csalogattuk, azt hittük elszökött, hátha szelíd és odajön. De nem jött, hamar továbbállt. Nekünk is repült el papagájunk, tudjuk, milyen szomorú, együttérzéssel gondoltunk a gazdira.

Azonban nem sokáig ültünk nyugodtan, a békességet élvezve. (Ez a magatartás eléggé jellemző a családra, lásd e komplett blogot…) Nemsokára édesanya, édesapa és én (!) újra biciklire ültünk, és a város csendes lakónegyedein át kerekeztünk.
Nemsokára rábukkantunk a Sarphatiparkra, itt a bicajt letámasztva csatlakoztunk a napfényt és a zöldet (hihi) élvező hollandokhoz.  Itt láttam két totál beszívott ötvenes arcot, akik mesterien frizbiztek egymással. Kanyarban dobták. Lenyűgöző volt.

Hazafelé ismét a Cuypon át bicikliztünk, és azt kellett tapasztalnunk, hogy itt időközben elszabadult a pokol. Az árusok összepakolták motyóikat a holnapi nyitásig, ám vígan hátrahagyták a szemetet. Erre érkezett meg a környék madárvilága, kimazsolázgatni az ehető részeket. A verebek megszokottak itthon is. A galambok láttán szemünk se rebbent. A sirályok csapatai már kissé szokatlanok voltak, ahogy víjjogva csapongtak körülöttünk, az abszolút megdöbbenést azonban azok a szürke gémek keltették, akik a legnagyobb hidegvérrel sétálgattak fel alá, majd vadul nekiestek a zsákoknak. És nem egy vagy kettő volt belőlük. méretre és mennyiségre egy óvodáscsoporthoz hasonlíthatnám őket. Hitchcock mester jutott az eszünkbe…

Hazaértünk, kivágódva a madárfelhőből, hogy megtudjuk,  vajon mi lett az eredmény? Gazdagabb lesz-e valamelyik egyetem egy újabb orvostanhallgatóval, vagy sem… És én ennél a hihetetlen lebegő feszültségnél adom vissza a szót édesapámnak, hogy tovább írja családunk, és középső fiának sorsát, megköszönve figyelmüket:

                                                                              
 Király Márton ( Az Önök Alázatos Narrátora )



Apropó madarak… Kiderült, hogy Amszterdamban csapatostul él a kis sándor papagáj… Nem csoda, hogy nem jött oda hozzánk az a vadállat…

Bázakerettyétől Amszterdamig - és vissza 2.

Július 26. szerda

Reggel kacsákra ébredtem. Hápogtak. Felserkentem, kinéztem a kajütablakon, és valóban ott eveztek a csatorna vizén, a hajótatnál. Később szárcsák és egyéb ismeretlen márkájú vízimadarak is csatlakoztak, fiókástul.

Hamarosan a fedélzeten ültünk Gabival (a gyerekek még aludtak), és bámultuk az ébredő várost. A vízen időnként elhúzott mellettünk egy-egy hajó: az első turista-vízibuszok, helybéliek, kicsi és nagy járgányok. Mint két őshonos amszterdami, akik épp a reggeli levegőt élvezik a saját lakóhajójukon (nem is volt nehéz beleélni magunkat…), kegyesen integettünk a sok fényképezőgépes városnézőnek. Megfigyeltük, hogy a német kinézetű turisták kivételével (akiket a világos haj-napszemüveg-sörhas-drága fotóapparát-kombó tesz félreismerhetetlenné) szinte mindenki kedvesen visszaintegetett. Persze ez csak buta sztereotípia.

A gracht túlpartján, ahová az autóknak is szabad behajtani, gyér volt a forgalom. Csak a biciklisek surrogtak elképzelhetetlenül hatalmas rajokban. Tekertek munkába az emberek. A kicsit távolabbi hídon volt egy villamosmegálló, időnként nagy csilingelve befutott egy kék-fehér szerelvény. Vagy éppen szivárványszínű, mivel épp ott-tartózkodásunk idején épp Amszterdamban tartották az Euro Pride-ot.

Készleteinket feltöltendő elhatároztuk, hogy amíg a fiúk felébrednek, elmegyünk bevásárolni. Ráérős város ez: a közeli Albert Heijn-szupermarket csak nyolckor nyitott, így a Dirk nevű diszkontban kötöttünk ki. Közben persze titkon fixíroztuk a jó amszterdamiakat. Színes, vegyes népség, az öltözködést láthatólag nem köti semmilyen konvenció. Egy bokáig tekintélyesen, öltöny-nyakkendőbe öltözött kutyás vevő például szandált viselt, egyik lábujján csillogó gyűrűvel.

Volt néhány igazi holland élelmiszercikk, amikre emlékeztünk még, s amik nélkül nem akartuk elhagyni a boltot. Ilyen volt a „vla“ (többféle ízben kapható, dobozos, félfolyékony puding), a „pindakaas“ (sós mogyorókrém) és persze a sajtok. Amit Magyarországon úgy ismerünk, hogy Gouda-sajt, az távoli rokonságban sincs holland megfelelőjével. Kapható belőle fiataltól az érettig (jong, middel vagy oud belegen), s ahány fajta, annyiféle ízvilág. Jól felpakoltunk, aztán irány haza, a hajónkra.

Kávéillat és három éber, kalandra kész fiatalember fogadott minket, a háttérben lágy Kenny G.-zenével. A bőséges reggeli közben elhatároztuk, hogy a mai napot Amszterdamra szánjuk, annál is inkább, mert Áron mára várta a felvételi eredményt és ötpercenként nyitogatta a laptopját. Igaz, mindannyian tűkön ültünk, de valaki kiderítette, hogy a ponthatárokat csak este nyolckor fogják feltenni a netre, fölösleges addig kattintgatni. Lényeg, hogy nyolcra itthon legyünk ismét.

Jól tudva, hogy nem lesz olyan perce egyikünknek sem ma, mikor ne gondolnánk az este nyolc órára, azért igyekeztünk megtölteni tartalommal addig is az időt. Úgy döntöttünk, biciklit bérelünk. Amszterdamban több biciklikölcsönző van, mint élelmiszerbolt, és ez nem túlzás. Hamarosan átvettük (a MacBike cégnél) a pirosra festett kétkerekűeket, aztán hajrá. Megcéloztuk a Centraal Stationt, a központi pályaudvart, mert tudtuk, hogy ott a környéken történik a legtöbb érdekes.

Ott van mindjárt a piros lámpás negyed, méghozzá Amszterdam legrégebbi temploma (és egyáltalán épülete) tövében. Az Oude Kerk kívülről impozáns gótikus csipkecsoda, de belülről nem láttuk, mert fejenként vagy tíz eurót elkértek volna a belépőért, és különben is azt írta az útikönyv, hogy a protestáns képrombolás óta szinte töküres. Sebaj, azért a jó hollandok bőven hasznosítják a hatalmas teret, kiállítóteremmé és, úgymond, „közösségi hellyé“ alakították az 1306-ban alapított, gyönyörű templomot. Ez a jelenség általában igaz a protestáns-szekularizált Hollandia majdnem összes templom-műemlékére: többé nem templomként működik és/vagy örökké zárva van. Nem akarom lelőni a poént, de egész hollandiai tartózkodásunk alatt nem sikerült megtekintenünk egy templomot sem belülről.

A piros lámpás negyed - lévén kora délelőtt - épp álomba szenderedett a feszített tempójú éjszakai műszak után. A földszintes, lefüggönyzött kirakatok mögött alig egy-egy leányzó mutatta magát, a többiek bizonyára szunyáltak, készültek a következő fordulóra.

Ebben a negyedben (illetve, mint kiderült, az egész városban) egymást érik a „Coffeeshopok“, azaz a marihuánát legálisan árusító bárok. Pár évvel ezelőtt nagy volt a riadalom, mert a böcs honatyák (ki tudja, miért) hoztak egy olyan törvényt, hogy ezeket a műintézményeket csak helyiek látogathatják (úgynevezett Grasspass-szal), a turisták nem. Illetve, hogy turistákat nem szolgálnak ki fűvel. Az amszterdami polgármester (a tapasztaltakból kiindulva  tán maga is fogyasztó) majdnem a kardjába dőlt, sírt, könyörgött, hogy a város bevételének legnagyobb része éppen a fűfüstölő külföldiektől származik, ne már, hogy most kitiltják őket - míg végül valamilyen furmányos rendeletmódosítással, alszabállyal, kiegészítéssel sikerült elérnie, hogy gyakorlatilag csak az nem vesz gándzsát Amszterdamban (méghozzá legálisan!), aki nem akar.


(Ezen a ponton - genetikusan determinált grafomániától hajtva - Márton fiunk veszi át a krónikás szerepét).

2016. július 27., szerda

Bázakerettyétől Amszterdamig - és vissza 1.

Éles váltás: alant következik idei nyári barangolásaink hiteles története. Szárazon és vízen, hegyen és völgyön, autón-hajón-biciklin és gyalogosan. Gyerünk.

Hosszú vajúdás előzte meg a döntést, hogy hová is utazzunk. Először a dunamenti kerékpárút került képbe Passautól Bécsig, de Áron fiunk idén felvételizett az orvosira, és a ponthatárok kihirdetése éppen erre az időre esett. Elképzeltük, hogy az erős egyéniségű srác éppen egy 80 km-es etap előestéjén tudja meg, hogy mégsem vették fel… Nem, ezt most máshogy kell csinálni.
A felvétei eredményéről egyébként híven be fogok számolni a blogon.

A fenti megfontolásból tehát statikusabb berendezkedést választottunk: legyen egy bázis, egy szállás, ahonnan minden nap új kalandokra indulhatunk. Internetes bambulás közben véletlenül találtam rá egy Hollandiáról szóló útibeszámolóra. Hollandia! Alámerült ifjúságom kedvenc országa! Gabit sem kellett hosszan győzködni, miután ő is szép emlékeket ápolt a huszonhárom évvel ezelőtti Németalföldről. Ráadásul alig kezdtem szállás után kutakodni, ráleltem egy amszterdami lakóhajóra a belváros kellős közepén, a Singelgrachton. A Tempo Doeloe nevűre (mint írják, ez indonézül - volt holland gyarmat - a „régi szép időket“ jelenti). Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt, Gabinak is. Rögvest lefoglaltam, s így eldőlt, hová is utazunk az idén. 

Az én nyári szabadságom egy verőfényes péntek délelőtt kezdődött, ügyelet után. Némi csomagolást-szöszmötölést követően autóba vágtam magamat Bécsben, hogy az ebédet már odahaza, szeretteim koszorújában költhessem el Szombathelyen. Az egészből nem lett egyébként semmi, mert annyi elintéznivalóm volt még a Császárvárosban, hogy csak kora délutánra gördültem be a hazai ház elé. Gabi még lehúzott egy délutános rendelést, de aztán végképp kitört a pihi. 

Vasárnap indultunk - először nem Hollandiába, hanem a szokásos bázakerettyei együttlétre a barátainkkal. Egyszer majd hosszabban kell írnom erről a jelenségről, hogy kb. száz, immár beérkezett, középkorú ember tizenhetedik éve minden nyáron kibérel egy komplett falusi iskolát Zalában a hozzátartozó külsőségekkel együtt, matracokon alszik a tantermekben, a helyi menzán étkezik és egy héten át örül egymásnak.
Báza...
Bensőséges beszélgetések, svungos sportcsaták, borongós borozások, fergeteges fürdőzések követik egymást, az alvást, mint fiziológiai alapszükségletet a minimálisra csökkentve. Nagyjából harmincéves közösségünknek egyik alappillére ez a nyarankénti találkozás. Igen, egyszer majd részletesen kell írnom róla.

„Bázának“, ahogy nevezzük, vasárnap lett vége. Hazaértünk, a konyha kövére, a mosógép elé kiterítettük a szennyest, konstatáltuk, hogy csak térdig ér, aztán nekiláttunk készülődni a nagy holland kiruccanásra. 

Említenem kellett volna: elhatároztuk Gabival, hogy idén nem áruljuk el a fiúknak az úticélt. Egyrészt, mert szeretik a meglepetéseket, másrészt, mert mi meg szeretünk titokzatoskodni, ködösíteni, misztifikálni. Harmadrészt pedig, mivel úgyis lett volna valaki közülük, aki az adott desztinációra fintrorgatja az orrát, bármi is legyen az. Egyikük a tengert szereti, a másik művészettörténész és műkincseket akar látni, a harmadik hegyeket kíván - egyszerűen nem lehet mindenki kedvére tenni, na. Barátaink szerint az önmagában is kisebb csoda, hogy húsz év körüli gyermekeink még hajlandók elkísérni minket a Nagy Közös Nyaralásra. Tényleg, kösz, fiúk, ha sok év múlva olvassátok ezeket a sorokat, tudjátok, hogy a szüleitek jó fejnek tartanak Benneteket miatta. 

A titkolózás két hónapja alatt fogadások születtek azzal kapcsolatban, melyik szülőnek fog eljárni a szája. Mondanom sem kell, elsőprő oddszokkal szerepeltem a mezőnyben. Családom szerint ugyanis képtelen vagyok titkot tartani. Pedig de. Egy-két „hajszál híján“-tól eltekintve néma maradtam, mint a csuka. Indulásunk előestéjén, vasárnap, megkértük a fiúkat, hogy írják fel titkosan egy papírra, mit tippelnek, hová megyünk és hol fogunk lakni. A következők születtek: 1. Írország, cottage (Marci, egy tőlem származó szándékos dezinfomáció révén, hihi); 2. „Nem t’om, nem is érdekel, jó lesz és kész“ (Áron); és 3. Amszterdam, lakóhajó (Domi, mert véletlenül belelátott a levelezésünkbe, affene… De NEM tőlem tudta!) Domi becsületére legyen mondva, nem rontotta el a játékot, és a repülőtérig nem adta ki az infót. 

Végül hétfő lett, július 25-e, és mi bezsúfolódtunk a családi egyterűbe. A fiúk csak annyit tudtak, hogy repülni fogunk, irány Bécs, illetve Schwechat. A kocsit a bécsi lakásunk garázsában hagytuk, és - egyszer élünk! - taxival furikáztattuk magunkat a repülőtérre. Illetve két taxival, mert öten nem fértünk be egybe. 

A mi járgányunk - Marcival és Gabival ültünk benne -  kicsit lemaradt, mert a másik autó sofőrje láthatólag versenynek tekintette a dolgot, és vagy öt percet rávert idősebb kollégájára. Na ja, egy taxisnak is kell a változatosság. A mi drájverünk kissé zokon is vette, hogy legyőzték, de szerencséjére rugalmas, kedélyes alkat volt, hamar túltette magát rajta. Szószátyár lévén, hamar keresztmetszetet kaptunk egész életfilozófiájáról, családjáról, származásáról és egészségi állapotáról. Fordított sorrendben haladva: pár éve volt egy komolyabb műtéte, de már jól van; származását tekintve marokkói zsidó; két gyereke van, szülei Marokkóban élnek, ritkán találkoznak, de rendszeresen telefonálnak és idén nyáron meg fogja látogatni őket; s végül filozófiája alapját a bécsi víz képezi. „Ugye tudja“ - kezdte -, „hogy Bécs az egyetlen világváros, ahol hegyi forrásvíz folyik a csapból?“ -Egyébként ez tényleg így van. „Minden reggel, mikor felkelek, megiszom egy pohárral, arra gondolok, hogy a világ legjobb vezetékes vizét iszom, sőt azzal fürdök, mosok és mosogatok - hát ne legyek elégedett?!“ Tulajdonképpen igaza van. Aztán azt mondta: „A hülyék azon vitatkoznak, hogy egy vízzel félig töltött pohár félig teli van-e vagy félig üres. Én, mikor reggelente megnyitom a csapot, arra gondolok, hogy az én poharam bizony teljesen tele van.“ Irgylésre méltó világlátás, legalábbis ami a vizet illeti. „Ha valami zűr van, gond, baj, arra gondolok, hogy lehetne sokkal rosszabb is.“ És elmesélt egy történetet a hászid rabbiról, aki mindenki bújára-bajára csak annyit felelt: Nem baj, fiam, lehetett volna sokkal rosszabb is! Egyszer aztán azt a szörnyűséget mesélték neki, hogy Grün egy szerdai napon korábban jött haza a munkából, és mivel in flagranti találta a feleségét Blauval, lepuffantotta őket, s végül saját magát is. Tragédia! Na rabbi, ezt übereld! A bölcs rabbi azonban így szólt: Bizony, lehetett ez volna sokkal rosszabb is, fiaim. Például, ha nem szerdán történik, hanem kedden. S mert a hallgatóság értetlenkedett, megmagyarázta: Kedden engem talált volna ott Frau Grünnel…

A reptéren aztán kiderült. Azt hiszem, a srácok tényleg örültek Hollandiának, bár a hajót még mindig nem árultuk el nekik. De nem is mi lettünk volna, ha becsekkoláskor nem akad fenn valamelyik csemeténk a rostán. Pár éve Szicíliába menet Áronnál talált a sápadt vámőr egy marék töltényhüvelyt (!!) a hátizsákban - állítólag valamely cserkésztábor helyszínén szedte volt össze a fiú s aztán elfeledkezett róluk -, idén viszont Domi volt a soros. Épphogy átkecmeregtünk a beléptető kapun, ahol még rólunk is röntgenfelvételt készítettek (meg is akartam kérdezni, nem látszik-e gyökércsúcstályog a bal alsó hatosomon), amikor a szicíliai eseményekhez kísértetiesen hasonlító koreográfia vette kezdetét. Jött a vámos, kezében, mint véres rongyot, tartotta Domi hátizsákját, és megkérdezte a srácot, hogy övé-e a cucc. A beismerést követően drámai arckifejezéssel előhúzott belőle egy kb. harminc centi pengehosszúságú kést, egy hatalmas disznóölő halefet, és gyermekünk orra alá tartotta. Kínos pillanatok, magyarázkodás, hogy bocsi, benne felejtettem (egyáltalán, minek jár a fickó egy ekkora bökővel?!), végül a lesújtó végkifejlet, az elkobzás. Illetve nem is, mert potom húsz euró ellenében (melyet én lehettem szerencsés beáldozni) vállalták, hogy hatvan napig megőrzik. 

Lezöttyentünk a megfelelő kapunál a székekre és kifújtuk magunkat. Két óra, remek. Fél óra múlva beszállás. Alig vártuk.

Először fel sem fogtuk, hogy nekünk szól a hangosbemondó: Sajnálattal értesítjük Önöket, blablabla, hogy az Austrian Airlines ilyen és ilyen számú járatát technikai okokból töröltük, szíves megértésüket kérjük, blablabla. Puff neki. Dermedten ültünk, kicsit ott volt mindenki fejében, hogy biztos valami terrortámadás történt, ezen a nyáron eléggé divatba jött Európában is… Ráadásul emailben megállapodtunk Julieval Amszterdamban, hogy hatkor vár minket a hajón.

De a légitársaság profinak bizonyult. Percek alatt szétosztották az utasokat másik járatokra. Igaz, délután három helyett este nyolckor szállhatunk csak fel, de együtt maradhattunk mind az öten, és még vacsorát is kaptunk az egyik reptéri étteremben (ahol kiderült, mindenki magyar és nagyon kedves). Alaposan körülnéztünk a djútifríben, bevacsoráltunk, pihentünk, beszélgettünk, hülye képeket csináltunk egymásról telefonnal - együtt voltunk! A helyszín mellékes. 

Igazán nem okozott horpadást a jó hangulatunkon ez az apró affér. Juliet is felhívtuk Amszterdamban, nagyon megértő volt. Csak az bosszantott minket, hogy tölthettük volna ezt az estét a fedélzetünkön is, nyugágyban, sört hörpölve, naplementét bámulva… Na sebaj. 


Végül felszálltunk, és másfél óra repülés után már csikordult is a futómű gumija a schipholi aszfalton.
Ő hozott
Mint régivágású utasok, azért megtapsoltuk a pilótát - és csodák csodája, sokan csatlakoztak hozzánk az utasok közül. Este fél tizenegy volt. A csomagok szerencsére gyorsan előjöttek a gép gyomrából, uzsgyé, taxiba és már robogtunk is az amszterdami éjszakában. A droszton sikerült egy kisbuszt kapnunk, így együtt maradhattunk mind az öten. Ez a sofőr hallgatagabb volt, mint bécsi kollégája, de annál hatékonyabb. Úgy fordult meg a villamossíneken, hajtott be a rossz irányból egyirányú utcákba, hogy csak néztünk. Állítólag Amszterdamban így kell, nem is lehet másként. 

És végül, végül: Stadhouderskade 45T! Megérkeztünk. A srácok csak néztek. Ott áltunk az éjszakában egy igazi amszterdami csatorna partján, ahonnan palló vezetett egy hosszú, egykori uszályra (kormányosállással, fedélzettel, kajütablakokkal, ahogy kell). Ez lesz az otthonunk egy hétig. Ahogy beléptünk, éreztük, hogy nem lesz nehéz. A kormányállásból (igazi kormánykerékkel!) lépcsők vezettek a hajó gyomrába, a nagy konyha-étkezővel kombinált nappaliba. Továbbhaladva, a keskeny folyosóról nyíltak a hálószobák, az orrteret pedig jókora fürdőszoba foglalta el. Mesés. Julie kicsit fáradt szemekkel, de kedvesen fogadott, hosszú előadást tartott az ingatlan használati szabályairól, melyek közül a legfontosabb volt, hogy a WC-kagylóba nem szabad semmit dobni a visszafogott mennyiségben használandó papíron kívül. A hajó ugyanis keskeny csövön át kommunikál a városi csatornahálózattal, s ha a pumpa lapátjaira rátekeredik valami és megáll, az egész hajót elönti a… Szóval elönti. De Julie elmagyarázta a mosógép, a mikró, a mosogatógép, a sütő, a gáztűzhely, a hűtőszekrény és a fagyasztó működését is, mert mindez a rendelkezésünkre állt. A koronát a parton található biztosítékszekrény bemutatásával tette fel. Alapos nő. 
A Tempo Doeloe
Végül, úgy fél egy tájékán kitessékelhettük az ajtón és magunk maradtunk. Hát persze, hogy egy kicsit még kiosontunk a fedélzetre, leültünk a nyugágyakba és hallgattuk a város neszeit. A csatorna felett lengedező szél távoli forgalom zaját és igen enyhe, de egyértelmű gándzsaszagot sodort felénk. Amszterdam. Végre itt vagyunk. 


Az ágyban fekve a sötétben határozottan érezni lehetett, hogyan ringatódzik a hatalmas bárka. Szép álmokat, Tempo Doeloe, holnap felfedezünk!

2016. június 30., csütörtök

Síkalandok 5.

Szó ami szó, egy kissé elmaradtam az ígért folytatással. Eltelt azóta pár hónap - mea culpa! - és közben nyár lett, kánikula, ami nem könnyíti meg a havas kalandok felidézését. De muszáj befejeznem, egyrészt, mert megígértem, másrészt, mert vár ránk a nyári szabadság, s addigra le kellene zárni a téli krónikát.

Vissza tehát Schladmingba! Túl a szállodai izgalmakon most már tényleg a síelésről szeretnék szót ejteni. 

Első munkanapunkon reggel túlestünk a früstökön, majd elautóztunk Haus im Ennstalba, a községbe, melyből a Hauser Kaibling nevű hegyre lehet felvonózni. Kicsit lelombozott minket, hogy halkan szemerkélt az eső és langy idő volt. Talán a hegyen havazik majd. Hausban a Hegy tövében hatalmas parkolót alakítottak ki, onnan indult a gondolás felvonó. Interneten már korábban beszereztem az egész heti síbérleteket, így sorbanállás nélkül sikerült felkapni az egyik kabinba, és fellibegtünk 1424 m magasra, a 2015 m magas Hauser Kaibling derekáig. Dacára a bánatos időnek, itt igazi síparadicsomi viszonyok fogadtak: a Ski Amadé sítársaság híres az infrastruktúrájáról. A hóágyúikkal olyan pistéket varázsoltak a léceink alá, hogy na. Csak délutánra, és a völgyben kásásodott meg a pálya a kitartóan hulló eső miatt. 

Ahogy kiszálltunk, egy U alakú épületegyüttestől körbezárt belső udvarra jutottunk, ahol már nyüzsgött a sok siklani vágyó. Jobbra is, balra is egy-egy hütte, arrébb még egy - nem lesz itt baj. Akárhogy néztem azonban, sehol sem találtam a Nyuszis Gyakorló dőlésszögére csak kicsit is hajazó pályát. Itt a kékek olyan sötétkéknek tűntek, hogy az már piros. Vad lejtők, szeszélyes buckák, hosszú pistenkilométerek. Hol fogok én itt belejönni? 

Gabi addig nézegette a térképet, míg talált egy aránylag rövid pályát, „Übungspiste“ néven. A térképen, mintegy biztatásul, egész halvány kékre föstötték. Ez lesz a jó. Mellette tányéros lift, mint a kleikirchheimi nyuszison. Szuper. Gyerünk. 

Azt a térkép diszkréten elhallgatta, hogy a tányéros felvonó alsó állomásához egy piros pályát keresztezve kell eljutni. Gabi ment elöl, profi testtartással, jobbra-balra fröcskölve a havat, ahogy azt kell - én meg utána, küzdve az életben maradásért. Egy aránylag lejtős pályát átlósan keresztezni úgy, hogy balról állandóan fénysebességű síelők kerülgetnek, no ez nem az én műfajom még. A bal térdem a nyakamig felhúza, a bal lábamon a teljes testsúlyom (völgyláb, ugye), és hozzá az a bizonyos bébizsiráf-szerű szörnyű hóeke-tartás. Ha hozzáveszem a kásás havat, az idegen pályát, és hogy ez volt idén az első hó-kontaktom: hát nem volt elegáns.

Végül elértük a tányéros felvonó kiindulópontját. Nagy rutinnal vettem láb közé a cuccot, és húzattam fel magamat Gabi után a gyakorló pálya szélén. Ahogy balra kinéztem, nem is tűnt olyan meredeknek. Kisgyerekek is játszva siklottak el mellettem. Keserű tapasztalat egyébként, hogy ez az érv, hogy “egy gyerek is meg tudja csinálni“, itt Ausztriában és a síterepeken NEM érvényes. Nagyon nem. 

A tányéros meg csak húzott, húzott egyre feljebb. Ejnye. Végül mégis véget ért, szép ívben kifordultam balra, és feltárult előttem a pálya. A felvonó alsó állomása apró pont volt távol a hómezőn, és innen fentről olyan szédítő lejtő bontakozott ki, mintha a Grand Kanyon szélén állnék. Na gyerünk azzal a hóekével. Lassan, óvatosan a völgy felé fordítottam a lécek orrát és nekiindultam. 

Álljon itt most az utókor számára egy hátrahagyott tanulság: nem minden pálya Nyuszis Gyakorló. Egy bizonyos meredekség és sebesség felett eljön a perc, mikor sutba dobhatod a hóekét. Nem működik. A léc nem áll meg. És te sem. Egyre gyorsabban, egyre kontrollálhatatlanabbul siklasz, a szépen elképzelt fordulások, nagystílű ívek előbb bátortalanabbak, satnyábbak lesznek, majd végképp felhagysz velük, és szembenézve sorsoddal, többé-kevésbé előre helyezett súlyponttal, e=mc2-tel terjedsz a völgy irányában. 

Ilyenkor egy használható tanács marad: el kell esni. Na azt nagyon tudok. Nem szabad egyszerűen perecelni, mert látványos és fájdalmas lehet. Le kell kuporodni a lécekre, majd guggoló helyzetben kidőlni egyik vagy másik oldalra, remélve, hogy nem épp akkor és abból az irányból előznek. A felvert hófelhő persze így is tetemes, de nem fáj a dolog és többé-kevésbé kontrollált. 

Így tettem. Guggolás, eldőlés, hófelhő, aztán pár perces kapálódzás, mint hátára esett bogár, mivel az egyik léc leoldott ugyan és eltűnt valahol alant, de a másik keresztbe fordult és alá szorult. De nemhiába a harmadik éves sítapasztalat: kézben tartottam a helyzetet.

Felálltam (méltósággal, magabiztosan - én így síelek, jó?!), és visszanéztem, hány száz métert tettem meg a kiindulóponttól. Ötöt-hatot… Pedig azt hittem, hosszú percek óta siklom. És a Talstation még mindig valahol odalent honolt a ködben. Márpedig én ezen a pályán még egyszer fel nem csatolok. 

Lécek a vállra, s irány a völgy. Könnyed eleganciával, gyalog. Mintha szándékosan. A síbakancs persze nem alkalmas több száz méteres gyalogtúrákra egy meredek lejtőn, így eléggé megviselödtem, mire leértem, de kifelé nem mutattam, mi dúl odabent. Elértem az egyik háromszögelési pontot: a hüttét, és betértem egy búfelejtő Jagateere.

A család szanaszéjjel síelt egész délelőtt, de nekem inkább a kocsma dús, párás légköréhez volt kedvem, mint újra lécre állni. Sebaj, hamarosan itt az idő, jön D., a síoktató és felkarol.

Úgy képzeltem, negyvenöt kilós, szikkadt, cserzett, negyvenes nő, csupa ín, csupa izom, csupa nyúlékony ízület. Hangja erős, rekedtes és parancsoló. Esendő antisport-alkatomat néma rosszallással, alig rejtett grimaszokkal tekinti, világnézete a „citius, altius, fortius“ jegyében fogant. Előre féltem.

S aztán megjött D., aki egyáltalán nem volt sem szikkadt, sem negyvenes, sem rekedtes hangú, sem domina. Egy kedves, mosolygós huszonéves nő, aki az első öt percben felmérte a kettőnk (mármint Gabi és én) tudása közt tátongó szakadékot, s onnan kezdve külön foglalkozott velünk. Ami engem illet, elvitt a ház mögötti ovis gyakorlópályára (tíz méteres, 0,5%-os lejtő, színes szivacsfigurákkal, úgymint pingvin, mackó, nyuszi, miegymás), s ott síeltem én szelíden, a negyvenes főorvos, az ő óvó tekintetétől kísérve. Mikor megtudta, hogy ezzel a tudással a tányéros pályán is próbálkoztam volt, elfojtott egy szörnyülködő sikolyt, és közölte: úgy látja, az még nem nekem való. De ne aggódjak, hamarosan belejövök.

D. legnagyobb érdeme, hogy kiszabadított a hóeke rabságából és rávezetett, hogy mint ahogy a bicikli, a síléc is stabilabb, ha gyorsabban megy. Illetve jobban irányítható. Szóval, hogy ne féljek, ha kicsit begyorsul a cucc. Az ötödik nap végére már a Höfi-Abfahrt nevű gyönyörű kék pályán repesztettem vele, teljes harmóniában a gravitációval. D. kedvessége, pozitív hozzáállása, biztatása megtette a hatását. Sohasem fogom elfelejteni neki, hogy ahelyett, hogy kiröhögött volna (pedig lett volna rá alkalma bőven), inkább mindig megdicsért. Igazi profi. Mikor egyszer kicsavarodott végtagokkal feküdtem a síkon - egy akaratlan leszúrt Rittberger eredményeként -, és sehogy sem tudtam újra talpra vergődni, segítőkészen nekilátott, hogy felhúzzon. Mondom, inkább Ötziként végzem itt, takarjon be egy puha gleccserrel, de ez nem fog menni. Alig ötven kiló, míg én több mint a duplája. És lány. Hát hogy tudna engem feltámogatni?! Uramfia, alkalmazott valami fogást, és egy másodpercen belül függőleges voltam megint. Szóval profi. Van mindenféle síoktató-vizsgája, és készül még továbbiakra is. A síiskola szállásán lakik, egyfajta kollégiumfélében, három srác szobatárssal, akikre néha finoman panaszkodott, hogy milyen rendetlenek. Csak a nyarai nincsenek megoldva: olyankor nem lehet síoktatni. Kitanulta a kutyakozmetikus szakmát (!), de még nem vette rá magát, hogy bele is kezdjen. Legújabb terve, hogy nyáron Új-Zélandra utazik, ahol ugye akkor van tél és síoktatókat keresnek. Ravasz. Búcsúzáskor sok sikert kívántunk neki. Kapott tőlünk csokit, puszit, meleg kézrázást, mert nagyon megkedveltük. Annyit kért - húszéves tyúkanyó -, hogy ha szerencsésen hazaértünk, „dobjunk“ neki egy SMS-t. Hogy tudja, nem ért baj minket.

Tömör önbizalmamat kicsit beárnyékolta az utolsó délután önálló lesiklása a Höfi-Abfahrton, mert D. nélkül, mi tagadás, kicsit bepánikoltam. Kicsit?! Mikor végül puffanva nekimentem az oldalpalánknak, lecsatoltam és részemről befejezettnek tekintettem a 2016-os síszezont. Családom pszichológiai masszázsának köszönhetően aztán hamar megenyhültem, de be kellett látnom, hogy hosszú még az út a FIS-tagságig.

A család többi tagja - Gabit is beleértve - közben egész héten csodás kalandokat élt át. Ez a „Négy-hegy-hinta“, mármint hogy át lehet felvonózni-síelni még három másik csúcsra és vagy ötven pályára, valami fantasztikus. Volt, hogy ebéd után eltűntek azzal, hogy este ötre menjek értük kocsival a schladmingi hegy aljába. És öt óra körül valóban besiklottak a célba holtfáradtan, kipirultan, boldogan, vagy 20-30 km síelés után. Eléggé irigykedtem. No, majd jövőre én is! Legalábbis D. ezt ígérte, és én hiszek neki.


Ezeket szerettem volna még hozzátenni az idei síkalandjainkhoz. Megfogadtam, hogy a jövőben igyekszem gyorsabban megírni a krónikát, mielőtt még az emlékek halványodni kezdenek. Sok apró-cseprő élményből áll össze a nagy kaland, az érzés, hogy azta, de jó volt. S ha évekkel később vissza tudjuk olvasni a részleteket is, a jó érzés visszatér. Szóval: folytatása következik!